Barotányi Zoltán (DJ Minek) megnyitóbeszéde

CAPAZINE – LET’S DANCE – megnyitó beszély

Bár látszólag távoli világokról beszélünk, de a legvarázsosabb kapcsot éppen a képek és a zene más-más dimenziókban és univerzumokban terjedő, érvényesülő világai között tudjuk megteremteni. A zenék gyakorta váltják ki a vizualitásra amúgy is érzékeny és azt erősen igénylő befogadókból a belső képek valóságos áradását. Másrészt azt sem árt megjegyezni, hogy a zenék nem kis részét eleve képek alá komponálják, vagy ha úgy tetszik, azokhoz adaptálják – számos képet pedig kifejezetten bizonyos fajta zenékhez, konkrét dalcsokorhoz (úgymond album, LP) készítettek. Ennek csupán egyik mellékvágánya, hogy számos olyan zeneművet ismerünk, amelyet leginkább a hozzájuk költött-forgatott videoklipekkel asszociáltan tudunk felidézni, és azt se feledjük, hogy albumok sorához kapcsoljuk automatikusan a lemezborító képét. A fényképekkel persze más a helyzet, mint a mozgóképekkel – főleg amiatt, hogy időbeli dimenziójuk is eltér a zenéétől. A muzsikát ugyanis időbeli folyamatként érzékeljük, és annak érzékeli babra munkája során a zenekészítő is. Ehhez képest a fénykép, a közkeletű képzet szerint mintegy megfagyasztja az időt, ami persze a közhelyek többségéhez hasonlóan csak részben igaz – pont ez a jövőre való nyitottság ösztönözhet vele kapcsolatban további játékra. Ráadásul a dimenziók és az érzékek teremtő kollíziója nem akadály, inkább kihívás olyan előadók számára, akik éppen kreatív másik felük, alkotópárjuk által képviselt társművészetben találták meg az inspirációt műveik létrehozásához. Ilyenkor az is megvilágosodik, mennyire másként vagy éppen hasonlóképpen jelentkezik e két médiumnál a történetiség, reprodukálhatóság, az újrajátszás, vagy éppen mennyire van más/hasonló szerepe a montázsnak vagy a kollázstechnikának.

A CAPAZINE műhely e mostani kiállításon bemutatkozó, „duplafenekű” művészeti projektje éppen erre nyújt remek példát. Hét alkotópáros birkózott meg hasonló feladattal – egymással feleselő, kommunikáló, egymásból építkező produkcióik éppen az együtt rezegve megalkotott képek és zene közti erős szimbiózisra mutatnak remek példát.

Minden eset más, minden egyes közös munkában máshogy érvényesülnek a feladat támasztotta kihívások. A különböző képkompozíciós technikák és komponálási metódusok azután egész más érzeteket keltenek a befogadóban, ahogy a közös munka dinamizmusa is eltérő lehetett.

Az első kínálkozó példán (Öt miniatűr) azt láthatjuk/hallhatjuk, ahogy Belicza László Gábor fotókollázsa találkozik Baráth Bálint öt kortárs zenei miniatűrjével – miközben azokból a képekből nyer inspirációt, amelyek bevallottan a munkafolyamat során, mintegy az ott felmerült kérdésekre adott válaszként születtek.

Egészen másként rezonálnak Péter Áron Izsák egy fogtechnikai kemencének hőmérsékletfüggő izzásáról készült képei Szántó Tamás két alapmotívumra épülő, néha erőteljesen begerjedő, minimalistán is gusztusos és erőteljes, közben játékos elektronikus tánczenéjének taktusaival és hanghullámaival (Mágnes).

Juhász István András számomra balatoni élményeket felidéző képei és Juhász Tamás részben a természetben rögzített hangokból felépülő zenéje bevallottan egy szabad asszociációs logika szerint kapcsolódik egymáshoz: a képek és zene együtt beindítják majd a befogadó retináján lepergő saját filmet (Virágkáka).

Regős Benedek ehhez képest egy úgynevezett fotografikus kottát hozott létre, a fotózásnál gondosan kiválasztott, „talált anyagokat használt” – művét pedig afféle kötetlen partitúraként szemlélve a zenész (Kaincz Orsolya) megalkotta a maga kompozícióját, amely végül egy egész zenész kollektíva (Bartók György, Bolcsó Bálint, Nikolaus Gerszewski, Kaincz Orsolya, Krokovay Nóra, Mákó Rozi és Vajsz Kornél) részben improvizatív előadásában valósult meg (Konstrukció).

A Nagy András Zuglóról készült képsorozatából kiválasztott, különös hangulatú fotó ezúttal a jeles elektronikus zenekészítő, Marcel (azaz Dudás Marcell) számára szolgáltatott ürügyet ahhoz, hogy a kép által is sugallt nyers nosztalgia támogatásával, arra építkezve egy több tételes, a funk, jazz és hip hop hagyományokból építkező, zsíros ütemeken ringatózó, bólogatós zenét alkosson hozzá (Zugló).

Ravasz András egy ikonikus, az ötvenes években egy japán zen kolostorban készült John Cage/David Tudor–fotót fényképezett újra (az úgynevezett reframing alkotói technikáját alkalmazva), ami ismét csak Juhász Tamást ösztönözte a képen is szereplő harangjátékán alapuló zene megalkotására (Harangok).

Végül, de nem utolsósorban, említenénk a hetedik, különösen ambiciózus projektet (Holdinvázió együtt), amely az űrben – közvetítő közeg híján – hallhatatlan „hangok”, azaz a mozgó objektumok, avagy éppen az űr fizikai jellemzőinek megváltozása által gerjesztett hullámszerű változások hangrezgésekre fordításán alapul. (És most nem beszélünk azokról a hangokról, amelyeket a rádióinterferenciáknak köszönhetően a Hold közelében hallottak a kissé megrettent asztronauták…).

Az éppen ötven éve meghódított Hold felszínéről készült színezett, manipulált fotók (Piti Marcell) megtalálják a kapcsolatot, sőt együtt rezonálnak Mákó Rozi noise/környezeti/drone/ambient (és közben sci-fi élményeket és emlékeket felébresztő) zenéinek belső (frekvencia)változásával.

Külön öröm, hogy az egész projekt hangostul-képestül felkerült a leghagyományosabb hanghordozói formátumra, azaz vinillemezre, no és becsúszott annak tokjába is. A csillogó, köztudomásúan monokróm fekete (de amúgy mindenféle színű) lemezeket rejtő analóg kiadványok hagyományosan a méretes, jól kivehető, sokszor emblematikus borítóképek és a zene legjobb találkozóhelyei, ahol a 12 inches csomagban elfér egymás mellett a barázdákba fagyott hang és a bármikor elővehető és új életre kelthető kép.

A kiállítás címe (Let’s Dance) ezen a ponton nyer új értelmet: az alkotópárok kreatív duettje éppen úgy egymás rezdülésére, mozgására, sőt gondolkodására reagál, akárcsak a táncolóké. Már csak a publikum értő befogadása kell hozzá, hogy ez a minden elemében gyümölcsöző, izgalmas eredményeket és remek produkciókat szülő projekt ebben a kiállítótérben és majdan a lejátszók előtt ülve-állva, ha úgy tetszik, táncolva is új életre keljen.

Barotányi Zoltán (DJ Minek)

Elhangzott a CAPAZINE – LET’S DANCE című kiállítás megnyitóján 2020. január 13-án a Capa Központban.