Féner Tamás megnyitója

Tisztelt Miniszter úr, kedves vendégeink, kedves kollégák, tisztelt mindenki, aki vállalta e ház támogatásának gondolatát, elutasításának kockázatát. Mert tiszteletre méltó mindenki, akinek fontos a fotográfia ügye, jövője, bárhogy is képzelje el azt.

Egy ilyen ad hominem avató ünnepségen az adoránsnak be kell mutatnia kapcsolatát az adorálttal. Nos, mindenekelőtt, büszkeségemre szolgál, hogy dr. Albertini Béla fotótörténész szorgos kutatása nyomán napvilágra került, hogy Robert Capa – akkor még Friedmann Endre – a Madách Gimnáziumban, ha egyáltalán lehetséges, még nálam is rosszabb tanuló volt. Ami azért, ismerve, legalább is a saját eredményeimet, tisztes teljesítmény.

Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy Reismann János fotográfustól, Capa barátjától, aki tudta, mennyire tisztelem Capa munkásságát, kaptam néhány 24X30-as kópiát Capától, a háborút után Pesten készítettekből. Ezeket, sajnos, néhány dedikált Seres Rezső kottával, lemezzel együtt midőn első házasságom után nagy sietve távoznom kellett a lakásból, szem elől vesztettem.

Persze most méltatnom kellene Capa munkásságát, személyiségét. Minek? Mindenesetre riporteri teljesítményén túl, ez talán kevésbé ismert, nagyszerű szervező is volt. Az általa is alapított Magnum Fotóügynökség, tudtommal, ma is működik. Ami az alapítót, az alapítókat dicséri.

Amúgy egy messzire futott fiú volt a harmincas évekből, aki sokra vitte. Messzire sokan futottak, sokra kevesen vitték.

Most másról.

A Kékszakállú herceg vára előadása – számomra már mindig a Palló Imre nemes hangján felzengő – prológgal kezdődik:

Hol a színpad
Kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?
Keserves és boldog
nevezetes dolgok,
a világ kinn haddal tele,
de nem abba halunk bele
Urak, asszonyságok
Nézzük egymást, nézzük
regénket regéljük.
Ki tudja, honnan hozzuk?
Hallgatjuk, és csodálkozunk
Urak, asszonyságok

Nos, itt állunk e vár előtt. Ki tudja, mit rejt a hét ajtó? Persze, ismerjük a Balázs Béla szövegét, Bartók Béla operáját. Az kínzókamrát, fegyvertárat, véres kincseket, véres földből virágot, fényben úszó birodalmat, könnyek tavát. És a régi asszonyokat. Ha kinyitjuk a hetedik ajtót, azt a hetediket, mely régi asszonyokat rejti, az éj palástjával vállunkon közéjük kell állnunk És részünk a feledés.

Minden dolognak oly sok színe van
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra
S határozatra jőni rá nem ér
A tett halála az okoskodás

Így Madách Tragédiájában Lucifer.

És Shakespeare, Hamlet álorcájában így:

Ily kétkedés által sok nagyszerű
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti „tett” nevét

Hát, ennyi a választék. Ennyit az irodalom órából. Tiszteletem, Bada tanár úr! Jó lenne, ha a fotográfia intézmény rendszere e hiányzó láncszemének, a múzeum és egyetem után a teoretikus megalapozásnak intézménye mellé-mögé állhatnánk.

Úgy gondolom, a fotográfia történetének különös pillanatát éljük. Karl Pawek a Die totale Photographie-ban a fotográfia második felfedezéséről beszél. Most a fotográfia harmadik felfedezésének korát éljük, legalábbis szerintem. A fotó dematerializálódott, a fotó elvesztette – na nem feltétlenül veszteség – a képzőművészethez kötő „kép” jellegét, azt sem tudjuk, hogy hol az a kép. A festmény is – bár van materiális prezenciája – a befogadó tudatában realizálódik. Ismert kérdés: hány füle van a Mona Lisának? Mert csak egyet látok…

Amit érzékelünk, személyes impresszió, függ a térképzetünktől, színlátásunktól, vizuális tapasztalatainktól, ezer mástól. Mennyivel zavarba ejtőbb a történet, ha korunk fotójáról beszélünk, ami egy bináris jelhalmaz, ami csak valamilyen, bármilyen eszköz segítségével válik szenzuálisan appercipiálhatóvá? Az analóg fényképezés, szerintem, induktív tevékenység, a digitális fotográfia viszont reduktív. Az analóg fényképezés a pillanatból válogat, a digitális az előállott képtömeget redukálja, avagy éppen redukció nélkül tálalja, akár mozgóképként. Ahol egy időfolyamban nem kényszerül szembesülni a döntés felelősségével. Elmosódik a határ állókép és mozgókép között. Jelentőségét veszti a Bresson-
i „termékeny pillanat”, fetisizálása korosztályom – persze, szerénytelenül, akár Susan Sontagot is említhetném – sajátja marad. Közben, persze, a fotódokumentum, sajnos, a személyiséghez fűződő jog, a sajtó átstrukturálódása meg, meg, meg – szóval visszaszorul.

Tulajdonképpen Karel Pawek is egy ilyes attitűdről beszél, csak ő fotó-fotográfus kapcsolatból kizárja a fotóst, és a szerkesztőt, mint valami überichet, felettes ént tekinti, aki dönt jó és rossz felett, nevezi közlés urának. A látvány megszervezése az „überich” dolga. Ő dönt. Ma, persze, kurátornak neveznénk.

Szóval: gond, gond, gond. Kérdés kérdés hátán. Nemrég zárult a Kortárs Vetített Képek pályázat zsűrije. A zsűri többet vitatkozott a médiumokon tulajdonképpen, mint a műveken. És ez így van rendjén. Azért az mégiscsak meglepő, hogy a fényképezés békés másfél évszázados fejlődgetés után, amikor kiszámítható volt a következő, a következőkövetkező lépés, egyszer csak, hipp-hopp meghódítja a negyedik dimenziót, az időt…

Szóval:

Nézzük egymást, nézzük,
regénket regéljük,
Ki tudja, honnan hozzuk?
Hallgatjuk,
és csodálkozunk

Jó lenne, ha ez a ház a válaszok keresésének háza lenne, lehetne.

Azoknak, zárásul, akik nem szűnnek a fotográfia ügyében szorgoskodni Luther Márton szavával üzennék:

„Wenn ich wüßte, daß morgen die Welt untergeht, würde ich heute noch ein Apfelbäumchen pflanzen.”

Ha tudnám, hogy holnap elsüllyed a világ, ma még ültetnék egy almafácskát.

Féner Tamás