Albertini Béla megnyitóbeszéde

Régóta élő szokás, jó ez vagy rossz, nehéz lenne eldönteni, hogy amikor egy kiállítás nyílik, valakit odaállítanak a megnyitóra összegyűltek és a képek közé, akinek az a feladata, hogy egy ideig megakadályozza a jelenlévőket abban, amiért voltaképpen eljöttek, hogy ugyanis a képekkel találkozzanak.

Ha ez már így alakult, áldozni kell ennek a rendnek, ezt a bizonyos akadályt meg kell teremteni. Nem gondolom, hogy végső igazságokat tudnék ez alkalomból mondani. Csak némely benyomásomról adhatok számot. Viszont abban biztos vagyok, hogy egy nem mindennapos tárlat részesei lehetünk. Úgy vélem, itt elsősorban a látvány mögött fölsejlő élményben való elmerülésnek, s a tűnődésnek van helye, ehhez hívom társnak önöket. – Ha nagyon műveltnek szeretnék látszani, akkor meditációt vagy kontemplációt kellene mondanom –, de maradjunk a jelen képek körében.

Mint mindnyájan tudjuk, kezdetben voltak a rajzok. Réges régen bizonyos emberek, akik még keveset tudtak az őket körülvevő világról, de azt nagyon megélték, rajzokat készítettek – alkalmasint barlangok falaira. Ők ettől jobban érezték magukat, s akik a képeket látták, talán érzékenyebbé és tájékozottabbá váltak ezek által. Aztán a dolgok egyre bonyolultabbak lettek, az élmények összetettebbekké váltak. Ettől kifejezésmód is megváltozott, az eszközök gazdagodtak a képi megszólaláshoz. S amikor egyesek úgy érezték, hogy a kezük már nem elég a kifejezéshez, technikai eszközöket vettek igénybe. Hogy ezt fényképezésnek hívták, voltaképpen közömbös, bár e szóösszetétel elég kifejező. A fény által teremtett látványt megragadni: nézzék, nézzétek, ez ilyen! – ez volt az indulási felhívás. Hogy a fénykép többről szól – többről is szólhat – mint amit rajta látunk, azért vált nyilvánvalóvá, mert a mi viszonyaink is megváltoztak. Ami történt, az nagyon egyszerű, csak némileg rejtőzködve jelenik meg. Amikor azt hittük, hogy a fényképen a valóság látható, még nem tudtuk, hogy ez nem egészen így van. Talán ezért történt, hogy a rajz és egyre inkább a festmény elválva a mindennapos valóságtól, megijesztette a nézőket, s a még erősen hasonlítani látszó fénykép felé terelte őket. Muzeológusok a megmondhatói, ha nem is vallják ezt be hangosan, hogy a modernnek nevezett festészetet már nem értő nézők ezért menekültek, s menekülnek még ma is a fényképekhez. Ez javította a múzeumi statisztikákat, így egyes intézmények versengeni kezdtek a fotókiállításokért. Különös dicsősége ez a fotográfiának, de ismerjük el, hogy hatékony. Csakhogy ez sem bizonyult örökösnek. Ismét változott a világ, illetve ennek nyomán a mi viszonyunk a világhoz, s ez megváltoztatta a fényképezésre, a fényképre vonatkozó gondolkodást is. Már jócskán benne vagyunk ebben a változásban; a fotográfusok – ki-ki a maga módján – elkezdték a fényképeket önmaguk, a világról való gondolkodásuk kifejezésére készíteni. A cél, hogy a fénykép hasonlítson, mintha megszűnőben lenne. A mindent nyomban megérteni és ezért menekülni vágyó nézőknek egyre kevesebb célpontjuk marad. Mi lesz így a múzeumi statisztikákkal, ezt majd meglátjuk.

S ebben a változó világban dolgozik egy fotográfus, aki sajátos módon éli át ezeket a változásokat. Kemenesi Zsuzsanna azért is különös szereplő ebben a körben, mert a fényképezés művelése mellett legalább olyan súllyal a fényképezés, a fénykép bizonyos elméleti kérdéseivel is foglalkozik. Kommunikációkutató  is, na végre egy szép idegen szó, talán helyesebb, ha azt mondom, őt az is izgatja, hogy mi történik közöttünk és a kép között, amely viszonyban a szavak is szerepet kapnak. Most persze bele kellene menni abba a kérdésbe, hogy mit jelent az ő hivatalosan is jegyzett tudományos minősítése, a PhD, amit ezért a munkájáért nyert el, de ez túl messzire vezetne. Az is, ha számbavennénk, hogy hány fajsúlyos tanulmánya jelent meg itthon és külföldön a fotográfiáról, s a hozzá fűződő kapcsolatunkról. Ezeket cím szerint felolvasni egyéni fényképkiállításainak sora mellett; nos, erre jelenleg végképp nincs lehetőség. Most egy bővített mondat szól egy többoldalas, címleírásokat tartalmazó bibliográfiáról – bocsánat a szegényes megoldásért.

Most legyen elegendő, ha azt mondjuk, hogy Kemenesi Zsuzsa egy nagyon érzékeny, elvarázsolt személyiség, időnként valamivel a talaj fölött lebeg, talán ez közel áll a valósághoz, bár túl egyszerűen hangzik. Miben áll ez az elvarázsoltság, ezt kellene fölfejteni, valószínűleg a képek segítenek. Zsuzsa most itt áll egy türelmes félmosollyal az arcán, de azt hiszem, hogy a képei által mindezeken kívül, már túl van, mert azok jelentik a lényeget. Az úgynevezett „apró dolgok”, amiket kedvel, a képein hol felismerhetők a maguk tárgyi valóságában, hol nem. A fénykép hasonlít, mondták, mondják igen sokan – az előbb emlegetett népszerűség főként ebben gyökerezik –, bár ugyancsak sokan tudják, tudjuk, hogy ez a hasonlóság nem egyszer csalóka. Így aztán azt látjuk egy képen, hogy egy vagy több levél úszik a vizen, de hogy ez miként történik, és mi minden halmozódhat föl ebben a látványban, ez már egy hozzánk szóló személyes kérdést jelent. Most az lenne a feladat, hogy e kérdés jegyében végigmenjünk a képeken. Közben kiderülne, hogy egyes képek csoportokat képeznek, nos, hol vannak a csoporthatárok, s hogyan nevesítsük a képcsoportokat? Ezt nem folytatom.

Nem, mert itt fölvillannak Kemenesi Zsuzsa életútjának, munkahelyeinek, munkába vezető útjainak némely élményei. Például az Országos Levéltár emlékei. Egy levéltár önmagában véve is nagyon izgalmas hely, az ott őrzött adatok elvontságát tekintve körülbelül a könytár és a múzeum fölött áll, hihetetlenül gazdag intézmény. Azt is megtudhatjuk ott, hogy gombkészítő ősünknek hol volt a műhelye a 19. században, vagy hányasa volt nagyapánknak a gimnáziumi hatodik osztályban latinból, szóval titok titok hátán. Amik mint látjuk, fényképekké is átfordíthatók.

Hogyan válnak drótmodellek képekké, s azok alig látható árnyékai ugyancsak sejthetővé, ímhol látható.

Azonban nem elegendő a látványokról, s a mögöttük földerengő világokról beszélni. A figyelmet az itt látható megjelenítések sajátosságaira kell irányítani. Például arra, hogy egyes képek különleges japán papírra készültek. Ha megígérjük, hogy magukhoz a képekhez nem nyúlunk, orrunkat a képekre nem nyomjuk, egészen közel hajolva hozzájuk valami különöset láthatunk. Szerencsére itt nincs beépítve a faltól negyven centire az elektromos érzékelő, amely az ilyen viselkedéstől távol tart, szóval némi fegyelmezett megkötéssel közvetlen közelről láthatjuk, hogy pár képfelület különös kiképzésű. Sajátos strukturáltságot kellene mondani, ha elég fellengzősek lennénk, de e nélkül is érzékelhető, hogy a különleges gyártmányú papír a képi élmény szerves része. Mivé is válhat, milyen kiképzésű is lehet a fénykép, nehéz már követni, de mint megtestesült élmény a varázslat részese lehet.

A kiállítás mottója bemutatja Kemenesi Zsuzsa műhelymunkájának lényegét: ügyelni a megvalósítás legapróbb részleteire is. Akkor nem lehet gond a nagy egésszel sem. Erről szólva föl kell idézni, mennyire idegesítő, ha valaki letesz egy képet, s remek filozófiát mesél hozzá, hogy mit is látunk közben, csak a dolog fényképileg nincs tisztességesen megoldva. Akkor tessék írni egy elméleti folyóirat számára, s a képkészítést azokra bízni, akik valóban értenek hozzá. Nos, azt hiszem elmondható, hogy Kemenesi Zsuzsa ért ehhez, munkája a végtelenségig igényes fotográfiai szakmai szempontból is.

De ez már a lényegről szól. Egy író azt mondta egykor: Bovaryné én vagyok. Akkor volt egy kis csodálkozás a kortársak részéről. Ma már tudjuk, hogy a „Vidéki erkölcsök” szerzőjének mennyire igaza volt. Így hát áttételesen szólva ismerkedjünk közelebbről a kiállításnak álcázott Kemenesi Zsuzsával, szűnjön meg most a megnyitónak nevezett mesterséges akadály, lépjünk oda a képekhez!

Elhangzott Kemenesi Zsuzsanna Üdvözletem című kiállításának megnyitóján 2020. február 26-án a Capa Központban.