Bojár Iván András: A Széchenyiek és a Bojárék
Még éppen fut a Capa Központban Széchenyi Zsigmond, a legendás világjáró vadász és legfőképp vadászíró fotókiállítása. A minap az a megtiszteltetés ért, hogy személyes élményeimet adhattam elő a kiállítás falai közt Széchenyi gróf fényképei és életdokumentumai kapcsán, noha ő és én tudtommal soha nem találkoztunk. A híres vadászíró 1967-ben, hároméves koromban hunyt el, ennek ellenére egy momentum mégis markánsan összefonta kettőnk életét. A ház, ahol születtem, s ahol családom hatvanöt esztendőt, magam pedig életem első ötven évét töltöttem, a Budai Vár egyik csinos barokk palotácskája: az Úri utca 52. Ez az épület ugyanis, amikor családom sorsa a házéval összekapcsolódott, Széchenyi Zsigmond gróf és családja tulajdonát képezte.
Négy nemzedékünk volt érdekelt ebben a házban: nagyapám, Bojár Géza építész, kivitelező vállalkozó, aki a második világháború során miszlikbe roncsolt épületet lakható, műszaki szempontból elfogadható állapotra hozta pár évvel a háborút követően. Még őt megelőzően apám, aki végzős egyetemista művészettörténészként, oly sok más ifjú történészhez, régészhez hasonlóan mint a háború utáni életbe frissen kilépő egyetemi nemzedék tagja, a még hosszú évekig akadozó közszolgáltatású, utcai világítás nélküli töksötét romhalmazban, az ostromtól legtöbbet szenvedő Budai Várban kereste majdani otthonát. Egyik felfedező sétája során akadt meg a szeme az Úri utcai házon s elegyedett szóba annak tulajdonosával, Széchenyi gróffal. A beszélgetésből végül bartermegállapodás lett: nagyapám fölújítja a háborús pusztítás során elszegényedett gróf palotáját, fizetségül az építész fia, apám, megkapja az egyik lakást. Így kezdődött apám házasélete 1949-ben a hajdani Zenegg-palota földszinti lakásában az első feleségével, Koroknay Éva jeles Corvina-kutatóval, s így aztán családunk története is, hol hat évvel hosszabban időztünk, mint az 1892 és 1951 között itt élt Széchenyiek. Mindezek kapcsán egy kis konfúzióról vagyok kénytelen számot adni. Évekkel korábban, más összefüggésben írtam már családunk vári lakásszerzésének körülményeiről, s ott, kutatva az apám által mondottak emlékei közt, úgy rémlett föl, hogy a mi lakásunk évekkel korábban a Zichy-családé volt. Olvasva azonban Széchenyi gróf édesapja, Széchenyi Viktor gróf 1944–45-ös ostromnaplóját, a családnevet vélhetőleg az ott sokszor hivatkozott Pálffy családnévvel téveszthettem. Vagyis, alighanem mi az úgynevezett Pálffy-lakásban, gróf Erdődi dr. Pálffy Ferenc fanagykereskedő, a Záhonyi Gőzfűrész és Fakereskedelmi Rt ügyvezető igazgatója hajdani otthonában a ház keleti, vagyis nem Bástyasétány felöli oldalán éltünk hatvanöt éven át, ahol a Széchenyi család, mikor tagjai épp nem a pincében rostokoltak, átvészelték a Vérmező felől, nyugatról érkező ágyúzás pusztításait. A vadászíró lakása sajnálatos módon a Bástyasétányra nézett. Úgy is járt.
Nagyapám és apám után magam is jelentősen érintett voltam a vári ház sorsában: 1964 és 2014 között laktam ott. Hosszabban időzve a Várban, mint Mátyás király. Családom negyedik nemzedéke, a kislányom, ki szintén ebből a lakásból indult el az életbe, itt élte első öt esztendejét. Voltaképp ma is a XIII. századi falak között, barokk keresztboltozatok ívei alatt tehetné magáévá a történelem, a forszírozott múltképzettel szembeni hitelesség, a műviséggel szembeni autenticitás értékeit, ha…
De hát nem így alakult.
Visszatérve a grófra, akinek szintén nem „úgy” alakult, s ezzel kiváló példájává vált egy kor, egy társadalmi réteg és egy értékrend történelmi elmúltának. Széchenyi komoly pénzhiánnyal küszködött. Már a háború előtti költséges vadászatai is temérdek pénzt égettek el, lényegében a korábbi arisztokrata felmenők által felhalmozott vagyon nagyja erre az elegáns, úri passzióra ment rá. Ezt tetézte be a háború, amelynek során a család több nagy értékű ingatlana, Istenhegyi úti villája, Völgy utcai háza megsemmisült. S ugyanígy, a lakáskiadások révén számára addig rendszeres jövedelmet biztosító Úri utcai ház nagyja is lakhatatlanná romlott. Mindez semmi volt az ezután jövő évek következményeihez képest. Gróf Széchenyi, miután áldozatokkal lakhatóvá tétette a házát, hamarosan el is köszönhetett tőle. Azt ugyanis 1951-ben államosították, benne az akkor már saját tulajdonunkat képező otthonunkkal, majd nemsokkal később őt magát is kitelepítették, hosszú évekig engedélyt sem kapott, hogy Budapestre beutazhassék.
Apám és a gróf jó viszonyt ápoltak. Egy reggel Széchenyi komoran közölte vele, másnap hajnalban érkezik érte a teherautó, viszik őt is, mint a környező utcák háborút túlélt arisztokratáinak többségét. Apám átment a gróf földszinti lakásába, segíteni neki a csomagolásban. Látja ám, hogy alaposan előkészítve ott sorakoznak a gróf pompásan csillogó csizmái, kiváló kézzel varrott cipői, mindegyik peckesen kisámfázva. S további elegáns holmik sokasága, mintha a gróf egy újabb szafarira készülődne épp. Tanakodott, hogy mi fér majd bele az egyetlen kézicsomagba, amit a nagy és ismeretlen útra magával vihetett.
– Te, Zsiga, – mondja apám, akinek a történelmi reflexei a világháború viszontagságai közt tán reálisabbá finomodtak –, meg vagy te őrülve! Nem képzeled, hogy ezekre neked szükséged lesz! Majd elrohant és a boltban konzerveket, élelmet, mindenféle hasznos holmit vett, s állított össze belőlük túlélő úti csomagot. Aztán, ahogy kell, hajnalban megérkezett a teherautó, fölrakták rá a grófot, aki soha többé nem tért vissza a Budai Vár falai közé.
Hosszú a sora annak, hogyan talált vissza eredeti pályájához a vadász Széchenyi, s miként maradt meg emléke nagyon elevenen mostani elődje, az 1971-as Vadászati Világkiállítás idején. Akkor Széchenyi még csak pár éve távozott az élők sorából, könyveit fiúnemzedékek sora ismerte, falta kötelezően. Természetes, hogy az akkor valóban nagyszabású és valóban a fél országot megmozgató esemény alkalmával a neve felmerült. Még mi, a vadászat, nem tudom, jó szó-e, eszmeiségétől igencsak távol álló, ám eseménydeficites korban élő családunk is ott sodródott a tömegben. Anyám kezét szorongatva igyekeztünk közel engedni magunkhoz a csodálatot, amit a kitömött grizzly-k és bamba üvegszemekkel igéző poros tigrisek látványa okozott.
Széchenyit kezdeti rossz sorsa, kényszerlakhely gyanánt, az Alföldről csakhamar Balatongyörökre vetette. Egy idő és a forradalom után onnan járhatott be Keszthelyre a Helikonba, hogy az ottani vadászati relikviák ügyeit intézze. Apám úgy mesélte: egy napon felszólították a grófot, fontos delegáció érkezik, isten ments, hogy meglássák, menjen az alagsorba, semmiképp ne kerüljön elő, míg nem értesítik. Ám a gróf is ember, ugyanoda, ahová a király is gyalog jár, egy főúr is kénytelen a lábán közeledni. Így egy idő után óvatosan felsomfordált a földszintre, majd igyekezett észrevétlenül a megcélzott objektumig osonni. Egy tágra nyílt nagy ajtó előtt vezetett el az útja, amikor bentről megütötte a fülét, hogy a falon sorban függő általa dédelgetett trófeákról tart valaki tárlatvezetést, s annak során az alaszkai szarvast mint Afrika büszkeségét méltatja a delegáció jeles tagjainak. Ahogy, mikor egyszer a grófnál rákérdeztek, árulja már el, annyi lehetősége lett volna, a temérdek hányattatás után miért nem ment el innen Magyarországról, azt mondta: a Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem engedte. Hát, valahogy így eshetett az is, hogy a deklasszált nemes igyekezett megfelelni a kérésnek, de Zsiga a világjáró vagány már képtelen volt türtőztetni magát, s közbeszólt az ajtóból, hogy elnézést, de marhaságot tetszenek beszélni! Ki ez az ember?, kérdezte a delegáció vezetője, mialatt az ajtóban ágáló grófhoz fordult. Gróf Széchenyi Zsigmond, hangzott a válasz. A név, bár osztályellenség neve volt, a lelkes hobbyvadász Kádár Jánosban azonnal tiszteletet ébresztett. A legenda szerint e véletlen ismerkedés következtében térhetett vissza a vadászathoz az idősödő gróf, így kapott állami megbízást, hogy a Nemzeti Múzeum részére afrikai expedíciókon újabb nagy értékű trófeákat szerezhessen.
Nyilván más kérdés, hogy ma irtózattal gondolok szenvedélyére, különösen ahogy végignézek a róla készült fényképek sokaságán, mikor fegyverrel leigázott, méltóságuktól megfosztott pompás főemlősök holtteste mellett pózol. Történelmietlen lenne 2021-ben számon kérni egy 1932-ben még érvényes gondolkodásmód, természetfelfogás, férfi ethosz szempontjait. Széchenyi, mint a történelmi létjogosultságát maga alól kimállasztó arisztokrácia egyik jellegzetes utolsó mohikánja, egy ma már szinte megérthetetlen korszak nagy vagánya, világutazó kalandora, távoli kultúrák hírhozója lehetett. Azok a földrajzi célpontok, amelyeket ma filléres fapados járatokkal bárki megközelít, nyolcvan éve elképzelhetetlen messzeségben lévő egzotikus helyszínek voltak. Mára keserű tudás lett, hogy ennek a távoli tértudatnak, vonzó, szinte elérhetetlen ismeretlenségnek a globalizálódás miatti megszűnése nem szebbé és jobbá, nem élvezetesebb tette a Földet, hanem triviálissá, kommercializálttá, szennyessé, hovatovább élhetetlenné. S mialatt Széchenyi gróf kontinensről kontinensre ugrálva lelkesen és fékezhetetlen étvággyal durrogtatott mordályaival, a Föld természeti értékei pusztulására mégsem volt vak. Most a kiállításon szerepel tőle egy összeollózott idézet, amely egyszerre rokonszenves és korszerű, ugyanakkor felveti, ha mindazt, amit leírt, előre látta, akkor vajon miért nem tudott megálljt parancsolni a benne féktelenkedő társadalmi szerepnek, küldetésként felfogott családi indíttatásnak.
„Rohamosan, menthetetlenül szaporodunk. Az emberiségnek nemcsak száma, igénye is gyarapszik (…) Egyre több termőföldre, több gyárra, több nyersanyagra – több fára van szükség (…) Percenkint, másodpercenkint dőlnek ki faóriások, halálos reccsenésük világszerte hallható. Az erdők fogyatkozásával pedig kikerülhetetlenül együtt jár az őstermészet sok egyéb szépségének, állatának-növényének pusztulása, számszerű csökkenése. Szorongó szívvel látjuk ezt, akik a természetben leljük örömünket, testünk-lelkünk patikáját. Mert tudjuk, hogy veszteségünk pótolhatatlan” – állnak gróf Széchenyi Zsigmond szavai a kiállítás falára írva. Most, a természeti erőforrások végén, az 1972-es, vagyis ötven éve megjelent, A növekedés határai című alapvető jelentőségű tudományos MIT-kutatás és dolgozat után elképesztő furcsa visszagondolni az ellentmondásra, hogy a hírnevet, megbecsülést, sőt életében második esélyt vadásztudományával szerzett Széchenyi hogyan, miféle kognitív disszonanciában élhetett? Vagy ha nem, akkor mivel magyarázható életgyakorlata és az elvi fölismerés között feszülő drámai ellentét együttélésének lehetősége?
Visszatérve az Úri utcába: Széchenyi apja, gróf Széchenyi Vilmos 1891-ben vásárolta meg a kéthelyi Hunyadyaktól az akkor már ódon, kétszázéves palotát. Az előző család kapu fölött díszelgő, fából faragott nemesi címerét szépen leemelték és bevitték a ház kapualjába. Ott van ma is, fél évszázad alatt ezernyi alkalommal pillantottam rá a postaládáink fölötti félhomályban. Helyére a Széchenyiek kőcímere került, s a komenizmus becsületére váljék, ott díszelgett végig Rákosi, majd Kádár országlása idején. Az idősb gróf múlhatatlan érdemeket szerzett élete utolsó aktivitásával. Szerencsétlenségére rövid ünnepi vacsoralátogatást tervezett fiához 1944 szentestéjén, ám az oroszok ezután hét héten át tartó ostroma épp ezekben az órákban vette kezdetét. A Várból sűrű ostromtűz alatt kiszökni próbálkozó hetvennégy esztendős grófot minduntalan visszaterelték, az éjszakát már fiánál vendégeskedve kellett töltenie. Majd ettől kezdve a február 12-éig tartó infernó heteit. Gróf Széchenyi Viktor budavári ostromnaplója megviselő olvasmány. Óráról órára végig kövehető benne a várfalak közé szorult lakosok, civilek nyomorúsága, félelmei, kétségei. A sorokon keresztül szinte megélhető velük a borzalmas ostrom valamennyi tragédiája, a házunk kapualjában kiterített holtak, jajgató sebesültek megrendítő látványa, a német katonák és nyilas csőcselék zabrálásai, az épület becsapódások és robbanások fokozatain keresztül történő pusztulása. Mindez a sietve papírra vetett feljegyzések fokról fokra mind szenvtelenebbül ható tárgyilagosságával:
„- 1945 január 19 péntek – Szomorú dátum a 19., ma robbantották föl a Lánchidat és az Erzsébetet. A szovjet végleg elfoglalta Pestet. István bácsi megfordul a sírjában!
– 1945 január 21 vasárnap – Mi lesz pár nap múlva? Oroszok leszünk-e, vagy magyarok? Milyenek lesznek az utolsó órák?
– 1945 január 28 vasárnap – Hazajövet jelentik, hogy 2 nyilas volt itt, bementek a Pappenhe/m lakásba, mindenfélét összeszedtek és bugyorral távoztak. Erre pánik és Zsiga ruhatárából, az afrikai fényképalbumokat s összes ruháit lehoztuk a pincébe.
– 1945 február 6 kedd – A 10-esbe óvóhelyen egy anya az éjjel sötétségben véletlenül párnával agyonnyomta 4 hónapos gyermekét. Normális est.
– 1945 február 10 szombat – eseménytelen nap. Odescalchi Mikit hazaárulásért fölakasztották. Normál est és éjszaka.”
Ilyen megpróbáltatás ezt a városnegyedet a nagy törököt kiűző 1686-os ostrom óta nem érte. Akkor a mai Táncsics Mihály, korábban Werbőczy, majd még korábban Zsidó utca lakója, Schulhoff Izsák, egy a törökökkel kölcsönös türelemben együtt élő közösség tagjának ostromnaplója őrizte meg a szenvedések történetét. Kétszázhatvan évvel később, néhány más fennmaradt napló mellett az idősb Széchenyi naplója képez pótolhatatlan értéket. Nem elsősorban katasztrófaturisztikai, de társadalomtörténeti szempontból, hiszen ezeknek a napoknak a történelmi sorsfordulója során múlt ki a magyar arisztokrácia ezeréves szerepe és helye a magyarság életéből.
Két olyan motívum is megjelenik ebben a naplóban, melyekhez személyes kötődésem volt. Széchenyi Viktor pár alkalommal megemlíti a szomszédságban, a Werbőczy utca 3. alatt élő Jankovich Miklós (1904–1978) grófot, kinek alakjára magam is emlékszem gyerekkoromból. A másik motívum is kapcsolódik hozzá. gróf Széchenyi Viktor Január 31-én jegyezte föl a következőt: „2 nap előtt tűz volt a levéltárban!!” (…) „Zsiga meséli, a Levéltár, 11. katonai kórház sok része égett! Mi lesz a családi levéltár anyagával és a politúros ládával?” Az öreg gróf aggodalma nem volt alaptalan, noha a hírek igencsak késve jutottak el a Bécsi kapu tértől az alig háromszáz méterre lévő házunkig: a levéltár már 25-én gyújtóbomba-találatot kapott, s a harmadik emeleti raktárszárnyban jó három kilométer polc hosszúságú iratanyag lett oda. A családi levéltárral kapcsolatos szorongása azonban csak nemsoká, a felszabadulás első napjaiban bekövetkező halála után kilenc évvel később vált igazán jogossá, amikor az ’56-os forradalmat leverő szovjet erők két nappal a bevonulásuk utáni utcai harcokban, november 6-án ágyúzták meg végzetesen a Levéltár épületét. Ekkor valóban elégtek a letűnt főúri osztályok nagy családjainak archívumai, a házunkat hajdan röviden, csak öt évig birtokló Kéthelyi Hunyadiaké, a gesztesi Tiszáké, s még jó néhány más nagy arisztokrata família mellett a pápai Esterházyaké. E tűz során tizenegy folyókilométernyi irat pusztult el, dacára annak, hogy a mentésből apám is aktívan kivette részét. Épp ekkor, a felcsapó lángokat, füstöt a pesti Dunapartról észlelő építész nagyapám riasztására a lángoló Levéltár épületébe siető apám ott futott össze ismét a mindig elegáns Jankovich Miklós gróffal, s tettek együtt utóbb hiábavalónak tűnő áldozatos kísérletet a lángra kapó értékek megmentésére. Ennek történetét Bog a tenyéren címmel megírtam és nemrégiben lehozta a Jelenkor.
A személyes kapcsolódásokon túl apró tárgyi emlék is megidézte az akkor már hűlt helyével tüntető Széchenyi Zsigmond grófot. Egy feljegyzés megemlékezik róla, hogy az ostrom idején itt az Úri utcában pusztult el a vadász hatalmas és nagy értékű trófeagyűjteménye. Édesapja naplójában is olvasni: a féltett értékek egy részét az ostrom során a pincébe menekítették. Nos, ebben a gyerekkoromban immár állami tulajdonú pincében, később lakásonként egy-egy szenespincét alakítottak ki. Míg egy napon meg nem érkezett a gázüzemű Héra égő a kályhánkba, mi is szénnel fűtöttünk. E váltás után a pince jelentősége elenyészett, vizes és penészes-kormos falai nem tették lehetővé, hogy raktárként működjön. Különben is családom pincerekesze a sötét és dohos barlang legmélyén helyezkedett el, érthető, hogy alig jártunk oda. Ám életem egy rövid szakaszában, valamikor kilenc-tíz éves korom környékén, mindez éppen hogy inkább érdekesnek és vonzónak hatott, ezért expedíciókat vezettem a vonzó mélységbe. Egy ilyen alkalommal apám régi-régi sílécei és elgombásodott falétrák között bukkantam rá egy muflonagancsra. Rejtélyes volt. Régi idők tanúja. Mivel a házunkkal átellenben működött a MAVAD, a magyar vadkereskedelmi vállalat, ezért az agancs és a mérhetetlen vagyon fogalmai a fejemben összekapcsolódtak. A MAVAD szervezte ugyanis a nyugati turisták, zömmel nagydarab pocakos zöld posztókabátos és stüszikalapos bajor gazdagok vadászatait. Mikor ezek az öblösen ordítva beszélgető bajorok az utcánkban szórványos Trabanthoz, Wartburghoz, Skodához mérten elképzelhetetlen gazdagságot képviselő Mercédeszeik tetőcsomagtartóin tíz-tizenkét szarvasaganccsal visszatértek Magyarország erdeiben végzett vadászataikról, betértek a szemközti MAVAD irodájába. Ott aztán számunkra hatalmas, számukra csip-csup összegeket fizettek a bajnok trófeákért. Néha ugyanezek az urak a házunkban is megjelentek. Egy régi és kedves szomszédunk, ki már a háború előtt is a gróftól bérelte lakását és maga is a vadászat révén került kapcsolatba a vadászíróval, a háború után sem távolodott el ettől a világtól: részt vett számos német vadászat megszervezésében. Így, ha az udvar hűs nyugalmában játszottunk és felcsapódott a kapu, a boltozott kapualjat telezengte a német szó, tudtuk, hogy Hauerékhez (Hauer Lajos kiváló kortárs fotósunk, napra nap készíti itteni otthonában ma is fényképes naplóját. Pár éve tárlatot rendeztem munkáiból a Mai Manó Házban) érkeznek vendégek éppen. A felbecsülhetetlen értékű muflonagancs sem tudott ellenállni a pince bőszen tenyésző élővilágának, szinte egybenőtt valami különleges gombákkal, így aztán szerető édesanyám úgy kivágta gróf Széchenyi Zsigmond egykori dicsőségének utolsó hírnökét a szemétbe, mint a huzat.
A most zajló kiállítás bemutatott tárgyai között szerepel egy 1945-ös lakónévjegyzék is, amelynek egyik-másik szereplőjét volt alkalmam gyerekként ismerni még. Kivált az első emeleten élt Fölsinger nénire emlékszem jó szívvel. Halk, kedves mosolyú néni volt, kinek minden lakót megérintő halála napokra csendet parancsolt a ház falai közé.
Az Úri utcai palotácska sorsa mindig is viszontagságos volt. Számon tartott öt-hat évszázadából felet éltem le benne. A ma ismert egyemeletes, keretes beépítésű, visszafogottan díszített németes barokk épület előtt is állt már ház a telken. Gyerekszobám is ebben az egyik középkori épületrészben kapott helyet. Hogy falai pontosan mikoriak lehetnek, arra nincs egzakt válasz, de bőven, akár évszázadokkal a török előtti időkben emelkedtek. 1504-ben a házunk, pontosabban ekkor még egy közös telken álló három épület (két lakóház és egy pajta) együttese, a győri káptalané volt. Később egy Szabó Dezső nevű úriember birtokába került, aki 1521 novemberében, itt fogadta halála előtt nemsokkal egy megbeszélésen a kis híján pápává választott Bakócz Tamást, Esztergom érsekét. S az a hír járja, hogy 1793–94 környékén, az akkori tulajdonos gróf Rudnyánszky Antónia vendégeként ebben a házban gyülekeztek a később felségsértő összeesküvőként elkönyvelt Martinovics-féle jakobinus/illuminátus klub, avagy szabadkőműves testvérület tagjai (Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc, Sigray Jakab és Martinovics Ignác). A házat nem sokkal korábban, a Kamerar-családtól tizenkétezer forintért megvásároló Rudnyánszky grófnőnek köszönhető a kapu fölötti talányos szakállas fej, állítólag az ókori egyiptomi bajelhárító, démonűző istenség, Bész nemes vonású arcmása. Részletes ikonográfiai elemzés sosem készült sem erről, sem a homlokzat többi figurájáról, de tény, igen figyelemreméltók a kapu két oldalán édes-fenyegetően vigyorgó groteszk arcok, melynek mását gyűrűként ma is ujjamon viselem, s az emeleti ablaksort kísérő timpanonok mélyedéseiben meghúzódó turbános fejek is. Nyilvánvalóan látszik, hogy nem szakrális jellegű szobrok ezek. Vélelmezem, hogy a szabadkőműves jelképrendszerben, ikonográfiában megtalálható az egyes figurák feloldása, hiszen, úgy hírlik, a klubtagok épp a mi házunkban folytatták le okkult rituálék szerinti szeánszaikat.
A nagyon gyorsan uralkodói körben ismertté vált, és hát mi tagadás, a nem túl acélos karakterű Martinovics árulása nyomán sorozatban lebukó klubtagokat 1795 májusában végezték ki tőlünk nem messze, a generális kaszálón, vagyis az eseményről később új nevet kapott Vérmezőn. Házunk Bástya sétány felőli emeleti ablaksorából éppen látható volt a megrázkódtató esemény, amely akkor egész Buda életét feldúlta. Tőlünk nem messze, alig kétszáz méterre, az utca végén pedig az akkor kaszárnyaként működő épületben raboskodott aztán az összeesküvés egyik halálos ítélet helyett kegyelemből börtönnel sújtott résztvevője, anyanyelvünk megújítója, Kazinczy Ferenc. Pár évvel a budaiak életére dermesztő árnyat vető eset után a fentebb már egyik kortársunkként említett Jankovich Miklós egyik felmenője, a IV. Miklósként számon tartott gróf jeszeniczei Jankovich Miklós, a kiemelkedő gyűjtő, több mint tízezres könyvtár birtokosa, vette nőül házunk okkultizmusban és alkímiában elmerült asszonyát. És együtt is költöztek 1801-től Szalkszentmártonba, a horvát eredetű gróf birtokára.
S ha már esztergomi érsekek és nagy történelmi fordulatok sora keretezi hajdani otthonunk történetét, még egy utolsó apró motívum hadd kívánkozzék ide.
Amikor apám frissen nősülve otthont keresett magának és feleségének, épp utolsó időszakát töltötte, mint hallgató, a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A háborút követő koalíciós évek vége volt. A szovjet katonai jelenlét révén erős hátszéllel nyomuló kommunisták már bőszen szalámiztak a tanintézet fala közt is. Miután politikai nyomást gyakorolva az egyetemi közéletben meghatározó szereplőkre, így az egyetemi kisgazdasejtet vezető apámra, hogy a frissen kibontakozó koncepciós Mindszenthy-per fővádlottját hangosan ítéljék el, s erre apám nem volt hajlandó, őt is a mára mindennapossá lett karaktergyilkolós módszerrel lehetetlenítették el. Egy napon hatalmas nyitóoldalas cikk jelent meg az egyetemi lapban Bojár Iván és Kaász Ervin fasiszta összeesküvés élén! címmel. Ha csak arra az abszurditásra gondolunk, hogy az alig három-négy évvel korábban még a munkaszolgálatból élve éppen hogy hazavergődő, egyébként születésekor reformátusnak keresztelt és korai olvasmányai okán masszívan antikommunista apámat akarták a katolikus Mindszenthy ügyében állásfoglalásra bírni, különösen elszomorító tudni, hogy ez a rágalom őt több évre partvonalra szorította. Nagyjából legfontosabb ifjú évei időszakára, melynek hatását igazán sosem heverte ki. A Mindszenthy-kérdéssel és magával az esztergomi érsekkel legközelebb ’56-ban találkozott, amikor Pálinkás (Pallavicini) őrnagy az egyházfit kihozta börtönéből, s fent a Várban, a tőlünk három háznyira álló érseki palota udvarán, a Magyar Rádió helyszíni tudósításában szózatot intézett a nemzethez.
Apám ott állt a mintegy két tucat bámészkodó között. Fejcsóválva hallgatta a számára áporodott, a feudalizmust visszasíró, s az egyháznak azonnal minden vagyont visszakövetelő Mindszenthy bíborost. Néhány kép került elő nemrégiben a Fortepanon az eseményről. Néztem, forgattam a fotókat, végül egy háttal álló, lódenkabátos, svájcisapkás alakban fedeztem föl a nagy történelmi időket, nagy történelmi szereplőkkel, helyszínekkel és eseményekkel megélő apámat.
Nekem már csak kis idők jutottak. Kopottak, szürkék, opportunizmussal áthatottak. Gyerekszobám előtt e kis idő kis bemattult glóriájú hősei jártak. Majd’ minden délutánon szelíd mosollyal ajakán láttam ablakom alatt elsétálni Mindszenthy utódját, a III./III-nak bőszen bedolgozó Paskay László bíborost, Esztergom érsekét.