Az Ernst-ház rövid története

Ernst Lajos (1872–1937) neves mecénás, műgyűjtő, későbbi kormányfőtanácsos 1894-ben ott volt a Nemzeti Szalon alapítói között, 1901 és 1909 között pedig igazgatója volt a magyar képzőművészeket és műpártolókat tömörítő egyesületnek. Az Ernst-ház gondolata azután született meg a közeli Japán kávéház (ma Írók Boltja) művészasztalának szellemi közösségében, miután elmozdították ebből a pozíciójából. 

Az épület 

A Nagymező utca 8. szám alatti ingatlant 1909-ben vásárolta meg Ernst Lajos. A telken addig álló kétudvaros, egyemeletes ház többször is leégett, valószínűleg az 1892 óta itt működő Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt. üvegkohóinak balesetei miatt. A műgyűjtő a telekre hatalmas bérházat építtetett, amely 1912. április 29-re készült el. Budapest első ötemeletes épületének földszintjén egy mozi, az első emeleten Ernst gyűjteményének és időszaki kiállításoknak otthont adó múzeum működött, a felső emeleteken pedig bérlakásokat és két műteremlakást alakítottak ki – melyekben a gyűjtő két festőbarátja, Fényes Adolf és Zádor István alkotott. 

Stílusában a szecesszió mértéktartóbb válfaját képviseli, megoldásai inkább az észak-európai és németalföldi reneszánsz patríciusházait idézik. Fodor Gyula építészt az épület felső emeleteinek tervezésekor Lechner Ödön Postatakarékpénztára inspirálta, ezzel a gesztussal kívánta kifejezni Lechner iránti mély tiszteletét. 

A múzeum kialakítását Ernst neves művész barátaira, a Japán kávéház törzsvendégeire bízta: a belsőépítész Falus Elek grafikus, iparművész volt, a kőpadokat Lechner Ödön építész tervezte, a lépcsőházban lévő nagyméretű üvegablakot Rippl-Rónai József festőművész tervei alapján Róth Miksa üvegművész készítette el. A szecessziós bejárat felett historizáló Mátyás király és Beatrix királyné domborművek láthatók, ez a stílusbeli kettősség jól kifejezi, hogy Ernst számára a művészeti gyűjteménye mellett épülete kialakításában is jól megfértek egymás mellett a történelmi és a kortárs elemek. (Benedetto da Maiano itáliai szobrászművész 1476-ban készült domborműveinek másolatát Vaszary László készítette el. Az eredeti alkotások a Magyar Nemzeti Galéria reneszánsz kőtárában tekinthetők meg.) 

A múzeumot az első világháború kitörése után ideiglenesen hadikórházzá alakította át az Építőmesterek Szövetsége és Egyesülete, Ernst támogatásával. A kiállítóterekben a kórtermek mellett fürdőt és műtőt is kialakítottak 1914-ben. Mivel a magyar költők szobájában lévő Petőfi szobrot nem tudták elmozdítani, ezért ez maradt az egyetlen műtárgy a fehér kórházi ágyak között. 

A mozi és színház 

Habár Ernst eredendően kávézót tervezett nyitni a földszinten, de végül egy moziterem kialakítása mellett döntött. A Tivoli Fényjátékház a főváros akkori legnagyobb, 700 férőhelyes mozgóképszínházaként nyílt meg 1912. december 7-én. A díszes belső tereket az üzemeltető Projectograph Mozgófénykép és Gépgyár Rt. által megbízott Skutetzky Sándor építész tervezte. 

A Tivoli nevet 1942-ben Tinódira módosították. 1944-től egyike volt azon fővárosi moziknak, amelyet zsidók is látogathattak, kizárólag a kijelölt időpontokban sárga csillag viselése mellett. 1991-től a mozi ismét Tivoli néven működött 1992. december 30-ig, amikor A taxisofőr és A nagy postarablás című filmek vetítése után végleg megszűnt. 

Helyén 1998-ban a Budapesti Kamaraszínház egy 180 férőhelyes játszóhelyet alakított ki Tivoli Színház néven. A színház utolsó előadását, A vágy villamosát 2012. május 7-én játszották.  

A múzeum 

Az első emeleten lévő múzeumot 1912. május 12-én délben nyitotta meg gróf Zichy János kultuszminiszter. A múzeum részben Ernst magángyűjteményét mutatta be, de időszaki kiállításoknak is helyt adott, elsőként Szinyei-Merse Pál festményeit állították ki. 

Ernst Lajos, egy tehetős lisztkereskedő fiaként már 15 évesen gyűjteni kezdett litográfiai lapokat és metszeteket. Gyűjtőként főleg a magyar történelmi vonatkozású művek érdekelték, így az állandó kiállítás termei is magyar történelmi korszakok szerint követték egymást, például a Vezérek kora, az Árpád-házi királyok kora, vagy a Mátyás-terem. Ezután jöttek a hazai művészeteknek szentelt szobák: Zenészek, színészek terme, Petőfi szoba, Magyar írók arcképei és Magyar festők önarcképei. 

A múzeum első katalógusának előszavában Ernst így fogalmazta meg céljait: „Összegyűjteni mindazt, a mi a magyar kulturának emléke, hogy az ifjuság megtanulja multját megbecsülni, hogy így jövőjét szolgálhassa.” 

Ernst 1917-től élete végéig évente kétszer tartott aukciókat Lázár Béla művészeti író közreműködésével. Ernst részben a bérlakások és később az aukciók bevételéből szerette volna gyűjtőszenvedélyét finanszírozni, de az 1920-as évek végén a gazdasági válság és túlzott vásárlásai következtében anyagilag tönkrement. Miután évekig hiába tárgyalt az állammal gyűjteménye eladásáról, amelyből egyre sokasodó tartozásait törleszthette volna, 1937 tavaszán a Dunába vetette magát. Gyűjteményét 1939-ben elárverezték, a hazai múzeumok vásárlásainak köszönhetően azonban a műtárgyak nagy része különböző magyar közintézmények anyagát gazdagítják. 

Halála után az intézményt gyakori névváltoztatások jellemezték: Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete (1939–45), Művészeti és Kereskedelmi Intézet (1945), illetve Mű- és Régiségkereskedelmi Vállalat (1945–1948) néven működött. Ezt követően a Műcsarnok fiókintézményeként működött évtizedeken keresztül, megszámlálhatatlan sikeres kiállításnak és képzőművészeti eseménynek adva helyet. 2013-ban itt kapott új kiállítóhelyet a magyar fotográfia, ekkor nyílt meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, azaz e terek több, mint 110 éve művészeti kiállítótérként funkcionálnak.