Cséka György megnyitóbeszéde

Az Anticamera egy nemcsak méreteit, hanem belső léptékét tekintve is monumentális kiállítás, amelynek művei bizonyos értelemben nem evilágiak, mert más-más módon ugyan, de szemben állnak, szakítanak azzal a látásrendszerrel, ábrázolási hagyománnyal, aminek az egyik legfontosabb kifejeződése, terméke az a fotográfiai leképezés, amely a nyugati racionális, objektívnak tételezett, a világot megismerő, elrendező, de voltaképp gyarmatosító, uraló gondolkodás, logika, azaz a nyelv meghosszabbítása, pontosabban lefordítása.

David Claerbout és Ősz Gábor munkái egy korszak lezárulásának, berekesztődésének, az optikai igazság és hitelesség felbomlásának tevőleges hírnökei, nem evilágiságuk ebben az értelemben egy a megszokott vizuális rendszerünkkel, percepciónkkal szemben álló, azt kisiklató műveletek, experimentumok sorából áll, azaz a lehetetlen és felfoghatatlan megmutatásából, megkonstruálásából.

Munkáik közös jellemzője, hogy olyan – hol a barokkra jellemzően túlburjánzó, vizuálisan gazdag, hol konceptuális, azaz szikár, csak a leképezés, ábrázolás alapelemeit használó – redőzetet alkotnak, amelyben a redőzet potenciális végtelensége, és ennek egyik technikai kifejeződése, a loop miatt csak elveszni, elszédülni lehet. Ahogy a Claerbout az általa megalkotott sötét optika kifejezés definiálásakor kifejti, ez az optika a felvilágosodás és a racionalizmus által száműzött, elnyomott hallucinációnak, az őrületnek is terepet, helyet ad.

A hallucináció és az őrület ebben az esetben azt jelenti, hogy olyasmit látunk, amit a fizika törvényszerűségeiből és technikai apparátusaink szerkezetéből, működésmódjából egyenesen nem következik, így a látvány számunkra egyáltalán nem, vagy kevéssé uralható, elveszünk a labirintusban.

Mind David Claerbout, mind Ősz Gábor analitikus és konstruktőr művészek, a technológiára, a berendezésekre nem ráhagyatkoznak, hanem azokat gondolati alapzatukra visszavezetve, ontológiájukat teszik kérdésessé, szétszerelik, dekonstruálják azt. Tevékenységük a fotográfia magabiztos, az igazságot, hitelességet nem megkérdőjelező automatizmusától áll talán a legtávolabb, ám semmiképp sem kerülik azt ki, hanem szembenéz vele, használja, de saját céljaira. Többek között, hogy radikálisan megkérdőjelezze álló-és mozgókép látszólagos ellentétét, elválasztottságát, és olyan folyékony, képlékeny, öntükröző formákat hozzon létre, amelyek műfaja immár nem meghatározható, kisiklik minden definíciós kísérlet elől.

David Claerbout Wildfire (2019–2020) című munkája, ahogy majd minden műve, a valóság elemeit, a fotográfia technikát is nyersanyagként felhasználó, de tisztán stúdióban, 3D szoftverrel megalkotott tablója egy erdőtűznek. A 21 perces mozgókép azonban, noha elvben filmként viselkedik, mégsem az, mert nem egy narratíva, egy eseménysor kibomlását látjuk, hanem egy konkrét, mégpedig mozdulatlan, megfagyott esemény, az erdőtűz szerkezetét, belső, végtelen panorámáját. Claerbout a tűz és környezete szobrát alkotja meg, olyan szobrot, amelynek szükségszerűen időbeli kiterjedése van, hiszen percepciónk számára felfoghatatlan, lehetetlen egy eseménynek, dolognak egyszerre, egyazon időben látni minden oldalát, vetületét. A tűz befogadása, megfigyelése pedig különösképp lehetetlen feladat, hiszen annak közelsége, a nagy hő és a fény minden élőlény pusztulását okozza.

The Quiet Shore (2011) című videója állóképek lassú váltakozásából áll, amelyek egyetlen, rejtett középpontja egy kisfiú mozdulata, aki a vízbe csapja kezeit. Ebben a munkában is a lehetetlent látjuk kibomlani a maga teljes némaságában, mégpedig azt, hogy egy a pillanat törtrésze alatt megtörténő cselekmény hányféle perspektívából, szemszögből, vetületből és hogyan látszik vagy tűnik el. A videó időbeli előrehaladása felfogható egy mindent látó, mindenütt egyszerre jelenvaló isteni tekintet rekonstrukciójának, időben való kiterítésének. A mű fontos, és a fotográfiára utaló alakzata a tükör, ami a tengerpartot borító vékony, filmszerű vízréteg, az árapály ezüstje. Ez a tükör az isteni tekintet metaforája is, hiszen, ha mindenhova tükröket, egy bonyolult tükörrendszert állítanánk, és ha végtelenül éles látással rendelkeznénk, majdnem mindent – de csak majdnem, mert a tükrök és a szereplők egymást is kitakarnák, beárnyékolnák – láthatnánk egyetlen perspektívából is egy adott eseményből, persze, ha az éppen a tükörrendszer közepében játszódik le. Ez a virtuális tükörrendszer egyébként a 3D animációknak is analógiája, hiszen a munka készítésénél az egyes szereplőket egy kör alakú, egyenletesen megvilágított és kamerákkal körülvett arénában vagy paravánban fényképeznek le, azaz digitalizálnak.

Claerbout besorolhatatlan műveinek igen fontos jellemzője az időhöz való viszonya, ami ekképp a befogadás súlyát és nehézségét is megalapozza. Videói majdnem minden esetben komoly kihívásokat támasztanak, mivel a dolgokat  – és nem valamilyen folyamatot, narratívát – kell átélnünk, letapogatnunk nézés közben, hiszen munkái kiterített vetülethalmazok, a felület, a felületek, a látvány végtelen redőzetében kell elvesznünk, így a hagyományos időérzékünk szinte megsemmisül, az idő pedig végtelenül kitágul. A világ, a dolgok és események potenciálisan végtelen felületének észlelése ugyanilyen végtelen időbeli tartamot feltételez, amelyben semmi sem ismétlődik, de minden ismétlődhet.

Claerbout munkáinak gazdag, barokk vizualitásával, redőzetével szemben Ősz munkái, a végletekig kiaknázva a tükrözés, öntükrözés módszereit, szinte nihilista vagy éppen misztikus tautológiák működésébe vonnak be, nem engedik, hogy a figyelmünk elkalandozzon a világ csábító látványának felületén, és a valóság és kép, fény és annak képe, kép és tükörkép, mozgás és mozdulatlanság alapkérdéseivel szembesítenek, szinte odaszögezik tekintetünket az analízis célkeresztjére.

A fény képe (2022) látszólag 10, állványon nyugvó dobozból, azaz camera obscurából áll. Az egyik legősibb képmegjelenítő elve, hogy a dobozba egy parányi lyukon keresztül bevetül a valóság fordított képe, az a kép, amit a fény közvetít, hiszen fény nélkül nincsen láthatóság. Ősz építményei azonban paradox, kifordított, szinte Möbius-szalagként egymásba csavart gépezetek, vetítőgépek, mivel a kép a lyukon keresztül nem a dobozba vetül, hanem a dobozból ki, egy homályos, félig áttetsző lapra. Mivel azonban a valóság nem a dobozban van, és a vetítőkkel ellentétben itt nincs a gépbe helyezett pozitív kép vagy film, onnan csak a benne lógó fényforrás, a villanykörte képe vetül. Mégpedig a saját fénye által megvilágítva. A fény képe és forrása egy és ugyanaz. Amit látunk, az abszolút önmaga, önmagába záruló esemény, nincs semmilyen közvetítés vagy tárgy. Mivel tökéletes ismétlés nem létezik, sem tökéletesen egyforma tárgyak, dolgok, így ez a 10, elviekben egyforma doboz is 10 különböző képet vetít. Mégpedig mozgóképet, hiszen a dobozok belsejében az apró ventilátorok hajtotta levegő szinte észrevétlenül, de mozgásban tartja a villanykörtéket. Ahogy a fény képét nézzük, még ha nem is vakító erősségű a fény, de mégiscsak tisztán a fénybe nézünk, így majdnem lehetetlen észrevenni a remegést. A mozgás szabályszerűségét vagy szabálytalanságát meg lehetetlen, így az sem tudható, hogy amit érzékelünk, az loop avagy sem, van-e benne ismétlődés vagy maga a megismételhetetlenség végtelen folyama.

A Passzív mozgások (2021) látványosabb és szofisztikáltabb öntükröző spirálja még átláthatatlanabb labirintusba vezeti a befogadót. A Clearbout munkáit vetítő projektorok Ősz installációiban nem valamit, hanem önmagukat vetítik, mégpedig mindig abban a környezetben, kontextusban, ahol fel vannak állítva, a vetítést inszcenírozzák, mégpedig egyszerre és kibogozhatatlan módon mozgó- és állóképben. Nemlétező tükrökben tükröződő fényvetítő eszközöket látunk, mégpedig egyszerre helyes állásban és megfordítva. A vetített képek és mozgások a valós mozgásokkal ellentétesek, és ezzel együtt végtelenítettek, egy megszakítatlan idő és képfolyamban örvénylenek. Ősz munkája kikezdi mű-fogalmainkat is, hiszen jelen esetben mi a műalkotás, mi a műalkotás tárgya, hol van az, amit befogadunk? A tárgy vagy annak illuzionisztikus képe, mozgása? De mi a tárgy és mi a mozgás? És hogyan lehetséges, hogy valami egyszerre mozog és mozdulatlan? És ebben az viszonylatban, miképp beszélhetünk az időről? Hova halad az idő és milyen hurkokban? És mi a jelentés? Ősz munkái olyan apóriák, amelyek egyszerre mozgatják meg a médiumok számtalan kérdéseit, alapfeltevéseit, és egyszerre engedik el azokat, hiszen látszólag pusztán az ábrázolást ábrázolják, a vetítést vetítik, a fény puszta képét. Kiiktatnak tárgyat, jelentést, zsákutcába vezetik érzékelésünket, fogalmainkat, de ezzel megnyitják, fel is szabadítják gondolkodásunk és észlelésünk tereit, mechanizmusait.

Az Anticamera művei és kérdésfeltevései végtelen spirálban sodorják a befogadót eddig még ismeretlen tájakra, és késztetik felülvizsgálni a valóságról, annak képéről, az igazságról és jelentésről, az öntükrözésről, csendről és hangról, mozgásról és mozdulatlanságról alkotott fogalmait, de nem is pusztán fogalmait, hanem képeit, érzeteit, hallucinációit.

Elhangzott az ANTICAMERA – David Claerbout és Ősz Gábor kiállítása megnyitóján 2022. február 15-én a Capa Központban.