Gőbölyös Luca megnyitóbeszéde
Fotó: Capa Központ
Gőbölyös Luca: Tehát a Nők, azok a gyönyörű nők
Ígérem, rövid leszek, mivel magam is megszenvedem a túl hosszú megnyitóbeszédeket.
Amikor a kiállítás plakát képét nézem, azt gondolom, talán lehetne az én Férjhez akarok menni! projektem reklámfotója is. A fejetlen férfi bábu a háttérben és a nevető nőalak fagylalttal a kép fókuszában. De persze csak a pillanatnyi benyomás kelti ezt az illúziót.
A képek keletkezésének pillanatai óta eltelt ugyanis minimum negyvenhárom év, igaz, az említett munkám is immár lassan nyolcéves.
Ebben az elmúlt negyvenhárom évben sok minden változott: például Kenyában 1964-ben, Svájcban csak 1971-ben, míg Jordániában 1982-ben, és végül utolsóként 2015-ben Szaúd-Arábiában is választójogot kaptak a Nők, azok a gyönyörű nők… És akkor még a Web 2.0-át, a social networking site-okat és a képi fordulatot, a média hihetetlen térhódítását szinte korunk új vallássá válását nem is említettem.
Az én munkám reflektál ezekre a változásokra, hiszen kritizálom, hogy a média által közvetített ostobaság is hihetővé válik, hogy a Nők, azok a gyönyörű nők a média áldozataivá válnak, amennyiben, lényegében áldozat az életében, külsejének alakításában a média előírásait magára kényszerítő nő. És persze reflektálok a Magyarországon zajló politikai változásokra, a megjelenő neokonzervativizmusra, amely a nők helyét leginkább a családban és a háztartásban jelöli ki.
De maradjunk az itt kiállított képeknél, amiket szintén nem nézhetünk meg, nem ítélhetünk meg az elmúlt negyvenhárom év átugrásával. Véleményünkre, gondolkodásunkra alapvető hatással van az a társadalmi és kulturális kontextus, amelyben élünk, ahonnan értelmezzük a látottakat. Így persze nehezen hagyható figyelmen kívül, hogy az itt látható képeket egy férfi alkotta, aki gyönyörködik a kivillanó mellekben, kacér tekintetekben, észreveszi és bravúrosan meg is örökíti az erotikus pillantásokat, pózokat.
„Szép az ami érdek nélkül tetszik” – állítja Kant. Csakhogy „Kant, éppen a »tetszik« fogalmának meghatározásával marad adósunk, hogy milyen érzés ez a »tetszik«, mikor áll elő, s mely dolgok szokták felkelteni bennünk? De nagy zavart kelt ez a meghatározás amiatt is, mert hisz arról sem tudhatunk semmi biztosat, mit is nevezzünk érdekünknek? Az érdek fogalmát meghatározhatjuk a következőképpen: az embernek érdeke ott van, ahova vágyai viszik. Az embert pedig a vágyai tudvalevőleg igen gyakran éppen az ártalom felé terelik. Mert: ha az, ami szép, tetszik, akkor ez a tetszés már az önzés öröme is, az önzés örömei pedig mindig olyanok, hogy mindenkor rejlik bennük valamelyes vágyaink kielégülése” – állítja Füst Milán.
Ezzel szemben: „A szépség a boldogság ìgérete” – mondja Stendhal. A kanti meghatározást általában objektívnek szokás nevezni, talán éppen azért, mert benne a szépség érzetével, tehát annak szubjektivitásával nem foglalkozik, rajtunk való hatásának nem szentel figyelmet. Stendhal ezzel szemben – akinek meghatározását a Kantéval ellentétben szubjektívnek szokás nevezni –, éppen fordítva, önzésünk legfénylőbb kiteljesedését, a boldogságot ìgérteti vele…[1]
De, ígértem, hogy rövid leszek…
Walter Benjamin azt tartja kívánatosnak – bár ő természetesen politikai értelemben –, hogy a művész ne különüljön el azoktól, akikhez szólni akar, ne adjon nekik egy magasabb rendű tudást, ne álljon közönsége felett, hanem engedje, hogy a közönsége maga is szerzővé váljék, a művész maga is legyen termelő, mint közönsége. Benjamin úgy látja, nemcsak a műfajok közötti hagyományos szétválasztások bomlanak fel, hanem a szerző és az olvasó, avagy ebben az esetben a befogadó megkülönbözetése is kétséges lesz.
„A fotóknak nincs narratív tartalmuk. Csupán azt mutatják be, hogyan jelenik meg a fény egy adott felületen” – fogalmazza meg alkotói szándékát Garry Winogrand
Engem pont a narratíva érdekel, az, ami bennem nézőként keletkezik egy-egy alkotás szemlélésekor, hogy Benjaminra utaljak. Így válok minden esetben szerzővé magam is.
A kiállítás kurátora is erre utal, amikor úgy fogalmaz, hogy „A pillanat dinamikája senkivel össze nem téveszthető módon szinte szétrobbantja Winogrand képeit, mintha nemcsak az adott pillanat, hanem az azt megelőző és az azt követő is ott lenne lehetőségként.”[2]
A fotográfia valósághoz fűződő viszonyáról Roland Barthes a következőt mondja: „a Fotográfia nem (vagy nem feltétlenül) arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt. Ez az árnyalatnyi különbség döntő jelentőségű. Egy fotó sem készteti szükségszerűen nosztalgikus emlékezésre tudatunkat (sok fotográfia kívül esik az egyéni időn), de a világon készített valamennyi fotó a bizonyosságot adja, a Fotográfia lényege, hogy bizonyítja annak létét, amit ábrázol”.[3]
Persze, tudjuk, hogy a fotografikusan létrehozott kép ugyanakkor a valósághoz képest egy absztrakció, ami a gép, az apparátus által manipulált kép. Tehát a valóság, illetve a hasonlóság a valósággal nem adott, hanem létrehozandó.
Vagyis a fénykép dokumentum jellege elsősorban hit kérdése.
Garry Winogrand hisz a képei dokumentum jellegében, hiszen azt mondja: „Nem közvetítek üzenetet a képeimmel… a fotográfia lényege a valóság (akármi is legyen az) megragadása a filmen.”
És amire vállalkozott, azt remekül csinálta! Ő a második világháború utáni amerikai élet egyik meghatározó krónikása – képei az amerikai kultúrtörténet meghatározó képi dokumentációi.
A kiállítást ezennel megnyitom.
[1] Angyalosi Gergely: Konfiguratív kapcsolatok (Kant, Stendhal, Nietzsche)
[2] Csizek Gabriella: Garry Winograd: Women Are Beautiful – kurátori szöveg
[3] Roland Barthes: Világoskamra. Európa Kiadó, Budapest, 2000
Elhangzott a Garry Winogrand: Women Are Beautiful című kiállítás megnyitóján, a Capa Központban, 2018. július 16-án.