Básthy Ágnes megnyitóbeszéde

Attól a pillanattól kezdve hogy az első nő számára lehetővé vált, hogy fényképezőgépet használhasson, datálhatjuk azt az időpontot is, hogy számos egyéb funkciója mellett a fotográfia leképezőjévé vált a nők társadalmi helyzetének, sajátos tapasztalatainak is. Akár a viktoriánus Anglia szabadabb életre vágyó először nemes és nagypolgári származású hölgyeinek fotóira tekintünk, akár később a demokratizálódó, forrongó, átalakuló világ polgári majd munkás rétegébe tartozó szintén szabadabb, teljesebb és egyenlőbb életre vágyó, immár tudatosan feminista politikák szolgálatába álló női művészek alkotásaira pillantunk érdemes tudatosítanunk magunkban ezt a perspektívát. A huszadik század elejétől már a kamera jogosítványként szolgált a nők számára is, nem csak a műtermi munkához, és ezzel saját keresethez való jutáshoz, amely az emancipáció fontos feltétele, de ahhoz is, hogy olyan területeire hatolhassanak be az életnek és valóságnak amelyekbe az előttük élő nőknek elképzelhetetlen volt. Ennek a folyamatnak – amely nem választható el a feminizmus politikai küzdelmeitől és eredményeitől -, egyik szemléletes megnyilvánulása volt az, hogy a második világháborút megelőzően és idején már voltak “háborús fotós” nők, – Lee Miller, Gerda Taro vagy a sajtófotósként dolgozó Margaret Bourke White – akik valóban elképesztően merész helyzetekből ugyanakkor nagy empátiával szállították fotóikat.

A kiállításon szereplő magyar művészek sem tudják – de gondolom nem is akarják- kivonni magukat a fent érintett történelmi folyamat öröksége alól. Habár mindannyian saját koruk, annak korszellemének gyermekei, a szó bizonyos értelmét tekintve viszont valóban testvéreknek is tekinthetők amikor a tapasztalás újabb és újabb rétegeit fedezik fel és teszik láthatóvá a fotó médiumának segítségével.
Mi is hát a női tekintet? A saját véleményem szerint folytonos a újrateremtés története. Ahogyan mi emberek is folyamatosan alakítjuk viszonyunkat a minket körülvevő világhoz, az a tág értelembe vett élő kultúra. Kár tagadni azonban, hogy sok száz évig férfiak dominálták ezt a kultúrát, ahogyan a nők sorsa felett is ők rendelkeztek. A patriarchális kultúra pedig teremtett – leginkább maga számára hasznos – nőképeket, amelyen mint torzító lencséken keresztül tekintenek magukra a nők. Azért nem múlt időben mondom ezt, mivel a női szocializáció társadalmi intézményrendszereinken keresztül továbbra is közvetíti ezeket a képeket, legyen szó a női szépségről, szexualitásról, helyes életmódokról vagy viselkedésről. Ilyen mély történelmi beágyazottságban valójában nehéz feladat lenne teljesen leválasztani egymástól a “nőiség” társadalmi konstrukcióját az “autentikus” női tapasztalatról. “A női tekintet” szerintem mégis, újra-és újrateremett dinamikus pozíciók, amelyek egy adott korral, annak értékrendjével, szellemiségével és leginkább nőképével/nőreprezentációival kerül párbeszédbe.

A kiállítás darabjai között igen eltérő vizuális nyelvezettel és különböző időszakokból valamint jellegzetes művészi eszközökkel és hozzáállással megragadott példáit látjuk a fent említett pozíciók újrateremtésének.

A betonról például nem hinném, hogy sokaknak a nőiség ugrik be elsőre, de nekem tetszik, ahogy Standovár Júlia ezt a jelentést is mozgásba hozza mikor a nők erejéről beszél. Nekem elsősorban a beton a modernitás jelölője, holott tisztában vagyok vele, hogy már az ókori Rómában is használták, elég a Pantheon kupolájára gondolnunk. Standovárnak a szocializmus örökségét is jelenti ugyanakkor a beton, és ezzel válik identitása részévé is. Beton, nők, modernitás, szexualitás és New York, a betondzsungel valamint egy szexuálpszichológus édesanya, akivel Standovár elmélyült a témában voltak azok, amelyek ezeket a fotókat és objekteket inspirálták.

Gáldi-Vinkó Andrea képei iróniával, természetességgel és őszinteséggel mutatnak fricskát a szülés csodája és az anyaság körüli körüli rózsaszín, pihe-puha illúziók és medikalizált kvázi betegség státusz ellenében. Ezek a képek valahogy inkább azokhoz az élményekhez hoznak minket közelebb amikor barátnőink valóban őszintén beszéltek velünk az anyaságról, akár sírásból nevetésbe torkolló intimitásban. Örülhetünk, ha vannak ilyen barátságaink más nőkkel, leginkább akkor, hogyha esetleg férfiak vagyunk.

Drozdik Orsolya a kezdetektől vállaltan a magyar feminizmus történetében kívánta elhelyezni munkáit, ehhez a hagyományhoz akart hozzájárulni. Saját feminista képi szemiotikát dolgozott ki és ezt a kísérleti fotó, a rajz és a performansz mediális határterületein alkalmazta már a hetvenes évektől. Drozdik saját szavaival “a patriarchális hatalom és a tudás összefonódásának keresztmetszetében kialakult diskurzust elemzi”, amely törekvését kulcsműként sűríti össze a kiállításon is bemutatott Individuális Mitológiák sorozat Leonardo című 1975-ben készült darabja.

Csáky Marianne történetmesélőként saját, mágiával teli világot alkotott meg, amelyben a fogalmi gondolkodáson túli érzékelést és az emlékezést hozza mozgásba, az ő szavaival: “az egyik legfontosabb, óriási szabadsággal rendelkező nyitott médium számomra a fotó, amelyben a közvetlen érzéki észlelés és a képzelet teremtményei fonódnak össze a kész műben.”
A fotográfiával és annak korai technikáival, köztük üvegnegatívokkal dolgozó nagypapája sötétkamrájában gyermekként megismerkedő művésznő valóban intuitívan és benőséges szeretettel fordul a médium felé ahol az archív felvételek nem dokumentumértékük, hanem érzelmi töltetük, asszociatív és történelmi konnotációik miatt kerülnek játékba, párbeszédbe a saját felvételeivel. Ha jól figyelünk, akkor fotográfia médiumának belső párbeszédét halljuk tehát, esetenként kiegészülve más technikákkal is.

A Pécsi József tanítvány Aczél Márta talán kicsit kilógni látszik az összképből, azonban róla tudnunk kell, hogy a közel száz éves képei annak is a lenyomatai, hogy egy nőnek sokkal jobban kell bizonyítania azt, – és ez kétségtelenül a női lét egyik nyomorúságos aspektusa – hogy legalább olyan jól el tudja végezni a munkáját, mint egy férfi. Az Új tárgyiasság stílusjegyeit megidéző képein azt láthatjuk tehát, ahogyan a szakmához szükséges képességeket maradéktalanul bíró alkotó professzionális tárgyilagossággal és pontossággal gyakorolja választott hivatását, ami a fotográfia.

Ladik Katalin kiállított önarcképei pedig az identitás kérdését írják körül, amely mélyen összekapcsolódik az emberi arcnak a psychét, a szellemet kifejező erejével. A női arc itt  olvasatok és manipulációk tárgya, a vágy és a szenvedés, a valamivé válni akarás avagy objektumból szubjektummá válás klasszikus feminista toposzaként is értelmezhető. A vajdasági magyar művésznő saját szavaival így beszél műveiről: “A deformálás, amit látnak az emberek rajtam, nem feltétlen torz. Érzékeltetem, hogy az a derűs vagy nyugodt vagy a harmonikus arc mivé válhat. Az a bensőnk, azok vagyunk az összes torzulásokkal és változásokkal együtt, az mind a mi arcunk.”
És valóban, a nők sokféle arcát és egyéniségét sokféle tapasztalataik formálják, aminek ez a kiállítás ugyan csak egy szeletét mutathatja meg, de azt mégis elgondolkodtatóan és átélhetően teszi.

Köszönöm szépen a figyelmet és elmélyült nézelődést kívánok!