Horváth Márk megnyitóbeszéde

Zöld különlegességek magánszobája

Milyen lehet a növényi lét esztétikája és a növényi állapot ontológiai alapstruktúrája? A növények egyszerre vannak mindenhol jelen, egy olyan általános zöld materializmust és megszokott alapot vagy hátteret jelentenek, amely elsőre túlságosan is általánossá teszi jelenlétüket. De mindeközben mindegyik növény rendelkezik egy sajátos alteritással, egy radikális és redukálhatatlan mássággal, amely megkülönbözteti azt nem csak az emberi társadalmiság minden elemétől, hanem más növényektől is. Ez a kettősség, egy planetáris zöld természeti kiterjedés és az önmagába visszahúzódó növényi alteritás az, amely Dezső Tamás Hipotézis: Levél minden című lenyűgöző tárlata mögött megtalálható.

A feminista filozófus Karen Barad a 2003-ban publikált cikkében – Posthuman performativity, valamint a 2007-es kötetében, a Meeting the Universe Halfway, a kauzalitás fogalmának radikális átdolgozására tesz kísérletet. A talaj egy médium, amelyben különböző szereplők megnyilvánulnak majd eltűnnek. Feltűnések és elrejtőzések különös helyszíne a talaj, amelyet különböző rizomatikus gyökerek és növényi létformák hatnak át. Ezen a médiumon belül rizomatikus elrendeződések fejtenek ki munkát, élhetővé téve a látszólag elhagyatott területeket is.

Amikor Gilles Deleuze és Félix Guattari a „kiejtés kollektív elrendeződéseiről” írt, akkor az ökológiai információk tudatnélküli felszedésére majd továbbítására gondolt a rizomatikus működésben. Minden növénynek szüksége van arra, hogy környezetét kitölthesse maradéktalanul, miközben reflektálatlanul él a maga hálózatai és elemei között. A növényi lét egyben elemi lét is, a vegyületekkel, éghajlatváltozással és részecskékkel való együttlét.

A világ maga rendelkezik egyfajta „radikális élhetőséggel”, amit az élettelen anyaggal operáló szcientista világkép túl sokáig ignorált. A növény utat nyit a mezőhöz magvai elterjesztése céljából. A növény az élet folyamatába kapcsolja be a bolygó egészét, láthatatlan és számunkra nehezen megközelíthető földalatti munkából kiindulva.

Azonban ezzel a sajátos talajformázással és földalatti növényi működéssel egyben össze is kapcsolja a bolygó mélyét és láthatatlan rétegeit szárain és törzsein keresztül a levegővel és az éggel, létrehozva egy globálisan kiterjedt kozmpolitikai szférikusságot, amelyet bioszférának nevezhetünk.

A terjesztés előfeltételezi egy, a növekedést elősegítő médium jelenlétét. A visszahúzódás és a láthatatlanság összekapcsolódik a plasztikussággal és a létre való rizomatikus nyitottsággal. Az élet a disszemináció és proliferációra való törekvésként jellemezhető, amelynek alapját a növények és a különböző növényi elrendeződések adják. Valóban levél minden, zöld rügyek, növény-asszemblázsok, földalatti rizómák, valódi zöld heterotópiák alkotják a természetet.

Miképpen Jacques Derrida fogalmaz, „elveszíteni saját fejünket, nem tudni hol vagyunk többé, ez a disszemináció hatása.” Amennyiben kidolgozzuk a növények radikális élhetőségének filozófiai és esztétikai konceptualizálását, akkor mi magunk is megtanulhatunk növényi, fejnélküli módon gondolkodni. Pontosan a fej hiánya az, ami számunkra érdekessé, sőt, akár vonzóvá teheti, a növényi létmódot.

Az antropocén valójában egy posztantropocentrikus teoretikus kísérlet arra, hogy a Földrendszer-elméleten és a kortárs geológián keresztül rámutassunk, hogy az emberi társadalmak és a valóság egésze olyan hálózatokból épülnek fel, amelyekben nonhumán létezők, növények, fémek és természeti jelenségek is fontos szerepet játszanak. Bár földtörténeti szempontból is fontosnak mondható a növények domesztikációja, amely a korai és a közép holocén fontos eseménye, és alapvetően összefügg a mezőgazdaság jelenségével, de azt nem állíthatjuk, hogy megismerhetővé vagy kiismerhetővé váltak volna a növények. Zöld vadságuk, radikális burjánzásuk kikezdi a túlságosan is antropocentrikus és logocentrikus fogalmainkat és elképzeléseinket. Olyan esztétikai praxis kell a levelek és a növények titkainak bemutatására, amely megőrzi ezeket a rejtelmeket apró feltörhetetlen és letéphetetlen zöld levelekként, amelyek önmagukba visszahúzódva hirdetik az élet folyamatszerű összekapcsoltságát a növényi asszemblázsokkal.

Dezső Tamás alkotásai a titok, sőt a titkok megőrzésén keresztül kalauzol el bennünket különleges kertekbe és távoli, festmény-szerű erdőkbe, miközben rámutat az emberi perspektivitás szűkösségére a növények és az élővilág alteritásával szemben.

A tárlaton szereplő több műben is előtérbe kerül az antropocén, és a sötét ökológia témája, egy az emberi jelenlét által fenyegetett környezet víziója, amely azonban mindig képes ebbe a sajátos növényi sötétségbe visszahúzódni, és ezzel a sötét zölddé váló gótikusabb növényi elrendeződésen keresztül a saját emberi létünket és civilizációs praxisunkat is fenyegetni.

A növények planetáris kozmopolitikája és növényi globalizációja vagy hálózatiasodása felülírja az uralomról és a produktivitásról alkotott megszokott nézeteinket. A növények globális dominanciája a szó szoros értelmében értelemnélküli. Anélkül érték el a Föld csaknem teljes egészére való elterjedésüket, hogy valaha is eltervezhették volna mindezt. Nem szükségeltetik tehát ész a disszeminációhoz. Az intelligencia nem előremutat, hanem az emlékezetre támaszkodva kínál retroaktív válaszokat és adaptációkat a változó körülményekre. Elmenélküli növényi intelligenciáról beszélhetünk, amennyiben a tervszerűség és megfontolt cselekvés látszatát kínálja a növények szaporulata. A rizomatikus elterjedés a megfelelő környezetek sikeres, ám szándékolatlan megválasztásán alapul. A növényi intelligencia kimutatható, verifikálható, azonban csak utólag, a növényinél összetettebb idegrendszerrel bíró, az intelligencia áramlásait a túlnőtt agyaikba lokalizáló lények által.

Azonban a növények nem csak egy planetáris mértékű elterjedésről és globalizált performativátásról árulkodnak, hanem egy megkerülhetetlen és megközelíthetetlen zöld titokzatosságról, amelyre illik az ökogótika sajátos fogalma. Felfigyelhetünk rá, hogy a bajos, kiírthatatlan gazok, ezek a rendetlen növények, folyamatos bajt hoznak, és szüntelenül beleszemtelenkednek az emberi terekbe és fejekbe egyaránt. Nemcsak arról van szó, hogy e zöld sokaság valamely távoli területen tartózkodik; a sokaság már mindig ott terem, önmagát létrehozva a közvetítés számos módozatának segítségével. Levelek vannak mindenütt, és bizonyos fokon tényleg minden levél! Egyetlen individuált test sem szükségeltetik a sikeres disszeminációhoz. Igaz, a gazokat is ellátjuk különböző nevekkel és jelzőkkel, beillesztve őket kategóriákba. A nebáncsvirágnak például már az elnevezésben is megmutatkozó kerülendő jelleget tulajdonítunk. Viszont rendelkeznek azzal a képességgel, hogy identitásukat elhagyva mintegy beleolvadjanak egy általános „zöldségbe”, a meghatározatlanság zónájába, ahol a dús színezet és az életteli deformáció honol.

Dezső Tamás tárlatán a növényi disszeminációba és a növényi lét alteritásaiba enged betekintést úgy, hogy egy valódi heterotópiáját kínálja a növényi valóság-szinteknek.

Megtalálhatóak itt olyan perspektíva váltások, amelyek a növények és a klíma-viszonyok hipertárgyszerűségére utalnak, és az emberi jelenlétet és megfigyelési mechanizmusokat problematizálják.

Találhatunk a tárlaton a sötét ökológiába és a természet sötétségébe bevonó mágikus alkotásokat, illetve különböző a romantika során megszülető, az ipari társadalmi eszképizmusból származó kert-víziókat, de láthatunk a növényekről készült különböző nyomatoknak egy sajátos antropocén vagy idegenség-raktárát is. A tárlat egésze invitáció, hogy a megszokott antropocentrikus perspektívánkat kicsit magunk mögött hagyva elmerüljünk a természet zöld hibriditásába, és mi is résztvegyünk a növényi lét intra-aktivitásában. A poszthumanista pozíció értelmében a performativitás „nem a felidéző jellegű hivatkozhatóságot, hanem az ismétlődő intra-aktivitásként” értendő. Nem valamilyen emberi regiszter projekciójáról van tehát szó. Performálni annyi, mint működni. A performativitás mindig rendetlen, tele hibriditással. Mit jelent az „intra-aktivitás”? És a növények maguk miként értelmezhetőek „intra-aktív” szereplőkként? Mint Barad fogalmaz, az intra-aktivitás „az egymással összekapcsolódó ágenciák kölcsönös konstitúcióját” jelöli.

Az antropológiai gép működése nemcsak az ember/állat elválasztást határozza meg, hanem a nonhumán valósághoz való viszonyulást is. Az antropocentrikus kódolás és az antropológia gép működése határozza meg a növényekhez és a környezet egészéhez való viszonyulást is.

Talán sohasem volt nagyobb szükség olyan esztétikai és poétikai kísérletekre, amelyek meg kívánják törni az antropocentrikus értelemhorizontot és meg kívánják akasztani az antropológiai gép erőszakos és kirekesztő működését.

A tárlat valójában egy különlegességek tárházaként vagy megmagyarázhatatlan, különleges alteritások magánszobájaként is értelmezhető, amelyet indák és növényi szárak, földalatti rizomatikus gyökerek és fás társulások szegélyeznek.

A növényi létezés és a nonhumán leendések megannyi árnyalata tűnik fel körülöttünk. Egy növényekkel benőtt olyan hely, ahova mindenki visszavonulhat töprengeni az emberi és több-mint emberi létezés értelméről, az antropocén és az ökológiai válság kihívásairól. Levelek közötti meditatív állapotra invitál Dezső Tamás kiállítása, amelyben a növényi és más nonhumán leendések és létmódok szószerint benövik a tér egészét. Valóban levél minden!