Bordács Andrea megnyitóbeszéde

Bordács Andrea
Fotószuprematisták
Minyó Szert Károly, Robitz Anikó, Szombathy Bálint kiállítása
Capa Központ, 2014. január 27.

Fotószuprematisták. Hallatán sokan azt gondolhatják, valahol nagyon lemaradhattak, mivel sose hallottak még róluk. Ám akinek nem ugrik be hirtelen és nem hirtelen, megnyugodhat, hisz nem véletlen. Ugyanis ez a kifejezés nem egy létező irányzat vagy fogalom, hanem Szombathy Bálint által alkotott kifejezés, arra a jelenségre, amit itt láthatunk – s magam is a 2013-as velencei biennáléra beadott kiváló pályázatában találkoztam vele.

A szuprematizmus kifejezés Kazimir Malevicstől származik, aki A tárgy nélküli világ című tanulmányában úgy fogalmaz „Szuprematizmuson a tiszta érzet szupremáciáját értem a képzőművészetben. A szuprematista szempontjából a tárgyi világ jelenségei önmagukban véve nem méltók figyelemre; az érzet – mint olyan – lényeges, teljesen függetlenül attól a környezettől, amely létrehívta.” Így a tárgyiságtól teljesen megszabadulva Malevics a négyzet formájához menekült, s mint végső formájához, an fehér alapon fehér négyzethez.

A fotó eredeti és kezdeti célja a dokumentálás és a reprezentáció, mely utóbbit a festészettől vette át. Ám a fotónak is van egy olyan vonulata, különösen a képzőművészeti, konceptualista fotó esetében, mely nem a tárgyi világ reprodukálását tűzi ki céljául, hanem azt demonstrálja, hogy a fényekkel és árnyékokkal alkotott világ önmagában is képviselhet esztétikai értéket, megjeleníthet különböző impulzusokat.

A három művész itt kiállított műveiben is ennek a felfogásnak lehetünk a tanúi. A kiállítás képeiben úgy nyilvánul meg valami közös gondolkodásmód, hogy nem alkotnak közös csoportot, nem is generációs jelenség, mindhárman más generációt képviselnek, egész más gyökerektől indulva egészen más utat jártak be.
Valójában, ami közös bennük, hogy az eredet, pontosabban az eredeti tárgyi világ eltüntetése történik náluk. Ráadásul mindhárman feketétől a szürkéken át a fehérig ívelő színskálán mozognak. Nemcsak a motívumok, hanem színeik is redukáltak.

A saját magát szabadkézi fotografusként definiáló Minyó Szert Károly munkáinak alapja egy általa készített fotó- néhányon a németországi Holocaust Emlékmű ismétlődő hasábjai oldódnak be nem azonosítható formákká – , melyet még pluszba fotóemulzióval és szivaccsal fest át, s amihez a fényt egy sötét helységben erre a célra kialakított speciális kerékpárjának tekerésével hozza létre, így hívja elő képet. Az ő képei hordozzák még leginkább magukon az eredetüket, nála hol jobban, hol kevésbé felsejlik a tárgyi világ, melyet fénnyel fest át.

Robitz Anikó fotói a leginkább élesek, kontúrosak, így rögtön ellent is mond a közhelyes nemekhez kapcsolt sztereotípiáknak. Nála már nyoma sincs a forrásnak, pedig nem alkalmaz semmiféle külső beavatkozást, nincs benne semmi képmanipuláció. A város, az épületek apró geometrikus részleteit örökíti meg. A végső látvány olykor konstruktivista képeket, máskor grafikai gesztusokat idéznek. Nemcsak ember nélküli világ jelenik meg nála, de maga a modell sem beazonosítható. Nem a technika az, ami egyedivé teszi a képeit, hanem a környező világnak egy nagyon furcsa, derékszögekből, hullámvonalakból, pöttyökből álló látása, láttatása. Így Robitz Anikó valójában nem leképezi a világot, illetve annak egy-egy szegmensét, hanem e leképezések által egy teljesen sajátot teremt.

Szombathy Bálint műveinek eredete valaha volt képtávírón – telefotón – átküldött képek, melyek a tranzakció során sérültek. Végső formájukban valójában hibás talált képek, papírok. A küldés során megmaradt, ugyan funkcióját tekintve hibás, esztétikai szempontjait tekintve izgalmas nyomok, minták látványát hordozó papírokból hozott létre egy kb.300 darabos gyűjteményt még az 1980-as években. E képek a véletlen és a hiba esztétikájának képviselői. Ezek közül a ready made papírképek közül most 11-t fotóvászonra másolt, az eredetiek közül néhányat light boxon mutat be.

Ahogy említettem, a fotószuprematizmus semmiképp sem tekinthető egy mozgalomnak, hanem egy képi gondolkodásmód leírására használt fogalom. Meglátni a fények keltette mintázatokban rejlő esztétikumot, ahol nem a kép témája, története a fontos, hanem ami ezen túl van.

Ugyanakkor az emberi szem és agy mindig szereti valami narratív keretbe helyezni a látottakat, de legalábbis valami már ismerttel összevetni. Jelen esetben inkább a mediális illúzióknak lehetünk tanúi, ugyanis Minyó művei – nem véletlenül – festészetet, Szombathyé hol monokróm festményeket, hol grafikákat: szénrajzokat, metszeteket, Robitzé hullámvonalai grafikát, mondriáni mintái festészete, nagy foltjai linónyomatokat idéznek.

Ahogy Malevics írja: „A művészetnek a tárgynélküliség magasságába való felemelkedése fáradalmas és gyötrelmekkel teli… ám mégis boldogító. Mind messzebb és messzebb marad mögöttünk a megszokott… mind mélyebbre és mélyebbre süllyednek alattunk a tárgyi világ körvonalai; s így megy ez lépésről lépésre, amíg végre a tárgyi fogalmak világa – „minden, amit szerettünk – és amiből éltünk” többé már nem is látható… Nem létezik többé a „valóság hasonmása”.

(Borítófotó: Talabér Géza)