ENGLISH
Nyitóoldal/ Robert Capa

Robert Capa

(Friedmann Endre Ernő)
Budapest, 1913. október 22 – Thai-Binh, 1954. május 25.

Nyughatatlan, kalandvágyó, soha, semmi kihívás elől ki nem térő szellemét, vagányságát Magyarországról hozta. 1931-ben hagyta el szülőhazáját. Fentieken kívül szinte semmit más nem volt a poggyászában. A spanyol polgárháborúban, a második világháborúban, Kínában, Vietnamban készült háborús riportfotóival beírta nevét a világ fotótörténetében a róla szóló történetek, de legkivált az a mondata, hogy „ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel”, legendás személyiséggé tették. Thai Binh-ben tévedett. Túl közel ment.

RobertCapa_by_GerdaTaro_higher_hirkep
Robert Capa (Fotó: Gerda Taro)

Öccse így írt róla: „rövid földi pályafutása során sokat élt és sokat szenvedett. Szegényen született, így is halt meg. Páratlan életútja krónikáját hagyta ránk, és vizuális bizonyságát annak a meggyőződésnek, hogy az emberiség sok mindent képes elviselni és időnként még győzni is.”
Szülei – Berkovits Júlia és Friedmann Dezső – szabók, akik jól menő szalont tartottak fenn Budapesten. Első gyermekük László, akit Endre, majd öt esztendővel később Kornél követett. Az evangélikus elemi után a Madách Gimnáziumba járt. Egy évvel érettségije előtt, 1929-ben Kassák hatására az újságírás kezdte el érdekelni. 1930-tól fényképész. Már Budapesten jó barátságban volt Suzanne Szásszal, azaz Székely Zsuzsával. Besnyő Évával egy házban laktak, s az első gyermekkori szerelem fűzte össze őket.

Az 1930. szeptember 1-i baloldali tüntetésen való részvétele, baloldali kapcsolatai miatt rövid időre börtönbe került, ahol megismerkedett a hírhedt Hain Péter vizsgáló-módszereivel, aki eszméletlenre verte. Szülei kapcsolatai révén szabadult a cellából, s szinte azonnal nekiindult a világnak.

A személye körül keringő számos legenda egyike szerint mindössze egy rúd szalámi volt a poggyászában. A pesti zsidó hitközség fizette a vonatjegyét Bécsig, onnan Brnón keresztül Prágáig jutott, aztán valahogy továbbment Berlinig. 1931 júliusában indult, s két-három hétbe is beletelt, míg a német fővárosba ért. A Német Politikai Főiskolán (Deutsche Hochschule für Politik) újságírást tanult. Mivel fokozatosan elszegényedő szülei nem tudták támogatni, fotólaboránsként elhelyezkedett a Dephot fotóügynökségnél (Deutscher Photodienst). A Dephotnál az első időkben szinte mindenki magyarul beszélt. Nem csoda, hiszen alapítója Guttmann Simon volt, pénzügyi korifeusa, első embere Fekete  László, akit Ladislaus Glück néven ismertek ekkoriban. Munkatársai, barátai között ott volt Czigány László (Taci) és Markos György. Ekkoriban
kapta első saját fényképezőgépét is Kepes Györgytől, aki 6×9-es Voigtländer masináját adta neki. Később Guttmanntól kapott egy Leicát, a hozzá apróbb megbízatásokat. Ő küldte arra a riportútra is, amely 1932-ben ismertté tette: meghozta Trockij fényképét a koppenhágai szocialista  kongresszusról. Rajta kívül senkinek sem sikerült lefényképeznie, hiszen a fotózást szigorúan tiltották a gyűlésen. A Weltspiegel egész oldalon közölte a képet.

Az idegen városba, kultúrába való beilleszkedését budapesti barátai, Kepes György és Besnyő Éva segítették. Gyakran vacsorázott náluk, ami szellemi épülésén túl bizony létfenntartásához is tevőlegesen hozzájárult. (Ekkoriban szállásadónője dakszlija elől titokban elette a mindennapi sült hús-szeletet.) 1933-ban kénytelen elhagyni a zsidó, baloldali emigráns értelmiségre nézve egyre veszélyesebb Berlint. Bécsbe, s onnan hajóval Budapestre jött. Itt újra találkozott Munka-körös barátaival, Kassákkal, szinte naponta bejárt beszélgetni, udvarolni a tanulólányoknak a  Dorottya utcai Pécsi-műterembe. Veres Ferenc budapesti fényképésznek dolgozott: idegenforgalmi prospektusokhoz, kiadványokhoz készített városképeket Budapestről. De nem ám akárhogyan! Méterszámra. A fényképész leexponált, előhívott leica filmet 26 kockánként, azaz  méterenként vásárolta Friedmann Endrétől. Mit sem tudunk e képek sorsáról. Mint ahogy azokéról sem, amiket 1933-ban a gödöllői cserkész világtalálkozón, a jamboree-n készített. Egy részük bizonyosan kikerült Párizsba, ahol egy fényképész ismerőse próbálta eladni francia fotóügynökségeknek – sikertelenül.

1933 szeptemberében Párizsba költözik, még nem Capaként, de már nem Friedmann Bandiként- André Friedmannak nevezi magát, így próbálja eladni képeit is. Kevés sikerrel, még ekkoriban is többet éhezett, mint lakott jól. Az ifjú, soknevű, de valójában mégis névtelen magyart André Kertész segíti, munkával, kapcsolatokkal, barátsággal, s Capát ismerve, bizonyosan némi pénzzel is. (Később – már Amerikában – ő tervezte Capa Death in Making [Így készül a halál] című könyvét Gerda Taro és Capa spanyolországi fényképeiből.) Ekkor került kapcsolatba Gisèle Freunddal, Hans Namuthtal és Chimmel. Hamarosan baráti viszony alakult ki közte és Henri Cartier-Bresson között is.

Első képriportja 1934-ben jelent meg a Vuben, ekkoriban változtatta nevét Capára, szinte egyszerre barátnőjével, aki Gerda Pohorylléből lett Gerda Taro. A külhoni szakirodalom tévesen Robert Taylor és Frank Capra nevéből ötvözte a Robert Capa nevet, de mi úgy tudjuk, még Pesten, a gimnáziumban Cápának szólították nagy szája és rámenős természete miatt. Odakint nem tett egyebet, mint ezt angolosította, elhagyván róla az ékezeteket. A névváltoztatást anyagi érdekek is motiválták, hisz Gerda mint egy jólmenő amerikai fényképész képeit, háromszoros áron tudta eladni André fotóit. A névváltoztatással külseje is jelentősen átalakult. Levágatta hosszú haját, jól vasalt öltönyöket kezdett el hordani, s hitt benne, hogy ez lesz eredményességének záloga.

A névváltoztatást, külsejének radikális metamorfózisát azonban nehezen dolgozta fel lelkileg. 1936-37-ben, a Regards című baloldali francia hetilap megbízólevelével a zsebében – Gerda Taroval együtt (akit ő tanított meg fényképezni) – elment megörökíteni a spanyol polgárháborút. Miért is ne kapott volna akkreditációt, hiszen kiküldője, a Regards akkori szerkesztője a Falus néven író Aranyossy Pál volt. Itt dolgozott ekkoriban Hoffmann Dezső is.

Gerda egy légitámadás során meghalt, Capának viszont Spanyolország lett az ugródeszka a világhírhez, hiszen A milicista halála című képe visszavonhatatlanul klasszikussá vált. Londonban, Párizsban is dolgozott, majd visszament Spanyolországba, lefényképezte Barcelona elestét. Mindenütt ott volt, ahol zengett az ég. Képei a Regards-on kívül már a Life-ban is megjelentek. Számtalan képét közölte lapjaiban, a Weekly Illustratedben, a Picture Postban Stefan Lorant. Ő a szülőatyja a „Robert Capa, a világ legnagyobb háborús fényképésze” szlogennek is, ami az élete végéig rajta ragadt.

Joris Ivens filmrendezővel és John Fernhout operatőrrel hat hónapot töltött Kínában a japán megszállás idején. Itt tanult meg angolul a hollandoktól, cserében bús alföldi betyárnótákra tanította őket Kína közepén. Fernhout mellesleg Besnyő Éva első férje volt, s ismeretségük még a spanyol polgárháborúból eredt.

Visszatért Párizsba, onnan újra Spanyolországba vezetett az útja, s elkészítette azt a fotósorozatot, amely a Picture Postban 11, a Life-ban két, a Regards-ban öt oldalt töltött meg.

Miután apja meghalt Budapesten, már semmit se kötötte Európához, így 1939-ben anyja és öccse után ő is az Egyesült Államokba költözött. Nemcsak fényképei, de Friedmann Júlia lecsói is legendássá váltak a tág baráti körben. Magyar kötődéseit őrizte, a Miért mentem el otthonról? című írásában gimnazista kori, a Lánchíd pillérei alatt zajló konspirációkról írt. Ebben az időben főleg a Life-nak készített riportokat, például a mexikói elnökválasztásról. Mexikóban találkozott újra az ott élő Pécsi-tanítvány Deutsch Katival.

1941-ben Diana Forbes-Robertson íróval könyvet készített a londoni légi csatáról The Battle of Waterloo Road címmel. Bár Magyarország hadiüzenete után mint ellenséges ország állampolgárának, megtiltották, hogy New York tíz mérföldes körzetét elhagyja, s fényképeznie is tilos volt, rövid idő alatt elérte, hogy – szinte az egyetlen ellenséges országból származó külföldiként – akkreditálja az amerikai hadsereg.

Ekkori papírjai: amerikai tartózkodási engedély, magyar útlevél és a különféle lapok megbízólevelei. Neki, akinek már egy évtizeddel korábban is sikerült határokat átlépnie egy lejárt útlevéllel és egy díszesen kiállított magyar étlappal – no meg a nagy dumájával – ez nem jelentett megoldhatatlan problémát.

Angliában, Észak-Afrikában, Szicíliában, Olaszországban fényképezett, a D-napon az első amerikai csapatokkal szállt partra. Tudósított a németek utolsó belgiumi offenzívájáról, fényképezte Lipcse elestét. A háború utolsó napjaiban megkereste az amerikai katonai rádió párizsi tudósítója, olvasson be magyarul egy felhívást, hogy az ostromolt Budapest lakossága forduljon a németek ellen. Capa rá is állt, de időközben annyira megkopott a magyartudása, hogy szégyenszemre fel kellett adja. Ennek nyomán barátai ugratásainak célpontja lett, akik álmagyarnak csúfolták. Ekkor hangzott el Hemingway klasszikussá vált mondása: „Capa hét nyelven beszél. Mindegyiken rosszul.”

A világháború végeztével névjegyet készült nyomtatni „Robert Capa hadifényképész, munkanélküli” felirattal. Ismerve a világtörténelem azóta eltelt szakaszát, Capa élettörténetét, aligha tudott volna sokat elosztogatni belőle. A háború után megkapta az amerikai állampolgárságot is, immáron hivatalosan is Robert Capa néven.

1947-ben a Szovjetunióba készült John Steinbeck-kel, aki így írt róla: „Capa tudott nézni és tudta hasznosítani azt, amit felfedezett. Egy gyermek arcán tudta ábrázolni egy egész nép gyűlöletét… Capa műve nagy szívének és túláradó együttérzésének bizonyítéka… Gyakran utaztam és dolgoztam Capával. Sokkal intimebb barátai is lehettek, de senki sem szerette úgy mint én. Szeretett fesztelennek, gondok nélkülinek látszani munkájában. De nem volt az. A fotói nem véletlenek.”

Ugyanebben az évben New Yorkban megalapította a Magnumot Henri Cartier-Bressonnal, David Seymourral, George Rodgerrel, William Vandivert-rel és feleségével, valamint Maria Eisnerrel. Az ügynökség szervezése, megrendelések felhajtása, a pénzszerzés sok idejét felemésztette. 1950 körül írta Maria Eisnernek: „annyira élvezem, hogy ismét fényképezhetek, hogy azt hiszem, rá fogok szokni.”

Halála után öccse, Friedmann Kornél – vagy ahogy jobban ismerik: Cornell Capa – vezette tovább a Magnumot. 1947-ben Törökországba utazott, vitt egy 16 mm-es filmfelvevőt is. Kicsit később tudósított Izrael állam megszületéséről. Tel-Avivban rengeteg magyar ismerősével találkozott, majd egy magyar származású fényképész, Paul Goldmann kalauzolásával a Negev-sivatagban hősies védelmi harcot vívó Negba kibucot fényképezte. Megörökítette a Jeruzsálem felszabadításáért harcoló emigráns magyar zászlóalj küzdelmeit is.

1948-ban hat hetet töltött Magyarországon, fényképezte a háború tépázta országot és rögzítette a kommunista befolyás egyre nyilvánvalóbb jeleit. Ekkoriba folytak az első 3 éves terv előírta munkálatok. Berlini, majd párizsi barátja Markos György kísérte. Fényképezett a Ganz Hajógyárban, megörökítette az első rizsaratást Békésben, a romjaiból éledő Budapestet. „Az elutazásom előtti napon elmentem, hogy kiváltsam a kiutazó vízumot. A külföldiekkel foglalkozó őrmester nagyon alaposan áttanulmányozta az útlevelemet. Miután beütötte a kilépő vízumot, megkérdezte, hogy melyik iskolába jártam. Megneveztem a budapesti gimnáziumot, ő pedig elsorolta a tanáraimat és megmondta melyik évben érettségiztem. Ő is abba az iskolába járt, két évvel utánam végzett. Visszaadta az útlevelemet és így szólt: Ha két évvel később születik, a maga tehetségével vagy már nem lenne életben, vagy legalábbis miniszteri titkár lenne. Így azonban csupán egy zavarosfejű nyugati liberális. Ez a történelmi materializmus.” A történet a Holiday Magazinban jelent meg egy évvel később, Beszélgetés Budapesten című írásban.

1952-ig a Holiday Magazin megbízásából főképp utazásairól tudósított, gyakran a szöveget is maga írta. Bár sosem lett gazdag, mindig tele volt ötletekkel, amikben sok pénz lehetősége rejtezett. Tőle származik az a mondás: „én sohasem fogok milliókat keresni. Az keres milliókat, akinek van egy jó ötlete. Ha az embernek húsz jó ötlete támad naponta, szét kell osztania őket.” Büszke volt agyafúrtságára, amit magyarságának tulajdonított. Visszájára fordította az ismert és már idézett hollywoodi mondást. Az ő előadásában így hangzott: „nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned”.

1954-ben a Life Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmatokról. Május 25-én aknára lépett és meghalt. René Cogny tábornok posztumusz Croix de Guerre kitüntetést adományozott neki.

Emléke itthon és külföldön nem halványodott, nem kevéssé öccsének köszönhetően, aki Capa, Bischof, Chim halála után úgy érezte, nincs fontosabb feladata életében, mint műveiken keresztül megteremteni az öröklétet a fotográfia e géniuszainak. Több kiállítás, könyv tanúsítja ezirányú buzgalmát. Hogy nem eredménytelenül munkálkodott, az is mutatja, hogy az egyik legjobb magyar író, Karinthy Ferenc, halála után több mint harminc évvel írt róla Vége a világnak című könyvében, Simor András verssel emlékezett meg a fényképészről és az általa halhatatlanná tett milicistáról, Jancsó Miklós filmrendező pedig esszét írt Thai Binh negyvenedik évfordulójára. S legfőképpen: nincs a világon olyan fotótörténet, tankönyv, ahol nevük, Robert Capáéval az élen, ne szerepelne.

Kincses Károly (2005)