Bánki György megnyitóbeszéde

Fotó: Capa Központ

Bánki György: 33

Van, amikor a szereplő és a feltalálási hely kapcsolatát bizonyos megfontolásból eleve közlik velünk egy szóösszetételben. Iphigénia Auliszban, Marci Hevesen, Pilátus a Krédóban. Utóbbiban akkor gyorsan megkapaszkodva: pszichiáter a fotótanszék harmincharmadik szülinapján. Igen, akarok róla beszélni. Amikor hangolódni kezdtem, hogy mi a csuda közöm van ehhez a megnyitóhoz, először is nemes egyszerűséggel beütöttem a Google-ba, a tanácstalan polgár legjobb arc dzsinn haverjába, hogy „Moholy-Nagy idézetek”. „Nem a tárgy, az ember a cél”, vágta rá a dzsinn, kicsit félvállról, kicsit kontextustalanul, mert noha számszakilag tízezres nagyságrendben felülígérte a szajrét „idézetek” címszó alatt, valójában ezt az egyetlen egyet sorolta fel újra meg újra. Dzsinntempó. Szívós aprómunkát sose bízzunk nagyhangúakra.

Keringenek az életünkben jelmondatok, amik vagy annyira átitatták az agyunkat, mint mémolvadékok, hogy az ember nem is tudja már, miért gondolja, amit gondol, vagy a súlyukból az ismétlésekkel veszíteni kezdtek, és az értelmük hajdani helyére csak rábandzsítunk, mint bódult leguán a sokatmondó vakolatkopásra, ahol valaha az a kövér légy olyan szimpatikusan tartózkodott. Mit mond ez most nekem, gondoltam magamban, aki először olvasom, hogy „nem a tárgy, hanem az ember”?  És mit mondok ebből kiindulva azoknak, akik ezt már nyilván ezerszer, és a könyökükön?

Szóval honnan érjünk ide, ebbe a térbe? A fotográfia ezek szerint: beszélgetés. Az én képzeletem, az én valóságom, az én ügyeim, az általam meglátott világok, és a mások képzelete, valósága és ügyei között. Ha így van, és ha ez a fenti mondat tényleg ad kapaszkodót, az sokféle nyomásnak segít ellenállni. Hogy miknek? Például: ha a különbözőségeimet jóval többre tartanám az összetartozásaimnál, ha dallamosan szólongatni kezdene a népszerűség, ha alkalmazkodóvá idomítana a piac, ha felizgatnának, hogy az alkotói önállóság pusztulásra ítéli a hagyományt és a közösséget, ha egy fenyegető erő bokáztatni próbálna, hogy megbízható konformitásra, önérdekű esztétikumra és önhamisításra késztessen. Ezekben a végső soron egytől-egyig hatalmi folyamatokban az igaz helyére az úgymond szép kerül, a szabad akarat helyére a kényszerítettség, a hitelesség helyére a tettetés, a lényegi helyére az adott közegben sikeres, a születő gondolat helyére a kalligrafikusan hímzett írás a faliszőnyegen. Egy biztonságosnak hitt, meglepetésektől látszólag mentes világot teremtve. Esélyes, hogy ezt csak úgy lehet kibírni, ha a valós belső és külső tapasztalatainkat elkerüljük, letagadjuk, vagy magunkból kirakva idegenkedve szemléljük, vagy végső idegességünkben üldözni kezdjük. Az ilyen nehéz dilemmákban, mint ezt gyakran látjuk, szerencsére rendelkezésünkre áll a jó öreg önigazolás, ez a belső gyógyító hang, ami azt súgja majd, „Nem tehettél mást, Ödön! Ki bírta volna ki ezt a nyomást?”.

Az a felvetés viszont, hogy „ember kontra tárgy” (ásítás hallgatói oldalon jogosan bekészítve), mindezek ellentétére sarkall. A tanítás és az alkotó folyamat ugyanis végső soron ezer szállal kötődik a szeretethez. Aki járt iskolába ezen a vidéken, az ezeréves medencében, az azt is tudja, mennyire abszurdnak hangzik, amit mondok. Mégis. Az igazi tanításban nem arra szorítalak, hogy azzá válj, amilyet én magam helyesnek tartok. Nem a tisztaszobába zárt, és odaképzelt hagyományt, a közösség nyugalmát vagy a földesúr pillanatnyi meggyőződését képviselem feléd. Hanem hogy olyan legyél, amilyen vagy, és ha ebben gazdagodsz, ha ez megjelenik, rajta keresztül idővel, azt remélem, észre fogod venni azokat, akik körülötted vannak, és végső soron azt is, ami körülvesz. A primer kiéléseidtől körönként egyre feljebb juthatsz. Nem, persze, ez nem tuti. De valós lehetőség. A saját legbelső kis dolgaidtól a világegyetem kérdéseiig az egész pálya a tiéd lehet, ott állsz meg, ahol akarsz, ott időzöl, ahol neked tetszik. Ez a végül is elvont szeretetben foganó szabadság és bőség: maga a kultúra.

A „horizontok”, ami ennek a kiállításnak a kulcsszava, arra utal, hogy a művek a rendezők által megérzett dimenziók mentén szétválnak és összetalálkoznak. Ez egyben állásfoglalás is. Hogy nem a különbözőségeket, az egymástól elválasztó dolgokat, az alkotók kilétét, az iskolai kronológiát, a befutottságot, a mutatósságot, a reprezentációt veszik előre, hanem a művek beszélgetését. Ez nagyon idegesítő lehet, ha a saját képeimnek a saját fejemben már létező összefüggéseit szeretném ebben a térben viszontlátni. Ám mivel én a megnyitó beszédet szavalom, pont az én lelkiállapotomat cseppet sem borzolja fel. A döntnökök olyan dimenziók figyelembevételével rendezték párbeszédbe a képeket, amelyek mentén azok talán kommunikálnak, de felteszem, azzal a megengedéssel, hogy ha bárki más csinálná, az vélhetően más fogalompárokat és tengelyeket találna, másmilyen „intuitív faktoranalízissel” jutna célba. Így akár térbeli hálózatként, akár önkényes, lineáris story boardként is nézhető a kiállítás, mikor végigpásztázzuk, de rövid fantáziafutamokat is megengedhetünk magunknak, vagy csak élvezhetjük az egyes képeket. Jelzem, bőven és igazán van mit.

Úgyhogy végül: mindenkinek izgalmas összefüggészeti kutatómunkát, és ugyanúgy mindenkinek léha, alkalmi képélvezetet kívánok!

Elhangzott a THIRTYTHREE – A fotográfia új horizontjai a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen című kiállítás megnyitóján, a Capa Központban, 2018. október 8-án.