Kötődések – Gács Anna megnyitóbeszéde

Kőrösparti Beatrix: Sétáink
Vég András: Kettős portré

Párosan szép, azt mondják, az élet. És tényleg szép is az, főzni, enni, aludni, olvasni, piknikezni, kutyát sétáltatni kettecskén. Kőrösparti Beatrix és Vég András fotói saját életük intim pillanataiba vezetnek be minket, egy anya-lánya és egy apa-fia páros bensőséges kapcsolatának epizódjaiba. Ez a beavatás azonban nem rokona azoknak a fotós projekteknek, ahol az intimszféra megnyitása a közönség előtt valamiféle tabu megdöntését jelenti: a betegség, a szenvedés, a halál képeinek megmutatását. Nem az ábrázolási tilalmak kérdőre vonása, sokkal inkább a banalitás boncolása zajlik ebben a két sorozatban: a hétköznapok, a mindennapok rituáléinak megkapargatása.

Kétféle értelemben is párosokat látunk: szülő-gyermek viszonyokat és párba állított sorozatokat. Izgalmasan szimmetrikus, ellentétektől feszülő párosítást hozott létre a kurátor szeme: itt férfiak, ott nők, itt zárt tér, ott tágas táj, itt gyöngédség, ott hűvösség, itt meghittség, ott grandiozitás. Az egyik sorozat kopár fehér háttereire a másik színekkel telített terei válaszolnak.

Kőrösparti Beatrix és Vég András fotói a maguk különböző módján egyformán nyugtalanító képek.

Családi képek, mondjuk gyorsan a magunk megnyugtatására. És látjuk is a helyüket rögtön a családi albumban, ebben a veretes öndokumentációs hagyományban, ami az elmúlt évtizedekben oly fontos nyersanyaggá és ihletővé vált a művészet számára. De ahogy a családi albumok retorikáját használó fotóművészet java, úgy ezek a sorozatok sem soká hagynak nyugodni, inkább gondolkodóba ejtenek és gyanakvóvá tesznek a családi albumok ártatlanságával kapcsolatban. A családi album képei a maguk naiv-konvencionális beállításaival személyes és társadalmi jelentések csatatereiként működnek, identitásdrámák alattomosan ártalmatlannak tűnő hordozói. A családi fotót mind ismerjük. Úgy ötéves korunktól kezdve tudjuk, hogyan kell készíteni, és főleg tudjuk, kinek kell rajta lenni. Hatévesen már az időzítőt is tudjuk használni, nehogy mi lemaradjunk a képről. Hiszen tudjuk, mi a család. A család az, aki a családi fotón szerepel. Akár ismerjük Vég András és Kőrösparti Beatrix családjának a történetét, akár nem, nem tudjuk máshogyan nézni a képeiket, csak úgy, hogy hiányt látunk rajtuk. Mert a családi fotókon keresztül belénk ivódott család-kép erősebb, mint bármilyen utólagos tudás, szociológiai ismeret a család fogalmának, az együttélés formáinak történeti változásairól.

Ezek a képek a hiányról szólnak, két-két ember olyan intim kapcsolatáról, amibe befészkelte magát valakinek a hiánya.

Mind a két képsorozat felnagyítja, Vég Andrásé ironikusan, Kőrösparti Beatrixé drámaian a családi fotó teatralitását. A hétköznapok színpadát tárják elénk, a mindennapos tevékenységek tragikomédiáját. Az egyenként talán szép vagy bájos amatőr képeknek is nézhető fotók sorozatba rendezve reflexívekké, meditatívvá válnak. Kérdeznek.

Miféle tájba vetődtünk? Vagy inkább miféle tájat örököltünk? Az egyik esetben tárgyakkal teli belső teret; fényképek, könyvek, ruhák utalnak szerteágazó történetekre és őrzik az idő nyomait. A másikban absztrakt, időtlen tájat, amolyan senkiföldjét, ahol az alakok szinte bemontírozottnak hatnak, hiába a pikniktakaró és az elmaradhatatlan póráz a végén a kutyával, hiába a szorgalmas kirándulás, valahogy nem válik otthonossá ez a környezet.

Miféle időben járunk? Mindkét sorozat valahogy a múltban ragadt, és érdekes módon mintha ugyanabban a múltban, valamikor a hatvanas/hetvenes évek fordulóján, csak egészen másféleképpen. A szülők ifjúsága mintha felülírná a fényképész-gyerekekét. A Kettős portré interieurje ennek a kornak az emblematikus darabjaival van berendezve, egy olyan múlt lenyomata, amit a képek készítője is csak a családi történetekből ismerhet. A Sétáink inkább képi retorikájával, színvilágával idézi azt a kort, nekem Antonioni Nagyítását idézte fel újra és újra. Titkot rejt a táj, de már nemhogy a talán sosem volt holttestnek, de a talán sosem volt fotósnak is nyoma veszett.

És végül: Kik vagyunk mi, akik itt vagyunk? Kivé lettünk? Mi közünk egymáshoz, és mi közünk ahhoz, aki nincs itt? Ki az úr a házban? Apa és fia nem hasonlít, külsőre fényévnyi távolságban vannak egymástól, szinte inkább nagypapa-unoka párosnak hatnak, és közben mégis bensőségesen kapcsolódnak össze. Az apa gyöngéd igyekezettel – mondhatnám, anyai gyöngédséggel – engedelmeskedik a fiú szeszélyének: fényképezz csak, kisfiam, mondjad, mit csináljak. És a fiú mondja, elrendez, beállít és kiold és kiold és kiold. A Kőrösparti-családban más a helyzet; a két nő inkább bábunak hat, szinte a felcserélhetőségig hasonlóak. Egymást helyettesítik, egymás utánzatai, de mintha mégsem lenne kapcsolat közöttük az utánzás gesztusain kívül. Itt az is bizonytalanabb, hogy ki uralja a fényképkészítést: ki tudja, ki állított be kit, ki tudja, milyen tekintetnek szánják ezeket a pózokat, kinek játszanak. Főnöknek mindenesetre senki se hat, hacsak nem a foxi, aki felülírja a láthatatlan fényképész szándékát, és letéríti ünnepélyesen pózoló gazdáit a szoborrá válás útjáról.

A két fotós képsorozata a szerepek újraosztásának drámáját viszi színre egy olyan időszakban, amikor felborul a mértan, szétcsúszik a koordináta-rendszer. Újra kell fogalmazni, kik vagyunk, tovább kell élni az életet. A hiányzó apa és a hiányzó anya figurája nemcsak a személyes élettörténet összefüggésében nyer jelentést, de Kőrösparti Beatrix és Vég András egymást erősítő sorozatában metaforikussá is válik. Azt jelenti, hogy fel kell nőni. Újra és újra fel kell nőni. Ami nem kevésbé nyugtalanító.