Háy János megnyitóbeszéde

Háy János: Nehéz a dolga a katonának

Sokáig azt hittem, írónak lenni a legszarabb, mert írni mindenki tud. Ha egy csajnak azzal jössz elő, hogy te tulajdonképpen író vagy, hát úgy néz rád, az van a szemében, hogy az egy nagy semmi, de mégnagyobb semmi, ha ezzel valaki kérkedik. Mindenkinek van egy regénye, sokaknak több is. Író a színész, a rádióriporter, a politikus, a humorista, az anyukák, ők meséket írnak, az apukák, ők barkácskönyvet, mondjuk, vagy szakácskönyvet, vagy épp nem írnak, mert nem akarják lejáratni magukat a családjuk előtt. De nem így van.

Írónak lenni, szinte kiválasztott dolog, ahhoz képest, milyen fotósnak lenni, mert fotózni tényleg mindenki tud, az analfabéták és a funkcionális analfabéták, a kiscsoportosok, a nagycsoportosok és a középsősok, a vidékiek és a fővárosiak, de még az állatkert néhány lakója is. Akiknek eddig nem jutott eszébe, hogy megkettőzzék, helyesebben fényképekkel megsokszorozzák a világot, azokat ráveszik a mobiltársaságok, hogy fotózz le mindent magad körül, aztán tedd fel a fészbukra, hadd lássák a népek, hogy neked milyen gyereked, ruhád, vacsorád, pasid vagy csajod, egyszóval milyen boldog életed van, szemben azokkal, akik nézik ezeket a képeket, mert azok már épp attól boldogtalanok, abból látszik, hogy boldogtalanok, hogy nézik, ahelyett, hogy dokumentálnák a saját fantasztikus életüket. Na jó, én sem maradok le, mondja a képfogyasztó és elkezdi rögzíteni a veletörténteket. Végül mindenki képmutogató lesz. És képek árasztják el a világot, megsokszorozzák a valóságot, gondolhatnánk, holott csak eltakarják. A valóság nem mutatkozik meg ezeken a képeken, csak egy olyan valóság, amely a létnek egy előre kigondolt üzenetét tartalmazza, hogy nekem jó az életem, sőt, nagyon jó, és különb vagyok másoknál. Talán, ha így haladok, el sem ér engem a halál, hiszen a képek megtartanak az élővilágban. Olyan mértékben úszunk az önrögzítés mákonyában, hogy már nem is látjuk a valódi eseményeket, mert kamerán keresztül jön a világ. Hogy mi történt, majd megnézzük este otthon, s a rosszul sikerült képeket kitörüljük és majd csak a jóra emlékezünk, helyesebben a jóéletet dokumentáló képekre. Képek és képek, s mi ezek által a képek által látjuk a világot homályosan, míg végül el nem ér a vizuális vakság, amikor kép van csak, de nincs valóság.

Holott a valódi kép nem technológia, szerkesztés, dokumentálás, önreklám, hanem látás. A képben benne van az a szem, aminek útján a képet néző elindul. Ez a szem a kép által világot nyit, mert csak akkor kép a kép, ha benne a valóság világnyi. Nem érdekesek az események, vagy érdekesek, mert onnan indulunk, de valójában sorsokat akarunk felfedezni, amely sorsok a mi életünket is érintik, amely sorsok a mi sorsérzékelésünket hozzák működésbe.

A valódi kép megnyitja a valóságot, szemben állnak az amatőr képek önbizonygatásával, hogy látod, különb vagyok nálad, mert művészi értelemben nincsenek különb életek, csak életek vannak, amely életeknek fel kell, hogy pattanjon a zárja, hogy az az egyszerű dolog mutatkozzon meg, amit igazságnak tudunk nevezni. Nem azt az igazságot mutatja, amin sajnálkozva elsírja magát a jólszituált képnéző, hogy milyen szomorú sorsok vannak. Azt az igazságot mutatja, amin elsírja magát a képnéző, hogy milyen szomorú és hogy tud fájni az, hogy vagyunk. A fotós látásának olyannak kell lennie, mint minden művészi látásnak: a kiragadott valóságnak hordoznia kell a teljes valóság jelenlétét.

Dokumentálás a fotó? Miért ne. Ám ha csupán annyi, felvetődik a kérdés, a szomjazó és éhező modell, miért nem kap előbb vizet és étket, miért él vissza a dokumentumkészítő a szenvedéssel? Ha csak dokumentum, felvetődik ez a kicsit demagógnak látszó, de mégiscsak valós kérdés: mi indokolta, hogy valaki nem cselekedett? Talán az, ha előbb cselekszik, már nem tud éhes és szomjas gyereket, anyát, a kettőt együtt lekapni, valamint életben marad az a bajtárs, akit visszarántunk a lövészárokba. Ha csak dokumentál egy kép, lehet fontos hírforrás, lehet informatív egy esemény kapcsán, végigszaladhat a világhálón egy olyan harcos képe, aki már csak így szalad, mert amúgy épp a kép készítésének pillanatában lehelte ki a hazájáért és a fotóért a lelkét. Nekem ott kezdődik a jó kép, ahol a dokumentumszerűség másodlagossá válik vagy épp megszűnik. Ahol a képek nem egy sokkoló valóság, időnként túlzó tükrét adják, s sodornak engem is a szenvedéslicitbe, hány halott, hány sérült, hány kárvallott. Ahol meg tudom élni a lét teljességét, a sors engem és mindőnket érintő legmélyebb dilemmáit, ahol nem a pillanat van elkapva, hanem a pillanat mögött megbújó mindenség.

Nehéz a dolga a katonának, énekli D. Nagy Lajos. Mintha a Bikini dal szövegírója, a Ballag a katonát éneklő Szikora Róberttel együtt, megérezték volna már a nyolcvanas években, hogy lesz egy olyan kormányzat édes hazánkban, amelyik a rajongásig szereti a harctéri megfogalmazásokat. Csapataink, az operatív törzs irányítása alatt különben most is harcban állnak. De én itt demilitarizálom ezeket a slágereket, eddig tart a hatalmam, felszedem az aknákat és virágokat ültetek a helyükre, flower-power freedom, happiness.

Ballag a fotós, nehéz a dolga, mert könnyen elkeveredik a tudása a hamislátások rengetegében, mert önkéntelenül gyanakodva nézünk rá a torzítások, retusok és műviségek sokasága közepette, hogy vajon ebben a képben, hol a csalás? Mert tíz képből kilencszer biztos átvágnak. Vajon képesek maradunk-e azt a tizediket kiválasztani, vagy beszuszakoljuk az egész ügyet a szemfényvesztés zsákjába, mondjuk, David Copperfield mellé?

Én, mint egyszerű néző, egy másik művészeti ág képviselője, aki akkurátusan keresi az igazmondás lehetőségét, örül, amikor megmutatkozik a tízből egy, amikor erről a túldíszített vizuális karácsonyfáról lerázzák a hamis díszeket, s végre azt láthatom, ami valódi, ami arról szól, hogy élet.

Elhangzott a 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás megnyitóján 2020. szeptember 8-án a Capa Központban.