Gyáni Gábor megnyitóbeszéde

Eufória? Helyesen írja le a kiállítás címe azt, ami 1989-ben, közvetlenül előtte, és közvetlenül utána történt? Ez volt az a várva várt esemény, melynek bekövetkezte osztatlan lelkesedést váltott (volna) ki mindenkiben? Kivéve a rendszerváltás veszteseit, a kommunista diktatúra gyakorlóit és haszonélvezőit. A rendszerváltás, úgy tartják, lezárt egy korszakot és megnyitott egy újat, korszakforduló volt tehát. S valóban az volt? Korai lenne ezekre a kérdésekre megnyugtató választ adni. Nem csak azért, mert harminc év nem feltétlenül az a történelmi távlat, melyből visszatekintve történelemként tűnhet szemünkbe ez a múlt. De azért is, mert sokkal inkább az egyéni és kollektív emlékezet és nem a higgadt történetírói beszéd ad róla számot. Az emlékezet pedig amellett, hogy szubjektív, legalábbis partikuláris, szükségképpen elfogult is egyúttal. Ilyen a természete. Nem állítom ugyanakkor, hogy a történetírók a teljes objektivitás jegyében jelenítik meg a múltat, kijelenthetem viszont, hogy valamivel tágabb látókör alapján, és az emlékezetinél nagyobb rálátással követik nyomon az immár a forrásokból ismert, és ráadásul a következményei által értelemmel és történelmi jelentőséggel felruházott múltat. A történészek 1989-es rendszerváltást illető elbeszélése még várat magára, dacára annak, hogy Romsics Ignác már 2003-ban testes könyvet írt Volt egyszer egy rendszerváltás címmel, és Ripp Zoltán is letett már az asztalra tíz éve egy erről szóló monográfiát. Romsics a munkájában azt ígérte, hogy nem szubjektív reflexiókat és emlékeket ad elő, hanem igazi történeti elbeszélést rögzít. Én azonban inkább krónikának nevezném ezt a korai munkát, melyet – hadd emeljem ki nyomatékosan – éppenséggel fényképek ihlettek. Prohászka Imre kétezer darabos fényképgyűjteménye, legalábbis egy része volt a munka kiindulópontja. A képek, a vizuális források, úgy látszik, megkerülhetetlenek 1989 történészi megértése kapcsán is, ennek pedig legalább két oka van. Az egyik, hogy vizuálisan agyondokumentált történelmi eseménysorról van szó ebben az esetben; a másik, hogy a képi matéria megerősíti és főként hitelesíti, bár olykor korrigálja is a maga „valósághatásával” (Roland Barth) azt, amit az erről az eseménydús néhány évről szóló saját emlékeink tanúsítanak. Égetően nagy szüksége van – a saját képi emlékei mellett – erre az objektív képi dokumentációra annak a nemzedéknek amely ma 1989-re emlékezik, amely személyesen is átélte 1989-et azért, hogy utólag biztosan tudja, mit élt át akkoriban.
S vajon tényleg korszakforduló volt 1989? A kérdésre teljes bizonyossággal ma még nem válaszolhatunk. A korszakfordulóknak ugyanis nincsenek tanúságtevői; nem maga a történelmi ágens, nem a kortárs és nem az emlékező tapasztalata határoz ebben a kérdésben, hanem az utókor dönti el csupán, hogy mikor volt és milyen értelemben volt korszakforduló ekkor és valahol. Ma még nem tartunk itt.
Az emlékezők számára ennek ellenére sorsfordító eseménynek tűnik az, ami akkor történt, és ez kellő indok arra, hogy 1989 kommemoráció tárgyát képezze. Hogy mi mondható el harminc év után 1989-ről, az nem is 1989-ből, hanem a rákövetkező évtizedek fejleményeiből adódik. Manapság felettébb ellentmondásos az 1989-ről bennünk élő kép; merőben mást állít róla a NER hivatalos történetfelfogása, és mást tart felőle a rendszerváltók megannyi többi résztvevője, akik ma többnyire a politikai ellenzék táborát gyarapítják. Ez most csupán annyiban érdekes, hogy mindannyian arra vagyunk, arra lennénk igazán kíváncsiak, ennek a kiállításnak az összeállítói is azt tudakolják, hogy mi hogyan történt valójában 1989-ben, mi tehát 1989 tapasztattörténete. Amikor ezt vizslatjuk, akkor a jelen fényében, attól megvilágítva idézzük ezt a múltat is, jóllehet tárgyilag megalapozott a vizsgálódás, amely itt a képi forrásokon nyugszik. S mennyire tárgyilagos vajon a képi dokumentáció? Viszonylagosan. Hiszen a bemutatott képek kiválasztása eleve szelekciót követel és a kiválasztott képek összeállítása egy kiállítási térbe, a kombinálásuk mind olyan értelmezés eredménye, amely a jelenbeli tapasztalatok hatalmának veti alá a múlt felidézett valóságát, ezeknek a forrásoknak a közvetítésével.
Ma többnyire borongós hangulat lengi körül 1989 emlékét, amely, mondják, talán nem is hozott igazi változást, nem volt tehát rendszerváltás, legföljebb csak elitváltás, sőt talán még az sem. Mások szerint később lett belőle rendszerváltás, két évtized múlva, amikor tartósan hatalomra került a rendszerváltó politikai erők egyike, amely már valóban tényleges változásokat kezdeményezett. Az ellenoldal, ezzel szemben, azt veti az előbbi nézetet harsogók szemére, hogy elsibolják a rendszerváltást, amely ténylegesen megtörtént, de szinte semmi sincs már abból, aminek pedig következnie kellett volna belőle. Áll tehát a bál a rendszerváltás értelmezése körül, s ez a körülmény ugyancsak befolyásolja a kommemoráció tartalmát és formáját egyaránt.
Azt jelenti ez vajon, hogy reménytelen dolog hitelesen számot adni arról akár egy rendhagyó képes történelmi olvasókönyv formájában is, ami három évtizede történt? Az előbb mondottak után sem állítom ezt, bár óvok attól, hogy az itt látható képekre úgy tekintsünk, mint a történelmi valóság hű tükörképeire.
E kiállítás meghirdetett elvi kiindulópontja, hogy a történelmi események már eleve fragmentáltak voltak, és sok apró, egymással párhuzamos történetre hullottak már a maguk idejében is. Tehát nemcsak utólag esik vagy eshet szét a történelem történetek sokaságára, az eleve adott. Sőt a történeti kánon felállítása rögzülése, hogy mit tanulunk róla történelemként az iskolában, és mit állít róla a történettudomány, rendszerint még egyöntetűvé is teszi a történelem fogalmát. De ma korántsem ez a helyzet, leginkább azért nem, mert 1989 még nem kulturális, hanem a kommunikatív emlékezet birodalmába tartozik, amely élő emlékezetként képes hatni ahelyett, hogy történelemmé fagyott volna. Ez okból politikai aktualitásként is érezteti a hatását. Talán emiatt is gondolják úgy ennek a kiállításnak a rendezői, hogy az 1989-es eseménysor sem volt igazán koherens eseménysor.
Ennek a feltevésnek történészként is hitelt adhatunk. Például azért is, mert egyetlen olyan gyökeres fordulat sem ismert a történelemből, amely az utolsó szál emberig mindenkit magával ragadott volna, és ugyanazt az élményt idézte volna elő az emberekben. Tudott dolog, hogy a modern kori forradalmak vagy csupán radikális átalakulások, amelyek egyaránt rövidebb-hosszabb érlelődési folyamat gyümölcsei voltak, egyesekre így, másokra úgy hatottak. Szép számban akadtak olyanok ez esetben, akiket tényleg magával ragadott a történelemformálás hevülete; különösen, ha az ügy végül sikerrel járt, ők valóban eufóriát éreztek magukban a dolgok beteljesülése miatt. Szép számban akadtak ugyanakkor mások, akiket csak kissé érintett meg a dolgok változása, hirtelen átalakulása, sőt, az általa kiváltott bizonytalanság akár még riasztotta is őket. S persze akadtak olyanok is, akik éppenséggel ellenségesen szemlélték a változásokat, vagy csak túlzottan aggályosak, netán közömbösek voltak vele szemben. Ez utóbbiak, meglehet, olykor a többséget alkották, ennek ellenére rendszerint figyelmen kívül maradnak, és azzá válnak, mint akik jelen sem voltak a történések pillanatiban. Az ő külön történeteik, amelyek nem illenek bele a változások irányába, többnyire ismeretlenek is maradnak az utókor számára, hogy a teljes feledés homályába vesszenek végül.
Maradnak tehát a rendszerváltók (akikről töméntelen számú portré készül), és maradnak a rendszerváltó események (a tüntetések, a tárgyalások, a proklamációk), és maradnak persze az ikonikus történések. Az 1989-es rendszerváltás ez utóbbi eseménysorából a Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes újratemetése talán a legkiemelkedőbb történés, amely úgyszólván kikerülhetetlen, ha a rendszerváltás históriáját beszéljük el. Éppily nagy jelentősége van annak a vizuális jelnek is, melyet a Tovariscsi, konyec! című plakát képvisel, hogy még egy ismert példát említsek ebből a körből. Ezek a szimbolikus emlékeztető vizuális jelek, amelyek ezen a kiállításon is feltűnnek persze, afféle metaforaként szolgálnak számunkra, mert összesűrűsödik bennük a rendszerváltás lényege, és ez így megspórolja annak részletes, szavakba foglalt kifejtését. A történelem képként való szemlélete, a múlt vizuális megidézése nem kizárólag csupán a kép valósághatása miatt fontos, hanem azért is, mert a kép evokatív hatására könnyűszerrel megértjük, valósággal újraéljük a valamikori történéseket. A kép ez esetben éppen hogy nem referenciális utalásként, hanem fikció gyanánt teszi az utókor számára nélkülözhetetlenné a történelem hatásos elbeszélését. Ez az elbeszélés, vagy tanúságtétel éppúgy torzíthat persze azon, ami a múltban valójában történt, mint ahogy a szöveges történeti elbeszélés is járhat ilyen eredménnyel. Ami arra figyelmeztet bennünket, hogy a lefényképezett történelem sem egészen objektív valóság; ez a dokumentum arra is rávilágít, hogy mit tartottak a maga korában fontosnak megörökíteni az események képi rögzítésén fáradozók. Ha ezek a dokumentátorok a kor átlagát képviselik, akkor a múlt általuk előállított képi tanúságtételei arról vallanak, hogy mi számított a történések saját idejében kivételesnek, szokatlannak, egyszóval megfigyelésre és dokumentálásra méltó ténynek. A képi dokumentáció ilyen formán az elmúlt és immáron történelminek számítható múlt saját percepciós kultúrájára és érzékenységére vet éles fényt, azt is dokumentálja tehát, aminek a keletkezését is köszönheti; világossá teszi tehát, hogy az időben elismerten új dolgok voltak épp születőben.
De nemcsak most, hanem már akkor is megvolt a maguk gyakorlati jelentősége. Ezek a vizuális tartalmak már a keletkezésük idején is közkézen foroghattak, egy részüket az újságokban kinyomtatták, más részüket a televízióban mozgókép gyanánt láthatták az akkor élt emberek, egyszóval: nem csak utókort tájékoztatják, emlékeztetik a valamikori történésekre, hanem már magát a történelmi múltat is formálták. Nem mindenki vehetett részt a rendszerváltáshoz vezető út egyik-másik etapjában, a nagy budapesti tüntetéseken például, de már aznap este láthatta a televízióban a róla vetített képeket. Ezzel közvetve maga is az esemény részesévé válhatott, és azonosulhatott vele, egyszersmind szert is tehetett a politikai mobilizáció áttételes élményére. Így, ebben a formában válhatott a teljes magyar társadalom a romániai forradalom közvetlen szemtanújává, mert ott csüngött a tévékészülékek előtt, hogy figyelemmel kísérje Ceausescu bukását. És én is így élhettem át a messzi távolból, mert épp Londonban voltam egy konferencián, a magyar köztársaság kikiáltásának emlékezetes eseményét 1989 október 23-án, amikor egy angol történész lakásában a BBC tévéadásában néztem az eseményről szóló tudósítást. A képi rögzítés és annak széles körű azonnali terjesztése a gyors változásokat eredményező történelmi események szerves részét alkotta tehát. Utólag éppúgy ki van téve mindez a politikai felhasználásnak, mint keletkezése pillanatában, amikor a képi jeleket – történelmi dokumentációként – a pártpolitikai legitimáció céljaira fordítják. Ennek ékes példája a Fidesz fél vagy talán egyperces videó filmje, melyet az idén sugároztak a tévécsatornákon és az interneten az 1989-re való emlékezés gyanánt.
Hányféle rendszerváltás volt? Bizonyára sokféle, de így sem állíthatjuk, hogy teljességgel hiányzik ebből a múltból az egyöntetűség, az egységes jelentés. Az élményalapú, emlékezésbe csomagolt egyéni elbeszélések egyébként sem dokumentálhatók maradéktalanul, vizuálisan még kevésbé, mint verbálisan vagy textuálisan. A nemrég felszámolt 1956-os Intézet munkatársai külön is kutatták a rendszerváltás emlékezetét egy gondosan kiválogatott politikusi körben, benne a politikai jobb-, és baloldallal. Az oral history maga is csak emlékezeti tanúságtétel és nem magának a történelemnek az írása, ugyanakkor ezúttal olyanok emlékeztek, akik nemcsak végig élték, de közvetlenül formálták is ezt a múltat. Ezeknek az oral history interjúknak az ismeretében sem jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy a jelenben előadni szokott rendszerváltástörténetek már akkor készen álltak, amikor az események zajlottak. Erre tekintettel nem csekély a jelentősége a vizuális forrásoknak, amelyek viszont nem az utólagos visszatekintés eredményei, hanem eredeti korabeli megfigyelések képi lenyomatai. Szöveges kommentár nélkül persze szinte értelmezhetetlenek ezek a vizuális információk, önmagukban semmilyen összefüggő történetet adnak elő, abban az esetben sem, ha egyébként sorozatot alkotnak, amire akadnak azért példák. A kép és a szöveg egymásra ilyenformán egymásra van utalva, mert a kép segítheti a szöveg megfogalmazását, és a kép értelmét pedig a szöveg által teremtett kontextusban ragadhatjuk meg. Ritkán sikerül ugyanakkor megteremteni a kettőjük egységét, ahol a kép nem csupán a szöveg puszta képi illusztrációja, és a szöveg is több, mint puszta képaláírás.
Engedjenek meg végül egy apró személyes észrevételt, amely általánosítható tapasztalatot sugall. Magam is aktív részese voltam a rendszerváltáshoz vezető út számos, főként az értelmiséget megmozgató ténykedésének és eseményének. Így 1989-ben is jelen voltam nem egy, ma ikonikusnak tetsző eseményen, például néhányad magammal koszorúztam a Hősök terén az újratemetésen, amit egy, az interneten elérhető fénykép is tanúsít. Ez azért is különleges dolog, mert egyébként nem tartozom a kiemelkedő történelmi személyiség közé, sokkal inkább az átlag aktivisták sorait gyarapítottam akkoriban. Az azonban, hogy jelenlétem az ilyen és hasonló sorsfordító eseményekben képileg dokumentált, a vizuális történelem eredendő demokratizmusára világít rá: arra, hogy nem csupán az elit, vagy a kiemelkedő történelmi hősök alakját idézi ez a képi forrásanyag, mint a szöveges források zöme, hanem egy ennél jóval tágabb körre terjeszti ki a történelemformáló erők fogalmát, bizonyítva, hogy abban bizony a tömegek is részt vettek. Ilyen szemmel is érdemes szemügyre venni ezeket a korabeli fényképeket, ahol olyan kisembereket látunk, akik nélkül nincs, nem történhet semmilyen fontos történelmi változás, de akik történelemformáló szerepét, tevőleges részvételüket a dolgok alakulásában szinte soha nem jegyzik fel a szokványos történelmi dokumentumok szerzői. A kisemberek történelmi súlyát is kellőképpen érzékelhetjük tehát ezáltal a rendszerváltás tömegeseményeit megjelenítő tablószerű képeken. Így és ezzel válik teljessé a rendszerváltás igaz históriája, amely soha sem redukálható az elitek kerekasztalos egyezkedéseire, hiszen mindig ott munkál benne sokak akarata és olykor az ő nyilvános kiállásuk. Ez a fontos tanulság is kiolvasható tehát a rendszerváltás itt kiállított képeiből. Mindezt előre bocsájtva invitálom e kiállítás megnyitójának a jelen lévő résztvevőit, hogy feledkezzenek bele néhány perc erejéig a múlt eme képes történelmébe.
Elhangzott az EUFÓRIA? Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítás megnyitóján 2019. december 16-án a Capa Központban.