ENGLISH
Kezdőlap/ A daltól fogva / Badacsonytördemic / Csepelyi Adrienn

A daltól fogva / Badacsonytördemic / Csepelyi Adrienn

Ilyen zöld pulóverbe’ jött. Azt mondták, híres, de megmondom az őszintét: nem érdekelt valami nagyon. A terem végibe ültem, mondom, legalább az ablakon nézhessek kifele közbe’, ha nagyon unatkoznék. 

De aztán volt egy dal. Szerintem apámról írta. Olyanok voltak benne, hogy plafonon lámpa meg hogy álmába’ óra van. Igazából csak arra emlékszek, hogy becsuktam a szemem, mer’ egyszer csak valahogy apám lett ott előttem, ahogy ül a konyhába’ műszak után. Mindig ott ül. Nem szól hozzám. Régen erősebb volt a fény, de apám azt mondja, spórolni kell. Állandóan ezt mondja. Mióta anya meghalt, mindig eggyel halványabb égőt vesz bele. A lámpába. Ami a dalban is volt. 

Nem tudom, honnan tudja ez az ember. Ez a zöld pulóveres. Valami Zoli. Ahogy apám a késsel eszi a májkrémet meg a kenyeret. Meg ahogy lerakja. Szerintem bírna még enni, de lerakja, csak ezt eddig sose figyeltem. Csak most a daltól fogva.  

Tudod, csukva volt a szemem és láttam az egészet: apámat, a lámpát, a kést, mindent. Amikor éjszakás, akkor is így eszik, csak akkor a portán. Van ilyen kis fülkéje, hogy ne fagyjon meg télen, adtak egy rossz hősugárzót neki, de énszerintem nem ér az semmit, mer’ apámnak mindig kék az ujja, mikor hazajön. Nem tudja, hogy látom, nem húzza be mindig a fürdőszobaajtót, és belesek. Megereszti a vizet, és belenyomja a kezét. Nem folyatja, mer’ spórolni kell azzal is. Tartja benne a kék ujjait, míg pirosra nem váltanak és ki nem hűl a víz. Aztán megmosakszik. Áll félpucéron a tükör előtt, és kifújja a levegőt, az meg úgy jön ki a száján, hogy látszik a levegőbe’. A fürdőbe’ nincs fűtés, csak vasárnap, hajmosáskor. Spórolni kell a fával.

Ilyenkor visszaosonok az ágyba, mer’ ahogy világosodik, kelni kell, és nem akarom, hogy tudja, hogy leskelődtem. Szerintem haragudna. Kicsivel később jön is kelteni. Máshogy ébreszt, mint anya. Anya megsimogatta a fejem, jobban esett kikelni az ágyból a hidegbe. Meg mintha melegebb is lett volna valahogy. Apám nem simítja a fejem, csak kihúzza a függönyt, és mondja, hogy készüljek. Én emiatt egy kicsit már reggelente mérges vagyok rá. Hogy nem úgy ébreszt, azért.

A lámpát már nem égetjük ilyenkor, csak vaklálunk a félhomályba, cukros teát rak elém meg kenyeret májkrémmel, hó végén margarinnal. Anya régen megmelegítette a mikróba’, melegszendvics, úgy mondta. Csak mostmá’ se anya, se mikró. Hidegen esszük. De arra azér’ mindig ügyel, hogy legyen mit. Sose megyek éhen iskolába. Meg viszi a buszmegállóig a táskámat is, mer’ az nehéz. Fogja, pedig tudom, hogy az előbb még kék volt az összes ujja. Biztos fáj neki. Csak nem szól semmit egész úton. Nem kérdez nagyon semmit se. Mintha elfelejtette volna, hogy kell, és ettől egy kicsit még mérgesebb leszek rá, úgyhogy én se szólok egy mukkot se. 

De tudod, azóta más itt bent. Mióta itt volt a zöld pulóveres. Egy kicsit jobban szeretem valahogy. Apámat. Úgy volt a dalba’, hogy szeretni akarna, meg hogy néha őt is tudják szeretni, így énekelte az a Zoli. A végén más dalokat mi is énekeltünk vele. A dal után előre is mentem, pedig attól féltem, nagyon fogom unni, de azóta is csak ez megy a fejemben, a kés meg a lámpa, meg apám a fürdőszobatükörnél. Lehetett pengetni a gitárt, egész közel voltam ehhez a Zolihoz, csak nem mertem megmondani neki, hogy nagyon tetszett a dal. Nehogy rájöjjenek, hogy apáról írta. 

Én nem tudtam, hogy ilyeneket is el lehet mondani egy dalba’. Hogy olyan normális legyen az egész. Nem csak a szerelmes dolgok meg hogy ilyen pénz, meg olyan kocsi. Én is akarok majd kocsit, ha nagy leszek, csak most spórolni kell. És nem tudtam, hogy a spórolós emberekről is lehet ilyen szép dalt írni. Ha nem lettünk volna olyan sokan, lehet, hogy könnyezek is, de visszafogtam magam, meg olyan nagy vidámság is lett ott a terembe’, hogy nem akartam elrontani. Egész kiment belőlem a fázás a nagy tapsolásba, el is tartott estig a kimelegedés, pedig nekem kellett megraknom a tüzet otthon, mer’ apám fát hordani volt a másik faluvégen. Ja, nem a sajátunkat. Napszámba.  

Aznap kicsit énekeltem is, ahol már senki se hallott, belement a fülembe a dallam, apám kérdezte is este műszak előtt, mit dúdolgatok. Rávágtam, hogy semmit. Mégse mondhattam, hogy őt dúdolgatom. Csak mikor nyitotta az ajtót, hogy indul, odamentem, megöleltem. Mer’ a dal végén az volt, hogy nem várja senki, de én várom.

Csepelyi Adrienn

Fotó: Hajdú D. András
Fotó: Hajdú D. András
Fotó: Hajdú D. András
Fotó: Hajdú D. András
Fotó: Hajdú D. András

 

Fotó: Hajdú D. András

 

Fotó: Hajdú D. András

 

Fotó: Hajdú D. András
Fotó: Hajdú D. András

 

Fotó: Hajdú D. András