Csiszár Mátyás megnyitóbeszéde

Fotó: Capa Központ

Van az, amikor elbambul az ember. Kiesünk tartózkodásának teréből és idejéből. Bezuhanunk a gondolataink legmélyére. Mintha feltennénk egy virtuálisvalóság-szemüveget, amivel a saját fejünkben kalandozhatunk. Bármi beindíthatja ezt: egy illat, egy ismerősnek tűnő valami részlete vagy egy összetett gondolatmenet, ami elsodorja az érzékelést.

Aztán van a kontempláció, amikor megpróbálunk kvázi tudatosan a benti és a kinti világ határán egyensúlyozni. Az állapot, ahol azzal kísérletezhetünk, hogy a jelentések helyét átadjuk az érzelmeknek és a tisztázatlan viszonyulásoknak. Ez az az ideát és odaát gondolatisága – ami a címben is megjelenik – számomra leginkább a tudatosság eme két partjához köthető (jelentések és érzelmek).

–

Nagyon nehéz az itt látható képekre leíró fogalmakat találni. Ennek oka, hogy az alkotók erősen ellökték a révészcsónakjaikat a konkrét képi jelentések partjától. Hogy mégis kontextust kapjanak a képek, Pfisztner Gábor szavait hívnám segítségül, aki a Fotóművészetben megjelent gondolataival kapaszkodót ad a műfajhoz. Ő így fogalmaz:

„Nem az a fontos kérdés, hogy mi történik velük, hanem az, hogy a fotográfus hogyan éli meg ezeket a történéseket. Az újabb és újabb alkotók hasonló formai megoldásokkal jelenítik meg az őket körülvevő világot. A képek minőségi eltérései leginkább talán abból fakadhatnak, ki mennyire érzékenyen reagál arra, amit rögzít, mennyire hat rá a látvány, és mennyire érinti őt személyében, illetve ezáltal mennyire képes vizuálisan átalakítani, saját »képére« formálni az adott helyzetet és teret.”^[1]

E sorok azért voltak gondolatébresztőek számomra, mert egyből elénk is tárják a szubjektív dokumentarizmus legnagyobb veszélyeit: az egyéni látásmód priorizálását, illetve a túl személyes indíttatást. Nagyon könnyű belefutni abba, hogy a megjelenített érzelmek olyan intimek vagy csakis a szerzőhöz köthetőek, hogy szélesebb közönség számára érthetetlenné válik a kép.

A Hello from the Other Side képei szerencsére okosabbak ennél. Egy nagy közös élménykincsből dolgoznak: Budapestből. Ismerős helyszínek és érzések vannak egy-egy képben összesűrítve. Érdekes megfigyelni, hogy szinte mindegyik fotóban jelen van egy erős plaszticitás. Ez a szoborszerűség a képek egyik lényegi tulajdonsága.

A pillanatsűrítés erejét hátrahagyó, kitartott atmoszférákkal kapcsolatban Jokesz Antal meglehetősen kritikusan fogalmaz:

„A kép készülhetett volna egy perccel előbb vagy fél évvel később is, mert nem a pillanat, inkább a kiválasztott helyszín és az új nézőpont vagy látószög által megújuló metaforák jelentették az alkotói szemléletmód lényegét. Az idő szerepe, illetve maga a történés szinte mellékes és esetleges volt, hiszen a fotós »ráért«, nem akart már képeivel mozgósítani senkit.”^[2]

Én egy kicsit szembehelyezkednék ezzel az állásponttal. Nekem pont ez a nyugodtság és időn kívüliség tetszik ezekben a munkákban: elrévedésünk szobrai. Olyan látványok, amelyek poetikussága képes kirántani minket tartózkodásunk teréből és idejéből. Hiszen a valóságos világ túl összetett és átláthatatlan ahhoz, hogy értelmezhető lenne az egyén felől, míg a kép lehetőséget ad a szelektálásra és az elmélyült szemlélésre, ami az (ön)analízis eszköze lehet.

Fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy a több dimenzióban átgondolt ábrázolás miatt kapnak ezek a pillanatok „szoborszerű testet”. Okosan adagolva ez a módszer mandalaként átjáró tud lenni a túlpartra, egy másik világba. Túlhasználva azonban kognitív pszihológiai csapdát rejthet. A szubjektív univerzum építése képes megfosztani a tárgyakat eredeti kontextusától és kicserélni a bennük rejlő jelentéseket metaforákra. Ennek eredményképpen egy idő után mást fog „látni” a szemünk, mint az agyunk. Egyszerűbben fogalmazva: a valóságérzékelésünk átáll egy olyan üzemmódra, ahol úgy látjuk, mintha minden sarkon egy furcsa kortársművészeti installáció lenne. A metaforák dzsungelében elveszhet a néző, sőt akár az alkotó is. Nem kell túl messzire menni, hogy megtaláljuk ezt a jelenséget a mindennapokban. Az öncélú átgondolatlan jelentéskisajátítás a népszerű képmegosztónak, az Instagramnak is az egyik legfőbb problémája. Az oldal a privát fotó, a szubjektív képek és a dokumentarista attitűdnek egy olyan olvasztótégelye, ahol a tudatos, okosan felépített képszerkesztési elvek elhalványulnak a népszerű képi metaforák árnyékában.

Amikor a figyelmek piacán ekkora a zaj, fontosnak gondolom kijelölni azokat a viszonyítási pontokként működő művészeket, akiknél a személyesség és a tudatosan épített jelentések aránya példaértékű. A jelenlegi válogatás egy nagyon szép merítés belőlük:

Bartha Máté, Barakonyi Szabolcs, Erdei Krisztina, Ficsór Zsolt, Gulyás Miklós, Kozó Attila, Kudász Gábor Arion, Kemenesi Zsuzsanna, Szilágyi Lenke, Szombat Éva, Timár Sára Erzsébet

Ők a ma este révészei, akik a tudatos és tudattalan két partja között vezetnek minket nagy biztonsággal.

^[1] Pfisztner Gábor: Fényképezek, tehát vagyok? Gondolatok a szubjektív dokumentarizmusról, In: Fotóművészet, 2005/5-6. XLVIII. /5-6.

^[2] Jokesz Antal: A valóság visszavág. Dokumentum és dokumentarizmus, In: Fotóművészet, 2004/1-2. XLVII. /1-2.

Elhangzott a Hello From the Other Side című kiállítás megnyitóján, a Valyo Kikötőben, 2018. augusztus 31-én.