Darvasi László: Kazári lányok [Képalá]

Bődey János: A Kazári Népdalkör a VII. Országos Nyugdíjas Ki-Mit-Tud hajdúszoboszlói díjkiosztó gáláján (részlet a Nyugdíjas Ki-Mit-Tud 2017 című sorozatból)

Darvasi László: Kazári lányok

Mert nálunk nem csak úgy volt, hogy érdekesebb az asszony, mint a férfi. Mert hiszen úgy van most is!

Lányok, lányok,

megénekeljük?

Mert kényesebb minálunk a lányon a ruha, az a szép külső lélek. Így lett, így van, ezt a történést senki se propagálta, ki se hirdette, nem is erősítgette, mert minek. Csak látszott, mint látszik a Nap, vagy mint a Hold ezüstje, vagy az a vége nincsen, sok ragyogású csillagos ég. Csak érezve volt már száz éve, ötszáz éve a szívvel. Érezve volt, mióta pilléz a hó, mióta lassú esők után csúszik a tufaföld.

Hiába is ülték körbe csak ők, a méltóságos férfiurak a szűkre terített asztalt a fene nagy kanalukkal. Hiába dirigáltak, uraltak, pukkadoztak. Szürcsöltek, mint sovány medvék. Szüret volt evés után, koppantak a poharak sűrűn, egyre hangosabban. Hej, hej! Mi meg nevetgéltünk mögöttük, kergetőztek a szobában az izgatott méhek.

Lányok, lányok, kimittud!

Megénekeljük?

Különben az idő is érdekes, nagy zsivány, rettentő zsivány, hogyan fog az emberen. Meg hogy nem is fog. Idő, idő! Üres marokkal áll elé minden reggel, mikor hasad az ég, és pirosodni kezd az alfele, mint a pálcázott gyereksegg. Idő! Hogy aztán csak pakol, pakol, pakol a fene nagy kosarába dolgot, kedvet, amit talál, egyebet. Idő! Amit megfog, elviszi magával, és hová. Amit meg nem tud markolni, marad minekünk és velünk, tüll, batiszt, gázsmér, lángszín selyem. Térdig remeg rajtunk a pántlika. Főkötőnk meg mintha ékszer lenne.

Szebbek vagyunk, mint a férfiurak, és az öregség se az, hogy riglizzük a kaput, s nem megyünk csak piacra, boltba, városi egészségházba.

Lányok, lányok, kimittud!

Megénekeljük?

Fogjuk egymás kezét, száz esztendő, ötszáz a torkunkban, kiénekeljük, mintha így születtünk volna.

Aztán az is kérdés, mit tud az ember. Soha nem eleget, hát persze, de néha az a kevés is milyen sok, annak az alignak is micsoda súlya van. Tufáink fölött a csillagos égbolt nagy, rettent, nem szelidít. Hol volt, hol nem volt, mit tudott, mit nem tudott az ember, aki hasonlít a Teremtőre, de néha, mert olyan a fajtája, alig hasonlít magára. Ember! Mindent tud már, aki volt. Mindent tud a temető.

Mi meg már fogjuk egymás kezét.

Száz esztendő, ötszáz a torkunkban, megénekeljük.

Lányok, lányok,

megénekeljük!

Úgy járt az anyánk, mint a nagyanyánk, az meg mint a dédanyánk. És így jártunk mi is. Hogy hiába állt meg szépen a templom ajtóban a férfi, nem hallotta miattunk az öreg, bicegős pap szép beszédét. Csak a saját szíve részeg kolompolását hallotta. Ránk gondolt, és semmi másra. A kálvárián is csak minket látott! A dombon, a hegygerincen, a legelőn is! Bocsássa meg neki az isten, mert ez szerelem. Hogy csak minket látott, minket tapasztalt, megvakult, semmi se volt!

Megénekeljük!

És hogy úgy járt az anyánk, mint a nagyanyánk, az meg mint a dédanyánk. És így jártunk mi is. Hogy míg hevertünk, heverésztünk kint a napsütötte udvaron, hiába kárált az aprójószág, kilopták alólunk a slingelt párnát. Szép párna volt, meg se lett. Hová lett? Ha pedig meglett, addigra véres lett.

Megénekeljük.

És hogy büszke a kazári kislány, megénekeljük.

Magányos a kazári kislány, hiába álmodik, hiába ébred, a semmire ébred, a magányt, a magányt is megénekeljük.

És hogy csapodár a kazári kislány, hogy erre is száll, meg arra is száll, is, megénekeljük.

Szép a bimbó, amíg ki nem nyílik,

megénekeljük.

De bizony meg is gondoljuk. Miért nem szép a bimbó, ha már nyílva van? Mert akkor már nem bimbó? Nyílt bimbó nem bimbó? S ami nincsen, az már se nem szép és se nem csúnya?

De az ember nem ilyen, ugye. Mert az ember, ha nincsen, akkor is szép. Szép az ember, ha csak múlt már, megénekeljük.

Hol volt, hol nem volt, kit mit tudott,

ki mit nem tudott.

Lányok, lányok,

megénekeljük!