ENGLISH
Kezdőlap/ Krusovszky Dénes megnyitóbeszéde

Krusovszky Dénes megnyitóbeszéde

Menés, maradás

Eperjesi Ágnes Hazahaladás című kiállítása elé

Home is where the heart is, mondja az angol, a magyar azért ilyen messzire nem merészkedik, annyit mond szerényen: mindenhol jó, de legjobb otthon. A szívvel való bajlódást most tényleg meghagynánk az angoloknak, nézzük inkább a másikat: mindenhol jó. Biztos ez? Ha mindenhol jó, akkor sehol se jó, attól tartok. Persze lehet, hogy a kijelentésnek ez a fele nincs véresen komolyan gondolva, de ha ezt elfogadjuk, hogyan vegyük utána komolyan a második tételt: legjobb otthon. Mert hát egyáltalán mit nevezünk otthonnak? Én úgy látom, hogy az otthon fogalma problémátlanul ma már csak ingatlanpiaci kontextusban áll meg, és úgy sem biztos, hogy sokáig. Valamiféle közösséget kellene értenünk ezen, egy állapotot, nyugvópontot. Miközben a haza mindig inkább irány, mozgás, nyugtalanság, az otthon, mondjuk így, a mozdulatok vége.

Hazahaladás a címe Eperjesi Ágnes legújabb kiállításának, és van benne mozgás meg nyugtalanság bőven. Én úgy érzem, az itt kiállított műveket is éppen az a dinamika hatja át, ami a nyugton maradás és a valami (haza?) felé mozdulás közötti fogalmi és fizikai térben képződik meg. De ha már Hazahaladás, tegyünk be egy kötőszót és beszéljünk egy kicsit Kölcseyről is, mert muszáj. A történet ismerős: 1835. február 9-én Kölcsey bejelenti, lemond országgyűlési követi posztjáról, mert elveivel ellentétes döntést kellene képviselnie. A szavai még ismerősebbek: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Állítólag miután ezt a beszédet elmondta, aznapra fel kellett függeszteni az országgyűlést, mindenki annyira kikészült.

Ha most itt oldalra nézek, ezekben a szép, piros fiókokban az elmúlt huszonhat év ikonjait látom, és egyáltalán nem érzem otthonosan magamat ettől. A Szabadság felhasználása című sorozat darabjain politikusokkal nézhetünk farkasszemet: a mi miniszterelnökeink ők, nincs mese. Portréik rontottak, de felismerhetőek. A szabadság apró fehér téglalapjai rontották el ezeknek a tisztes férfiaknak az arcképeit, sakktáblává változtatva grimaszaikat. Szabadságnyilvántartási űrlapokba, ráadásul felhasználatlan példányokba vannak ezek a portrék beleszőve. Mennyi elvesztegetett szabadság, mondhatjuk, miközben nem tudjuk eldönteni (hiszen nem lehet eldönteni), hogy amikor a kiállított lapokra nézünk, a szövedéknek melyik részét figyeljük: színét vagy fonákját, a politikust, vagy a szabadság apró, kitöltetlen rubrikáit. Nem hiszem, hogy ennél pontosabban lehetne egy időben, egyetlen felületen ábrázolni ezeket a rétegeket. A Kölcsey-féle épen maradást és a veszteg maradást jelenünkbe vagy félmúltunkba szőve, hiszen a kérdés aktualitása – sajnos – itt maradt velünk, habár minden más eltűnt, és a parlamenti ülést azóta sem volt mód a képviselők megindultsága miatt félbehagyni. (Pedig, zárójelben tegyük hozzá, erre épp Eperjesi Ágnes egyik performansza is alkalmat adhatott volna.)

A Hazahaladásban az is jó, hogy miközben alapkérdéseit fogalmi síkon igyekszik tisztázni, végig ott lüktet benne valami zsigeri erő is, ami a képek felé húz. És szép ez a vonzás, éppúgy, ahogy szépek az extrovertált (fogantyúikkal befelé mutató) piros fiókok, és szépek a szenvedő petrezselyemgyökerek is. Ahogy a sorozat címe mondja, Lépésről lépésre nézhetjük végig kudarcuk stációit, ami csak éppen annyira mókás, hogy ne legyen elviselhetetlen látványként, hiszen sokkal inkább szól rólunk, mint a petrezselymekről. Ezek az egzisztencialista növények állítanak valamit, de hogy megértsük őket, ahhoz testükbe fúródó gombostűk tucatjaira van szükség. „Egyenes akarok maradni” olvassuk, és azonnal látjuk, hogy nem megy nekik, tizenhat nap mindössze, és becsavarodnak. Azt talán túlzás lenne mondani, hogy ezek a gyökerek mi vagyunk, de kétségtelen, hogy az érdeklődésünk mélyén lappangó empátia nem egészen önzetlen azért.

És ha már gyökerek, van itt ásó is hozzájuk. De hasonlóképpen a politikusok portréihoz, az ásó felületét is újraértelmezi egy másik jelentésréteg: a „home” felirat precíz, szép vonalvezetésű betűi törik át a vas praktikus síkját. A haza hiányként van jelen ebben a tárgyban, ám nem biztos, hogy ettől még rendeltetésszerű használata lehetetlenné válik. Legfeljebb egy kicsit nehezebb lesz vele minden mozdulat.

(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)
(Fotó: Capa Központ)

A hazához való preskriptív viszony, a diszkurzívval szemben, nem tűnik valami nagyon termékenynek. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Gyerekkoromban olyan sokszor járatták át rajtam Tamási bonmot-ját, hogy valahogy immunis lettem a hamisságára. Évek kellettek az iskolarendszeren túl, hogy felfogjam, én lehet, hogy mégsem ezért vagyok a világon, illetve, hogy ha nem érzem otthonosan magam, az még nem feltétlenül jelenti létjogosultságom azonnali cáfolatát. De beszéljünk nyíltan: a nacionalizmus, amit Kelet-Európában jellemzően szeretnének patriotizmusként eladni, nem egy meglévő otthonosságot félt, hanem egy elérni áhított otthonosság érdekében igyekszik fogalmi, és hát olykor fizikai szűkítésekkel élni. Az Új evidenciák címen e kiállítás keretei között kiállított kis tárgyak épp ez ellen a fogalmi szűkítés ellen veszik fel a harcot a maguk szelíd módján: kísérletet téve egy-egy magára zárult objektum lehetséges jelentésmezőinek újragondolására. Az meg már, hogy Magyarországon az ilyesmi provokációszámba megy (pláne, ugye, ha kikerül az otthon, vagy az otthonos múzeum négy fala közül az utca idegenségébe, ahogy a fotókon látjuk), szóval az meg már nem a tárgyak baja, hanem a miénk.

Véletlenül sem akarom ugyanakkor azt mondani, hogy a kiállítás egésze csak politikai kérdésfeltevései felől közelíthető meg. Vezethetnek hozzá más utak is, s bizonyos szegmensei akár politikától függetlenül is felfoghatók nyilván. Ám az egész egyben éppen azáltal válik hitelessé, hogy nem szétválasztani igyekszik a két komponenst, hanem momentumról-momentumra amellett érvel, hogy a művészet és a politikum kölcsönösen feltételezik egymást, és nem állnak alá-fölé rendelő viszonyban. Kizárólag a párbeszédként elképzelt, nyitott művészet képes aktuálisan rákérdezni a legforróbb kérdésekre, nyelvet találni hozzájuk, s akkor is érthetően megszólalni, ha állításai többféleképpen is értelmezhetők.

Eperjesi jellemzően kevés eszközzel dolgozik, de amikor vizuális nyelve a legredukáltabbnak tűnik is, még mindig képes nagyon összetett műveket létrehozni: Dominó effektus című fotogram sorozata bizonyítja ezt. A fényérzékeny papírra állított saját készítésű dominói, melyeket világítás alatt, borulás közben rögzített, kísérteties képsorként állnak itt előttünk. A kijáratot jelző figura egyszerű, stilizált emberi sziluettje ilyen mennyiségben már sokkal inkább a kijáratnélküliség klausztrofób érzését kelti, semmint hogy a szabadulás szimbóluma maradhatna. Az összeboruló vagy itt-ott talpon maradt, máshol halomban heverő figurák dinamikájában ugyanakkor van valami pánikszerű is. A stilizált emberi alak pedig, ennyire lecsupaszítva és felsokszorozva a legkülönfélébb – kényelmetlen – asszociációkhoz biztosít táptalajt: megriadt fesztiválozó tömegtől mondjuk a tömegsírokon keresztül a kordonokon áttörő menekültekig. Ők is hazafelé haladnak, habár abszolút tisztázhatatlan, hogy ez számukra, az adott pillanatban, miféle fogalmat takar.

A huszadik század legvégének irodalmában a maga terhes németségét önkéntes angliai száműzetéssel kompenzáló Sebald fogalmazta meg a legpontosabban a világháborúk és önkényuralmi rendszerek utáni európai ember idegenségérzését: Unheimliche Heimat, állt egyik könyve borítóján. Az otthontalanságban otthonlevés másik nagy írója, aki történetesen magyar volt, pedig a következőket írta: „Haza? otthon? ország? – minderről egyszer másképpen is lehet beszélni talán – vagy egyáltalán nem beszélünk róla többé. Lehet, az emberek egyszerre rájönnek majd, hogy mindezek elvont fogalmak, és amire az élethez valójában szükségük van, az nem más, csupán egy lakható hely.”

Egyelőre Kertész Imre jóslata nem vált be, az emberek a lakható hely felismerése helyett az otthon, a haza, és az ország fogalmainak újragondolásán illetve foggal-körömmel való konzerválásán küzdenek akarva-akaratlanul, az épen maradás és a veszteg maradás között ingadozva, indulatosan vagy fásultan, lelkesen vagy megalkuvón, felemelt hangon vagy épp csak motyogva.

Ebben a zűrzavarban tűnik higgadt és komoly ajánlatnak Eperjesi Ágnes kiállítása.