ENGLISH
Kezdőlap/ Horváth M. Judit megnyitóbeszéde

Horváth M. Judit megnyitóbeszéde

Mert a nap mindenkire egyformán süt - Néhány nagyon szubjektív gondolat Melegh Noémi Napsugár Falusi fiatalok című, hosszútávú munkájából válogatott fotókiállítása elé

Fotó: Capa Center

Amikor először találkoztam a sajtóban ezekkel a fotókkal, kíváncsi lettem, hogy vajon ki van a kamera mögött, mert ezek a fotók egyediségük ellenére a mintha már láttam volna valahol érzést keltették bennem. Hát persze, hiszen én is jól ismertem azt a vidéket, én is sokat jártam cigányok között, és az én fotóim is azt a más világot mutatták meg, ami nem is annyira más, mint gondoljuk. Én pont akkor kezdtem el fényképezni 1990-ben az Amaro Drom/Mi Útunk roma magazin képszerkesztő fotóriportereként, amikor az itt kiállított képek alkotója éppen megszületett.  

Egy jó kép, néma párbeszédet folytat a nézővel, a befogadóval. Ha kérdéseket teszünk fel, szavak nélkül legalább annyira beszél a lefényképezett   tárgyakról, tájakról, állatokról, emberekről, mint magáról a fényképező emberről. A jó képek képesek titkokat elárulni, ha mi is képesek vagyunk az elsődleges látványon túllépni. És minden jó kép egyben önarckép is, megmutatja, hogy mi mit gondolunk a világról.

A Napsugár női név nem egy hétköznapi, hagyományos magyar keresztnév, nem is anyakönyvezik olyan régóta, jelentése a nap sugaraiból, a sugárzó meleg energiából ered. Olyan tulajdonságokhoz kapcsolódik, mint a fényesség, melegség, boldogság, energia. Azt olvastam, hogy azok, akik ezt a nevet kapják, felmelegítik és megvilágítják a világot. A héber eredetű Noémi kedves, kellemes jelentéssel bír, mindehhez hozzájön a Melegh családnév, és ez a hármas kombó, az összes pozitív jelentése dacára, furcsa szokatlansága miatt, nem lehetett, és nem is lehet könnyű teher a viselője számára.

A nevünk, azt mondják, magában hordozza a sorsunkat, minden esetre az sem lehet véletlen, hogy Melegh Noémi Napsugár némi kis kerülő után a fotográfiával, a fény és árnyék leképezésével kezdett el egyre behatóbban foglalkozni. Mivel szorgalma   és három neve mellé nem kevés tehetséget is örökölt, a 2023-as Hemző  Károly Alapítvány a 35 év alatti magyar fotográfusoknak adható tizedik Hemző díjra Falusi fiatalok sorozatával őt választotta. Humanizmusa, tudatos alkotói gesztusai, óriási munkabírása és változatos stiláris megközelítései miatt emelkedett ki a nagyon színvonalas mezőnyből. A zsűri azt is nagyra értékelte, hogy bár éveken át követi egy-egy témáját, de sok új projektbe is belefog amellett, hogy a napi, riporteri munkáját is igazán magas színvonalon végzi. – áll az  Alapítvány közleményében.

Igazi szenvedélye az olyan hosszútávú dokumentarista projektek megvalósítása, amelyek személyes hangvételű történetekre, valamint a marginális közösségek életének, problémáinak bemutatására fókuszálnak- írja BIO-jában. Én pedig próbálom magamban megfejteni, kideríteni, vajon mi indíthat, mi motiválhat egy budapesti, értelmiségi családból származó, középosztálybeli fiatal nőt arra, hogy hosszú éveken keresztül nyomon kövesse az ország egyik legszegényebb régiójában élő fiatalok sorsának alakulását. A család, a közösség, az összetartozás és a kiszolgáltatottság lehetnek azok a hívószavak, amelyek miatt ezek a fotók megszülettek, de szükséges hozzá az a kapcsolat-teremtő képesség is, amivel a fotográfus eléri, hogy bizalommal vannak iránta azok, akiket meg akar  mutatni a fotói által, mert érzik, hogy nem fog visszaélni ezzel a bizalommal. Stalter Györggyel közös Más Világ 1998 könyvünk kapcsán gyakran elmondtuk már, hogy nem kell ahhoz szegény cigány családba  születnünk, hogy megtapasztaljuk, mennyire kivagyunk szolgáltatva az egészségügyben, a hivatalban, az iskolában,  vagy egy diszfunkcionálisan működő családban, kapcsolatban.          

Aki ráadásul még cigány is, duplán viseli ezeket a sújtásokat, mert neki az előítélekkel is szembe kell néznie.

Amikor személyesen találkoztunk, kiderült, mennyi közös és hasonló véletlen van az életünkben, és bár más-más indíttatással kezdtünk el  fényképezni,  ő színesben, mi fekete-fehérben, ő rendszeresen ugyanoda, ugyanazokhoz a családokhoz jár vissza, jóismerősként követi nyomon az életüket, mi szinte csak egyetlen alkalommal jártunk egy-egy cigánytelepen. Az ő fotóiban több a napsütés, a mi fotóinkban több a dráma, de az emberek iránt érzett szeretetünk azonos.

Sokáig volt egy dédelgetett álmom, hogy visszamegyek, és megkeresem azokat, akiket lefényképeztem. De aztán se bátorságom, se erőm, se lehetőségem nem volt  valóra váltani ezt az álmomat.
Ezeket a fotókat nézegetve, úgy érzem, hogy Napsi másként, másképp,  de ugyanazzal az együttérzéssel dokumentálja a cigány családok életét 2016-tól napjainkig, ahogy azt mi is tettük a ‘90-es években. Csak bíztatni tudom, szívem összes melegével, mert jó úton jár.

Horváth M. Judit
Budapest, 2024.június 11.