Básthy Ágnes szociológus megnyitóbeszéde

Itt élned, s halnod kell.
Ebben a városban, ebben az országban, ebben a világban.
Az életben átélt élmények, emlékeink a Földön helyhez kötöttek,
ahogyan a halál is.

Ebben az alkotásban egy családtörténet fonódik össze egy város történetével, ha úgy tetszik az anyagé a benne élő és holt szellemekkel, álomszerűen és mégis szinte tapinthatóan. “A történelem pedig számunkra csak a metaforizálódás által válhat beleérző módon megközelíthetővé. Ennek egyik eszköze a kompenzációs emlékezet felszínre hozása…[…]” – írja Winfried Georg Sebald író művészete kapcsán Thomka Beáta. A személyes és a közös történelem összefonása volt az író történetalkotási technikájának is a lényege: a konfabuláció alapja a kompenzációs emlékezet, a fikció és a valóság határterületén képezve meg a emberi létélmény és a róla való gondolkodás finom erezetű és mélyen futó csatornarendszerét, melyben “szétbogozhatatlan szövedékként kezeli a megtörténtet, a megtapasztaltat, a képzeltet, a historikus tényt és a fikciót”. És Sebaldnál mintha az idő is egy ilyen csatornarendszer lenne. Ahogyan regényében fogalmaz:

“És nem volna elképzelhető, folytatta Austerlitz, hogy a múltban is, abban az időben, ami már elmúlt, és nagyrészt kitörlődött, találkozóink vannak, s helyeket és embereket kell fölkeresnünk, akik mintegy az időn túl, kapcsolatban állnak velünk?”

A szinte kényszeres precizitásra törekvés és az alóla kibújó, szárba szökő és mélyrehatoló érzelmek viszont Sebald és Bartha alkotói módszere között is mutatnak párhuzamokat. Emellett viszont még fontosabb megemlíteni, – persze túlhangsúlyozás nélkül – Sebald regényhőse, Austerlitz és Bartha Máté közötti hasonlóságokat: a gyermekkorban elveszített szülőket, a fotográfiához való ragaszkodást, és a város tereiben kutató, szemlélődő flaneur nyughatatlanságát. Ezen felül még az is összekapcsolja a fiktív szereplőt a hús-vér művésszel, ahogyan felnőtt fejjel útrakelnek, hogy árvaságuk fájdalmas hátországával megbírkózzanak, hogy megpróbálják feldolgozni és értelmet adjanak a szenvedésnek, amelyen keresztülmentek.

De az időn túl a tárgyak is épp olyan fontosak. Érintéseket őriznek, vagy konkrétan valakinek az alkotói szándékát, keze nyomát, még inkább bensőségesen. Az édesapád által készített fénykép, gondolatainak tükre, amelyekről sosem beszélgethettetek, az édesanyád tusrajzai, amelyek a művészi tehetség örökségének forrásaira mutatnak. Gyerekkori rajzaid a boldog és a legsötétebb időkből. Egy dobozban pihentek évtizedeken át, mesélted nekem évekkel ezelőtt, és hogy még a létezése is annyira felkavart, hogy nem tudtál vele mit kezdeni. Elővetted és elraktad, majd újra elővetted. De nem hagyott nyugodni. Emléket állítani. Nekik, a szüleidnek. Megpróbálni megismerni őket. Formát adni ennek a sötét és szomorú mélységnek, amelybe hogyha letekintesz, akkor mégis Őket látod benne. És ez szeretettel és melegséggel tölt el. De ott vagytok ezekben az emlékekben mindketten a testvéreddel. Nem volt persze szükségszerű, hogy művészi formába öntessék ez a történet, a Te történeted, a Ti történetetek, ami összefonódik Budapesttel, a várossal, a Duna partján folydogáló évekkel, a házzal, amit talán a túloldal minden szegletéből megkerestél már, és amikor elmész mellette nem tudsz nem gondolni rá… De újra felbukkan az anyagi valóság felett uralkodó idő, mint az emberi akarat és a történelem hajtóereje, ismét Sebaldot idézve:

​„..még most sem oszlik el a sötét, sőt sűrűbb lesz arra a gondolatra, hogy mily keveset tudunk megragadni, mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel, hogy a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak, amelyek önmaguk nem rendelkeznek az emlékezés képességével, senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább […].”

Ez a szorongás és félelem érződik erőteljesen a kiállításon közreadott a város képeiből táplálkozó álmokban is. Álmokat elmondani valakinek, mint tudjuk, nagyon is személyes jellegű dolog, különösen, ha félelmetesek, mint ezek is, mert titkaink, gyengeségeink és törékenységünk felé mutatnak.
​“Ha a városi bennszülött számára az erdőé az elemi archaikus és anarchikus félelem, akkor a labirintusé a cizellálni kívánt kaotikus tudattalan kifinomult szorongása.”– írja Lengyel Zoltán Walter Benjaminról szóló esszéjében, majd így mutat rá a lefojtott, álmokba száműzött félelem lehetséges okaira:

“A modern nagyváros a tökéletlen térbeli geometriai formák hol szigorúbban, hol esetlegesebben strukturált aggregátumaként áll látszólag biztosan és kikezdhetetlenül, kőből, betonból, aszfaltból, acélból és üvegből a gyanútlan városlakó tekintete előtt. A városlakó hajlamos megfeledkezni a város múltját képező feltáratlan archeológiai rétegekről és a történelem előtti idők mélyben honoló kaotikus-tellurikus erőiről. Vagyis a talajról, amelyen áll. Holott történelmi és történelem előtti tudattalanja tudja: elég egy erősebb tektonikus moccanás, és kicsúszik lába alól, dől rá az egész (Lisszabon, 1755). Vagy egy árvíz egy rosszul szabályozott folyón, és fölszínre kerülnek a holtak (Szeged, 1879). Esetleg, újabb időkben, egy előre megfontolt tévedésből, filozófiátlan tudományos kíváncsiságból és barbár politikai aljasságból elkövetett kiadósabb bombázás pusztít boldogot, boldogtalant (Drezda, Hirosima, Nagaszaki, 1945).”

A város tudattalan mélyrétegeinek ilyetén felismerése az idő és tér megszólítása, ez pedig esetünkben a sors megszólításához vezet. Az alkotófolyamat során a sors megszólításának eszköze pedig egy véletlenszám-generátorként használt poliéder, azaz dobókocka volt, amelynek különféle változatait az ókor óta használták jóslásra. Ez jelölte ki az irányokat és a megteendő távolságokat, tehát az utat a város térképén. A város pedig testét, terét adta a megszólításra, válaszokat viszont orákulumként adott, jelekként, eseményekként és találkozásokként.

Sorsok, amelyek összekapcsolódnak és amelyek elválnak egymástól, néha túl korán… Máskor viszont a véletlen teremti meg a helyzeteket a város és lakóinak találkozására. Persze dolgoznunk és alkotnunk kell, meg kell próbálnunk értelmet adni a Földön eltöltött éveinknek, de talán sok szenvedéstől kíméljük meg magunkat, hogyha feladjuk az életünk feletti görcsös kontroll illúzióját, és ha nem is teljesen, de rábízzuk magunkat a véletlenre, illetve elfogadjuk, hogy rá vagyunk bízva. Tulajdonképpen így juthatunk el a hithez, amelyhez nyitottság és bizalom kell, és ezen felül jóval több ennél, bennünk kell lennie a kommunikációra való szándéknak a Mindenséggel, a Világlélekkel avagy Istennel.