Filákovity Radojka megnyitóbeszéde

Szeretettel köszöntök mindenkit Bielik István Szabadságok című fotókiállításának megnyitóján.

A rövid beszédem elején – ami, már most előrebocsátom, nem lesz elfogultságtól mentes – rögtön egy kérdéssel fordulnék hozzátok:

Számotokra mi jelenti a szabadságot? A napfény, a tenger sós íze a szájban, a szél simogató érintése, egy erős kávé egy árnyékos teraszon? Esetleg az önfeledt létezés? A gondolatok vagy épp az önkifejezés szabadsága?

Amióta ismerem, tudom, hogy István számára a fotográfia a szabadság maga. Épp ezért, bárhová menjen, a fényképezőgépe állandó útitárs – még akkor is, ha nem munkaeszközként használja. Ott volt például, amikor megkérte a kezem, vagy amikor a GPS cserben hagyott minket a Tara-hegység vadregényes tájain. A legszebb és legkalandosabb utazásainkon, de akkor is, ha csak egy röpke sétára indultunk.

Persze nem mondom, hogy emiatt minden alkalommal átható öröm járta át a lelkemet – olyankor pláne, amikor percekig kellett mozdulatlanul merednem a napba, mert a fények pont akkor festettek tökéletes sávokat az arcomra. De, aki fotóssal kezd, ne panaszkodjon, hogy házi modell lesz belőle, ugye?

A kiállításon látható felvétlek ezeken az alkalmakon készültek, amikor egyszerre élhette meg az alkotói és a személyes szabadságát. Ezek a fotók magának, magunknak készültek a gondtalan örök nyarakról, a hétköznapok elvárásoktól mentes, könnyedebb oldaláról.

És tudom, hogy számára, aki fontos társadalmi jelenségek dokumentálását tűzte ki elsődleges céljául, nagy bátorságot jelent, hogy épp ezeket a fotóit teszi közszemlére. Így pedig egy sokak számára ismeretlen alkotói – és talán emberi arcát is megmutatja.

De, ha innen nézzük, lényegében mi is a bátorság, ha nem a szabadság egy magával ragadó formája.

Elhangzott Bielik István Szabadságok című kiállításának megnyitóján 2019. június 3-án a Capa Központban.