Hajdu István megnyitóbeszéde

Valaha, gyerekként, sokszor gondolkodtam azon, vajon az utca aszfaltjának repedéseiből kibúvó gyomok – melyek soha nem jutottak el persze a kinövésnek abba az állapotába, hogy felismerhetőek, megnevezhetőek, fűként vagy pitypangként létezőek lehessenek –, szóval azok a zöld szálacskák, amik előtörtek a földet fedő réteg rései alól, vajon honnan jönnek, mennyien vannak, odalent maradt-e több is belőlük, vagy csak a megnevezhetetlen erejű véletlen kegye, valami kiszámíthatatlan, szeszélyes, körülmény nélküli esetlegesség adományai? Évtizedekkel később, Rilkét olvasva jutott ismét eszembe a kérdés, némi megelégedettséggel és megnyugvással, hogy a választ más sem tudja, amikor ezt találtam: „Újra meg újra úgy tetszik, a természet mit sem tud róla, hogy mi megműveljük, s erőinek egy kis részét félénken igénybe vesszük. Néhol fokozzuk termékenységét, másutt városaink kövezetével fojtjuk el csodálatos tavaszait, melyek már kisarjadóban voltak a televényből.” A 120 éve írott sorokat magába foglaló tanulmány az Északnémet worpswedei művésztelep szecessziós-misztikus művészeinek valamelyik kiállítását vezette be, s Rilke a tájfestészet kapcsán ebben írta le a legdöbbenetesebb mondatokat is, melyeket nem először mormolok elő, s amelyek mindannyiszor eszembe jutnak, ha táj-gyanús-képet látok: „Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt…”

Nagyjából ugyanebben az időben a gyenge színészből zseniális fotográfussá lett francia Eugène Atget a párizsi Luxembourg-kertben, a versailles-i palota parkjában és egyebütt egyrészt dokumentációs céllal, másrészt, s ez most talán fontosabb, térből kimetszett, önnönmagukat meghatározni kész és alkalmas helyeket fényképezett sejtelmes, derengő lírával – ember nélkül.

A helyek a halálos üresség geometriájának elvei szerint szerkesztődtek, Rilkének egyszerre ellentmondva és szavaira híven rímelve; úgy rémlik, Atget sem halott emberrel, sem fákkal nem akart együtt lenni, vagyis mégis és igen: hűlt helyükkel…

Hűlt, hideg helyükkel.

Werner Heisenberg szerint „A természet (…) kivonja magát a szemléletes fogalmakkal való pontos leírás alól ama elkerülhetetlen zavaró hatások miatt, amelyek minden megfigyeléssel együtt járnak. Míg tehát minden természetvizsgálat eredeti célja az volt, a természetet úgy írják le, amilyen az önmagában véve, vagyis amilyen a mi beavatkozásunk, a mi megfigyelésünk nélkül lenne, addig most rájövünk arra, hogy éppen azt a célt nem lehet elérni. (…) Csak a megfigyelés módja fogja eldönteni, hogy a természet milyen vonásait határozzuk meg, és melyek mosódnak el megfigyelésünk következtében.”

Szalontai Ábel természet-megfigyelése – nem csak a fentiek miatt, de von haus aus – abszurd, a természetesből kivonja a nem természetest és kvintesszenciaként tálalja, természetesen.

És az az érzésem, éppen ezért nem fals analógia Atget iménti említése: habár a valaha volt francia mester tervezett-épített tereket, utcarészleteket fotografált valami univerzálisan jeges spleennel bevont objektívjén keresztül, úgy látom, jelenünk mestere, Szalontai Ábel ugyanezt a réteget füstöltette-páráztatta kamerájának lencséjére.

Zavarba ejtő a kiállítás: olyan titok megfejtését is ígérheti, mely – legalábbis számomra – fölfejthetetlen rejtély volt mindig is, és hogy rossz érzésemet azonnal előre is vetítsem, az marad ezután is. Az enigma lényege, hogy vajon a fényképezés processzusa, s maga az elkészült fotográfia hordoz-e valamit tematikáján, technikáján, stiláris jegyein és „idején” túl arról, ami már csak metafizikailag fogalmazható meg, valami olyasmit, ami filozófiára, ebben az esetben a képek felét illetően egészen biztos vagy és sőt: teológiára utalhatna, kititrálhatóak-e jegyek és jelek, amelyek „magasabb” értelemmel rendelkezhetnek? Vagy, másképpen fogalmazva, hihetünk-e abban, hogy a fotográfiának, pontosabban a művi leképezésnek is van teleológiai értelme vagy visszafelé, belehatolhat-e a fényképezés az isteni színjátékba…? Valószínűleg nem, legfeljebb csak dokumentálhatja, mert hogy éppen ez a lényege, még akkor is, ha költőileg és a fenségesség igézetében másra is gondolhatnánk, főleg, mert arra bíztatnak.

Hideg távolságtartás – és a szavak, pontosabban a képek a falakon minden értelmükben így jelennek meg –, melynek révén nem üveggolyót, de ablakot kapunk, némiképp zúzmarásat, de mindenképp távolra tekintőt.

Hajdu István

Elhangzott Szalontai Ábel Csillagöböl című kiállításának megnyitóján 2021. június 8-án.