ENGLISH
Nyitóoldal/ Ernst Lajos múzeuma

Ernst Lajos múzeuma

Az Ernst Múzeum története immár több mint száz évre nyúlik vissza. Az elmúlt évszázad nemcsak a pergő vakolatban hagyta ott nyomait, de mozgalmas volt az intézmény és a kulturális köztér története is. 2013 decemberében Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ nyílt a mindig is a médiumok sokszínűségét előtérbe helyező épületben.

Visszapergetve az eseményeket az alábbi mérföldkövek jelölik ki az Ernst Múzeum kiállítási gyakorlatát és kulturális beágyazódását:

2012–2007-ben a Műcsarnok Nonprofit Kft. fiókintézményeként kisebb léptékű kortárs magyar és nemzetközi tárlatok sorának ad otthont; elsősorban a magyarországi középgeneráció bemutatkozási helye. Egyéni, illetve egy-egy koncepció köré rendezett kiállításai jelentős eseményei a budapesti művészeti szcénának.

Ernst Lajos domborműves emléktáblája – Czinder Antal szobrászművész alkotása – a Capa Központ aulájában. (Fotó: Németh Dániel)

2006–2000-ben a múzeum programja a művészettörténeti időbe nyit 19–20. századi alkotók és témák felvetésével, valamint kitágítja a kontextust az építészet és a design felé, erősítve ezzel az önálló intézmény karakterét. Nemcsak kiállításai, de irodalmi és zenei programjai is szervesen kapcsolódnak a „pesti Broadway”, illetve a tágabb környék (Opera, Zeneakadémia) élénk kulturális zsongásába.

1999-től visszanézve intézményi szempontból viszonylag stabil időszak jellemzi, egészen az 1950-es évek közepéig a Műcsarnok kebelében működik az intézmény. A kiállítások is rendre nyílnak, elsősorban magyar alkotók életmű- vagy korszakbemutató tárlatai, megbízható tájékoztatást nyújtva a hazai képzőművészeti termésről. A kiállítási programba a rendszerváltás előtt ideologikusan, később más megfontolások alapján bekerülnek az úgynevezett „baráti szocialista” országok, majd 1989 után elsősorban közép-európai művészek alkotásai. Nagyobb botrányt, meglepetést a mustrák nem okoztak, kivétel az 1966–67-es radikálisan megnyitott, majd be is zárt Stúdió-kiállítás volt.

Az idők változásai az intézmény életében éppen a gyakori névváltásokban és a mögöttes tartalomban tükröződtek: Mű- és Régiségkereskedelmi Vállalat (1945. október – 1948. október), Művészeti és Kereskedelmi Intézet (1945. május–augusztus), Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete (1939–45). A történelem a névváltozatokkal halálba küldte az intézmény alapítójának, Ernst Lajosnak fiát, Endrét, és bár szövegezésében nem, de szellemében és kiállításaiban egyre távolodott az alapító nyílt, a modern irányzatokra nyitott szellemiségétől. S ezzel el is jutottunk a legendás indulási évekhez, az 1910–30-as évek pezsgő budapesti életéhez. A képzőművészeten csüngő, lelkes gyűjtő, Ernst Lajos, a Japán kávéház művészasztalánál – Lechner Ödönék, Szinyei-Merse Pálék társaságában – inspirálódva, és a Nemzeti Szalon szervezésében megedződve, kockázatos szellemi és anyagi játékba fog: önálló épületet álmodik és emeltet kollekciója és szenvedélye számára, felvállalva a feladatot, hogy viszonylag széles mederbe terelje a modern magyar képzőművészet képviselőit. Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla mellett Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar és Derkovits Gyula „különutas” munkásságának bemutatásával az intézmény missziót vállalt a magyar művészet történetében. Tehette is, mivel magánintézményként nagyfokú mozgékonysággal működhetett az akkor pompás és friss homlokzatú, korszerűen és gondosan kialakított épületben, amelyet Fodor Gyula tervezett, s amelynek belsőépítészeti elemei kialakításában Lechner Ödön, Falus Elek és Rippl-Rónai József vett részt. De Ernst Lajos nemcsak esztétikai szempontokra ügyelt az épület kialakításakor, hanem múzeumának fenntartására is újszerű üzleti tervet dolgozott ki. Az épület földszintjén mozit, első emeletén múzeumként látogatható magángyűjteményt, felette pedig kétemeletnyi bérlakást foglalt magába a ház, legfelül (mindmáig) műtermekkel, amelyet a belváros szívében, a társasági élet központjában építtetett fel. Kiváló üzleti terve azonban nem tudta ellensúlyozni gyűjtési szenvedélyének túlköltekezését, amelyet a gazdasági világválság csak tovább súlyosbított, s amellyel nem tudott megbirkózni. Ám a hely, amit létre hozott, mindig is Budapest rangos kulturális intézménye maradt, domborműves emléktáblája és a bejárat feletti mozaik őrzi az építtető, Ernst Lajos nevét.