Gőbölyös Luca megnyitóbeszéde

Ígérem, rövid leszek, mivel magam is megszenvedem a túl hosszú megnyitóbeszédeket.

A felülnézetet, az isteni nézőpontot sokáig a térképek jelentették nekem, nyílván a hazánkban mindenki által ismert sorok miatt is:

„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” (Radnóti Miklós)

Legutóbbi munkáimban én magam is szeretek fölülről rápillantani tekintetemmel a látványra, azaz a kamerámmal átfogni, rálátni, megérteni. Szerkezeteket, összefüggéseket felfedezni, vagy belelátni, létrehozni. Himmel und Hölle videómban, mely a menekültválságra reflektál, a felülről látható ugrótábla megalkotásakor Európa egy olyan térképét használtam, ami egy négyzethálós rendszerben mutatja az országokat a lakosságuk száma szerint.

A térképek, azok sokfélesége gyermekkorom óta elbűvöl, akárcsak Jad Martint, aki állítja, hogy „a térkép érdekesebb mint a táj”. Bár őt egy Houellebeck regény főhőseként inkább a kézműves termékek iránti perverz csodálata késztette arra, hogy létrehozza a térképfotókból álló reflexiómentes, számára is közönyös életművét.

Míg számomra  a térképek olyanok voltak, mint a hóesés télen, rendet teremtettek a kusza valóságban. A hóesés úgy, hogy elfedte a részleteket, egységessé tette a világot, míg a térképek olyan összefüggéseket mutattak meg, melyek közelről, a részleteket szemlélve láthatatlanok voltak.

Közös érdeklődésünk tárgya a kartográfia, illetve maga a térkép, ami a hagyományos definíció szerint „a Föld vagy más égitest felszínének, vagy a felszínre vonatkoztatott természeti és társadalmi típusú tárgyaknak és jelenségeknek meghatározott matematikai szabályok vagy mértani törvények szerint síkba vetített, méretarányosan kisebbített, általánosított, és sajátos grafikai jelrendszerrel bemutatott felülnézeti ábrázolása”.

Sokkal több mint hegyrendszerek, kontinensek, folyók, eredetének, összefügéseinek látattása, hiszen a folyamatosan változó térképeink mutatják meg a határainkat, nyilvánítják ki azok legitimitását.

Nem csak láthatóvá teszik a körülöttünk lévő világ összefüggéseit, hanem, ahogyan Lexington Davis a kiállítás kurátora írja, a térkép képes arra, hogy „kihangsúlyozza a különbségeket és a szubjektív tapasztalatokat, és ezáltal felhívja a figyelmet az általunk lakott világ konstruált mivoltára, valamint a mindennapi valóságunkat alakító társadalmi, környezeti és politikai kapcsolatokra. A térképészet – szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt – lehetőséget kínál az összetett és figyelmen kívül hagyott terepek feltérképezésére új jelentésrétegek és értelmezési módok feltárásával….tehát a térképészet kreatív gyakorlatként arra is alkalmas, hogy leromboljuk a lakóhelyünkként szolgáló terekkel kapcsolatos általános hiedelmeket”-

Mindannyian benne élünk saját korunkban, és bármit is teszünk, annak következményei vannak. Művészként feladatunk reflektálni saját korunk problémáira. Nem tudjuk figyelmen kívül hagyni az akár csak a térképeken is folyamatosan változó ország-, vagy akár kontinenshatárokat, valamint az olyan társadalmi problémákat, mint a véget nem érő fogyasztás, a menekültválság, a környezetszennyezés, a klimaválság,  vagy akár az emberi jogok eltiprása.

Jelen kiállítás sorozatnak az az alap kérdése: Hogyan járulhat hozzá a művészet egy fenntarthatóbb, pandémia utáni jövőhöz? A kiállított projektek nemcsak azt vizsgálják hogy a művészet miként konfrontálódhat egy új világgal, hogyan kritizálhatja azt, hanem azt is, hogy miként segíthet annak felépítésében.

„Minden dolog lényege annak történetében van” – mondja Max Weber német közgazdász, szociólógus.

A természeti katasztrófák végigkísérik az emberiség történelmét, viszont egyre szaporodnak a civilizációs katasztrófák, az elmúlt időszak társadalmi változásaiból és az ipari és technikai átrendeződésekből adódóan. Evidens, hogy a múlt értése,  értelmezése nélkül a jövőnket sem tudjuk megálmodni. Az itt látható képek egy része reflektál  arra, hogy miként, mire, hogyan emlékezünk? Melyik közösség milyen megoldásokkal él, milyen tárgykultúrát teremt a saját dolgát könnyítendő. Létezik-e kollektív memória, ki és hogyan építi illetve vigyáz rá, milyen eszközöket vonultat fel annak létrehozásában, megmásításában. Hogyan változnak az emlékeink és tudatosan hogyan változtatunk rajtuk, illetve gyártjuk őket. Megfejtéshez a fotográfikus képet használják mint eszközt, ami ennek a műfajnak (emlék gyártás) amúgy is jellemző megjelenési formája.

Csányi Vilmos etológus szerint folyamatos tevékenység- és produkciókényszerben létezünk, modern kultúránk vágyak generálásának gátlástalan rendszere, ami evulúciós alapon az ember végét jelenti. Szerinte egy ideális  jövőben a munka kevesek kiváltsága lesz, az emberek, a kényszeres tehetnékjüket szellemi tevékenységgé alakítják át. Amennyiben olyan társadalmat tudunk létrehozni, melyben a tevékenység nem a tárgyak előállítására, nem a mértéktelen energiafogyasztásra, hihetetlen betonszörnyek létrehozására fókuszál, hanem mondjuk spirituális mezőkre, versenyekre, művészetre, alkotásra, akár passzív szemlélődésre filozófiára, akkor megóvjuk a bolygónkat a pusztulástól.

Védelmi szakemberek is figyelmeztetnek nem csak a klimaváltozás, de a végletekig fokozott fogyasztás, termelés veszélyeire, amire globális válaszokra van szükség.

Együttműködésre, párbeszédre, közös akaratra.

Szimbolikus az, hogy a jövőről való művészeti diskurzust 11 ország művészeinek és kurátorainak az együttműködése teszi lehetővé, párbeszéde, és nem kompetitív, individualista magatartása.

Walter Benjamin német filozófus, esszéista azt tartja kívánatosnak – bár ő természetesen politikai értelemben –, hogy a művész ne különüljön el azoktól, akikhez szólni akar, ne adjon nekik egy magasabb rendű tudást, ne álljon közönsége felett, hanem engedje, hogy a közönsége maga is szerzővé váljék, a művész maga is legyen termelő, mint közönsége. Benjamin úgy látja, nemcsak a műfajok közötti hagyományos szétválasztások bomlanak fel, hanem a szerző és az olvasó, avagy ebben az esetben a befogadó megkülönbözetése is kétséges lesz.

Az itt látható munkák, ezek az alternatív térképek, melyeket átsző az idő, számomra nagyon vonzó módon, inkább kérdések, mintsem állítások, arra serkentve a nézőt, hogy ne csak a gondolataiban keresse a lehetséges válaszokat, melyeket ott sem feltétlenül a ráció területén lelhet meg.

Victor Hugo hivatkozik a XV. század régi térképein látható széles, formátlan, üres területekre, amelyekre ezt a három szót festették: Hic sunt leones. (itt oroszlánok vannak).

Szerinte bennünk emberekben is vannak ilyen területek, ahol a  szenvedélyek bújkálnak és nyögnek bennünk valahol, s lelkünk eme foltjairól is el lehet mondani: itt oroszlánok tanyáznak.

A kiállításokat ezennel megnyitom.

Elhangzott az E világból való – Elképzelt alternatív kartográfiák és a Koholt és törékeny jövő című kiállítások megnyitóján, 2021. augusztus 17-én, a Capa Központban.