ENGLISH
Kezdőlap/ Barakonyi Szabolcs megnyitóbeszéde

Barakonyi Szabolcs megnyitóbeszéde

Barakonyi Szabolcs a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj 2018 megnyitóján, 2019. február 4-én a Capa Központban | Fotó: Capa Központ

Éppen most fejeztem be az egyik kedvenc íróm legújabb könyvét. Viktor Pelevin legutóbbi regényében az egyik főhőse így vall a tapasztalatairól: „iskolás koromban arról álmodoztam, hogy költő leszek, és elképesztő mennyiségű verset tanultam meg három nyelven. Pedig óvakodnom kellett volna a költészettől, és csak jó prózát olvasni. Ezt csak később értettem meg, amikor művészettörténész lettem.”

Pelevin gipszkorszaknak hívja regénye és a világ utolsó művészettörténeti korszakát, azt a kort amibe a jelenünk is beletartozik. Nagyon találó metafora a gipsz. Egy önmagában nem formálható anyag, általában úgy használják, hogy öntik, csak valami másnak a formáját tudja felvenni. Érdemes-e a meglévő, mások által létrehozott bizonyságokat öntőformákként újrahasznosítani, látszólag magunkévá tenni, ez még a megkezdett párbeszéd része vagy már csak a tettetése?

Sugár Jánostól nemrég azt hallottam, hogy egy normális művészt nem érdekelnek a visszajelzések. Elképesztően tetszett, miközben legalább annyi minden tiltakozott bennem, hogy ez nem lehet, ilyen nincs, ez hülyeség. Közben éreztem azt is, hogy ez sokkal közelebb visz ahhoz, amit leginkább szeretnék a világról gondolni, de legfőképpen megélni. Sugár nyilván arra gondolt inkább, hogy az alkotók többnyire csak a pozitív vagy csak a negatív véleményekkel foglalkoznak, és a kettő vegyítése is csak akkor lehet érdekes, ha szabad marad tőlük az ember.

Pár hete láttam egy filmet, amit az FKSE egy kiállítás részeként csinált fiatal, pályakezdő művészekről. Szereplői többnyire vidéken tanultak és nem művészcsaládból valók, kívülről érkeznek a kultúrába. Igazából baromi rossz kedvem lett az egésztől. Meglehetősen kiábrándító volt ennyi nyafogást hallani, de végül is mindenki magáról beszélt, és nem arról, amit csinál. Nyilvánvaló, hogy kritikának szánták, de ez így kihagyott ziccer. Minden rossz érzést könnyen érvényessé lehet tenni, a közeg nem támogató, ezt nem vitatom. Valószínű túl nagy a nyomás valahonnan, hogy gyorsan kell sikeresnek lenni.

Miért beszélek ezekről, és miért feltételezem, hogy a Pécsis korosztály bajban van? Egyrészt a kuratórium tagja vagyok, megéri elmondanom, hogyan gondolkodom, ítélek, választok, adott esetben két mappa közül. Másrészt azért, mert ez a hangulat, és az érvényesüléshez vezető út gyakran az őszintétlenségen át vezet. Szerintem nem éri meg. Nincs értelme magunkon kívül másra figyelni ebben a folyamatban.

A Pécsi-ösztöndíj arra van, hogy segítsen a pályátok elején elindulni, megélni, figyelmet kapni. Ilyen értelemben ezek az első igazi munkáitok, mert sokkal szabadabban készülhetnek, ha ezt választjátok. Ezután csak még veszélyesebb lesz minden. Ez az ösztöndíj sokáig az utolsó biztonság, anyagilag, de máshogy már nem. Nem tudunk már abban segíteni, hogy megmondjuk, mitől sikerült vagy nem sikerült valami. Nem fogunk véleményt mondani, csak dönteni fogunk. Egyébként a vélemények gyakran pillanatok alatt megváltoznak.

Billy Klüver Egy nap Picassóval című könyvében olvastam ezt az anekdotát: „Picasso és társai egy egész asztalt elfoglaltak. A művész szemmel láthatóan azzal szórakozott, hogy gúnyt űzzön csodálóiból. Előfordult, hogy egy nap egy fa felső ágaira nézett és azt mondta: »Fa, fa, levél, a lombozat, milyen formátlan, milyen határozatlan, volumen nélküli – van-e valami rondább, mint a lombozat?« Másnap Ortiz vagy egy másik csodálója történetesen így szólt: »Levelek, lombozat – olyan ronda, olyan banális, olyan formátlan!« – Amire megesett, hogy Picasso azt válaszolta: »Lombozat – csodálatos, olyan formagazdag, bármilyen formát megláthat az ember a lombozatban, amilyet csak akar, végtelen variációkat. A levelek a létező legcsodálatosabb dolgok a világon.«”

Szóval beszéljen mindenki arról, amit gondol, talán ez a legfontosabb. Szerintem a jó munka abban áll, ha tudunk vele érthetően kommunikálni, kapcsolatba lépni azzal, aki nézi. A folyamat lehet bonyolultabb, megismerő, játékos, de akár szórakoztató is. Valahova eljutni pusztán a kísérlet kedvéért is már érdemes, ha jól csináljuk, a végére biztosan változunk. A művészet képes feltárni titkokat, de arra is alkalmas, hogy elfedjen nyilvánvaló igazságokat. Ha elakadunk, a válság annak a jele, hogy lehetőségünk van a fejlődésre. Fontos, hogy ne hatódjunk meg magunktól egy pillanatra se, és ne felejtsünk el adni.

Sokszor jön elő az igény a Pécsi kapcsán, hogy kevés a visszajelzés, hát most ez egynek jó lesz. Ha normálisak vagytok, úgyse foglalkoztok vele.

 

Elhangzott a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj 2018 című kiállításának megnyitóján 2019. február 4-én a Capa Központban.