Bojár Iván András megnyitóbeszéde

Legalább negyed évszázada figyelem, követem nyomon Nadja Massün fényképeinek világát. Egy, a nekünk, a Kárpát-medence alján megülő emberek számára arányrendszerünkön túlívelő életet, mely sajátos módon Belga Kongótól Svájcon át Erdélyig, a mexikói Oaxacától Balatonakarattyáig lakja be a planéta felszínét. Nadja mindenhol otthon van, és természetesen sehol teljesen. Talán a nyelv, mondta nekem pár napja, a francia nyelv az otthona leginkább, az számára mindenhol konstans és jelenvaló. Tetszik nekem az a gondolat, hogy elhiggyem: Nadja eredeti látásmódja ebből a mindenholi belül és kívülállásból ered. Hatalmas terek, kulturális szakadékok között, de még inkább a távoli kultúrák, vagyis az emberek közötti lényegi azonosság megélése és figyelése közben. Ugyanazt és ugyanúgy látja meg a Feketetói vásárban, mint a Csendes-óceán távoli partján. És ugyanazzal a rácsodálkozással figyeli meg a fagyban cujkázó erdélyi parasztokat, ahogy a munkájába csendesen elmerülő bolíviai kalauzt – a mi ká-európai szigorúan ellenőrzött vonataink Tapicska forgalmistájának latin rokonát.

A mexikói fotónak van egy iránya, Manuel Álvarez Bravo, vagy a mágikus realista irodalom atyjaként a legmagasabb polcra helyezett, egyregényes életműve mellett fotósként is kimagasló Juan Rulfo, s talán még a kortárs Flor Garduno, akik egy markáns, jól körvonalazható fotográfiai kultúrát képviselnek. S ennek a látáskultúrának több köze van hozzánk, a mi ká-európai eredetű, André Kertész elmélyült, szelíden elemző humanista látásmódja által meghatározott fotográfiánkhoz, mint a Mexikóval szomszédos Egyesült Államok szenzációigényes magazinfotó látásmódjához. Két távoli kultúra összeér Nadja Massün képeiben. Mintha Lola Alvarez Brávo és André Kertész sosemvolt szerelmi házasságának leszármazottja lenne. Mindkettőben otthon van, és egyikben sem teljesen.

Kifogyhatatlanul gazdag világunkat Nadja örök rácsodálkozással, isteni kegyelemmel megőrzött gyermeki tekintettel figyeli. Óriási előny, hogy megőrizte bátorságát, hogy sosem rutinból, rögzült látásmódból dolgozik, hanem az élmény frissességéből. Itt is látható, egyébként teljesen egységes anyagának témaválasztásait, ha megfigyeljük, látszik, hogy hihetetlenül szerteágazó. Mert Nadja Massün figyelmét képes bármi megragadni, amiben ott van a „Különös”: egy ágak között fönnakadt ingben, egy prekolumbián kutyafajta indiánnak és punknak is beillő profiljában, egy rejtélyes tárgyban, melyről csak elmondás alapján tudható, hogy a Vásárhely környéki rézműves Gábor-cigányok pálinkafőző edénye. Éppen ezért a lenyűgözött tekintettel elámuló kisgyerekben, aki a valós emberből misztikus bábuvá, férfiból nővé átvedlő figurát figyeli, Nadját látom, a frissen tartott, minden új látásélményre nyitott szemét. S egyben egy olyan papnőt is látok Nadjában, aki a képeivel bevezet minket a látás misztériumába.

Az ő képeit ugyanis kétségkívül áthatja valami misztikus. Mint aki ismeri a dolgok felszíne mögötti lényegi összefüggéseket, de erre a tudásra csak utal, sejtet, a titkát mégsem tárja fel. Ahol ő él, vagy legalábbis ahol gyerekkora óta mozog otthonosan, Mexikó és Erdély világa, sok azonosságot mutat. Az itteni képek egymásra felelő párhuzamosságaiban számomra visszaköszönnek nyolcvanas évekbeli erdélyi utazásaim, a még romlatlan, a kommunizmus által letaglózott és konzervált nyers, eredeti Erdély, amely éppoly mágikus és éppoly metafizikus élményeket hívott elő, ahogy az említett Juan Rulfo és az erdélyi Bodor Ádám irodalma hordoz nagyon is hasonló ízeket, atmoszférákat. Az itteni képek ezerszínű fekete-fehéreibe, szürkéibe rejtőző titok lényege, hogy Nadja közel van, közel tud lenni azokhoz az ismeretekhez, amelyeket ma már csak széleken vegetáló paraszti civilizációk ismernek. Hiába a világ legnagyobb városa Mexikóváros, ha az egész metropoliszt áthatja valami jó értelemben vett vidékiesség. Hiszen Mexikó nem urbánus, nem metropolitán, nem nagyvárosias, máig, sőt egyre inkább az isteneknek kitett pogány-keresztény indián parasztok nagyfaluja, hol a metafizikai feltárulkozás éppúgy a mindennapok része, mint a messzi vidékeken. Világjáró középosztálybeliként ezt a nyelvet a tekinteten keresztül megérteni és továbbadni nagyszerű és egyedi feladat, s ebben a folyamatban Nadja Massün ritka erőteljes hatású képeket teremt.

E kiállítás címe – Intim Univerzum – arra a kettős léptékre utalhat, amely az egyes képeken végtelenbe kiszakadó terek és a saját legszűkebb érzelmi tér között feszül.

Nadja gyermekeinek világában egyszerre érvényesül. Itt is friss szemmel látja saját lányait, cseperedésüket, a kamaszság belső drámáit hordozó testtartásukat, térbeli elhelyezkedéseik beszédes jellegzetességeit. Ezekben is nagyon mexikói és nagyon magyar. Amikor nem tájat, tájban mozgó embert fotóz, a látványt letapogató szem már újra olyan módon néz, ahogy a huszadik századot André Kertész tanította meg látni. Úgy, hasonlóan, de Nadja természetesen továbbment ezen az úton. S a továbbhaladásban egyértelmű segítsége volt a tény, hogy anya. Hogy a káprázatos világ milliárdnyi szépsége és érdekessége között van néhány olyan tünemény, amely, illetve akik belőle, a testéből fakadtak. Akik a szubjektív-objektív határ mindkét oldalát képviselik. Amikor megengedi, hogy vele együtt mi is a táncház után kimerült, alvó leányai fölé hajoljunk, ebbe az egyedi érzésvilágba húz be bennünket. Ezt férfiként legfeljebb itt és így élhetem át, mégpedig azzal a többletélménnyel, hogy a kép mint látvány, mint fotó, kifogástalan, megbonthatatlan és kiegészítést sem kívánó egész.

Meghitt és csendes figyelem ez, ahogy egy szülő figyeli egyszerre óvó, büszke és okos tekintettel a gyerekeit, kiknek a dolga, hogy e bensőséges térből előbb-utóbb kilépjenek, kifussanak a maguk végtelen terébe.

Amióta követem Nadja képeinek gyarapodását, nyomon követem a családja életét, fordulatait, magán és publikus megmutatkozásait. Képeit nem tudom teljesen leválasztani a privát elbeszélésről. Számomra ezek a képi naplók állapotrajzok, mintha egy luxus családi fotóalbum lapjai lennének, amelyben a legszebb pillanatok nem a megszokott szülinapi tortaelfújás momentumához, hanem az előre nem tervezett, de tényleg fontos, megélt pillanatokhoz kapcsolódnak. Ahol a játék, a spontaneitás és a megrendezettség, a véletlen és a tervezett között éppannyira ott van a kamera mögött álló anya, mint az optika előtt mozgó gyerekek közös játéka.

Mint egy óriás üvegkupola, fajsúlyosan fontos kerettémákat és fizikai, érzelmi tereket fed le ez a huszonegynéhány fotó. Nem kell sokat kapirgálni keletkezéstörténetük felszínét ahhoz, hogy érthetőek legyenek, hogy hassanak. Elég csak nézni őket. És hagyni, hogy bennünket kézen fogva Nadja képről képre végigvigyen ezen a világon, külső-belső univerzuma szeretett és fontos állomásain, s mutassa meg mindezt azzal a ritka egyediséggel, ahogy ő, és csakis ő, tudja a körötte zajló életet figyelni.

Elhangzott Nadja Massün Intim Univerzum című kiállításának megnyitóján 2019. szeptember 18-án a Capa Központ 8F Galériájában.