Horváth Viktor megnyitóbeszéde

Magyar vírus

– Helló.

– …

– Hellóbelló.

–…

– Jó napot kívánok.

–…

– Nahát, milyen udvariatlan ön. Én barátságosan üdvözlöm, maga pedig a füle botját se mozgatja.

–  Hát mondja, mit óhajt. Ha már ilyen erőszakos.

– Ó, isten ments, hogy erőszakosnak tűnjek. Ha zavarom önt, akkor vegye úgy, hogy már odébb is álltam. Minden jót.

– Minden jót.

– Akkor hát… Rendben, már el is mentem.

– Szuper.

– Na de hát… Ez mégiscsak abszurdum. Hogy valaki ennyire visszahúzódó és beszűkült legyen. Mondja, mégis hogy bírja maga ezt az életet?

– Miféle életet?

– Hát hogy csak itt van, úgy is mondhatjuk, hogy csak vegetál, nem mozdul ki sehova, semmi szórakozás vagy kulturális esemény, aztán amikor végre jön valaki, akivel beszélgethetne, esetleg még közös programot is csinálhatna, akkor ilyen elutasító. De ha önnek ennyire mindegy, akkor tényleg az lesz a legjobb, ha elmegyek. Majd lesz másvalaki, aki jobban megbecsül. Megyek is tovább.

– Isten áldja.

– Ez hihetetlen. Tényleg így besavanyodva akarja elmorzsolni maradék napjait? Hiszen elmegy maga mellett az élet. Amúgy is olyan rövid az élet.

– Nem vagyok besavanyodva. Teszem a dolgomat a kollégáimmal együtt.

– Igen, látom, a szomszédai jobbról, balról, felül és alul meg maga mögött, köbö ugyanazt csinálják. Mégis mi értelme ennek?

– Végezzük az anabolizmust a reprodukcióhoz és a nyáktermeléshez, meg a katabolizmust a temperált energiaszinthez meg a sztenderd hőmérséklet fenntartásához. Errefelé különösen kell figyelni a hőmérsékletre, mert ez huzatos hely. Könnyen kihűlhetünk, ha kihűlünk, lelassulnak a folyamatok a citoplazmában, berogyik a nyálkatermelés.

– Ó, hogy ez mennyire érdekes! De hiszen önt hallgatni valóságos élvezet. Tudtam, hogy jó lesz majd magácskával beszélgetni. Kérem, meséljen még a munkájáról, látszik, hogy nagyon szereti. Mondja, miért annyira fontos önöknek a nyálkatermelés? Hiszen így mind beleragadunk a… már megbocsásson: a takonyba. Kész csoda, hogy én magam megúsztam. Vagy tíz társam veszett oda a szemem láttára, a legjobb barátom pedig fennakadt egy csillószőrön, kiszakadt a fehérjeköpenye, ott helyben kibuggyant az RNS tekervénye, és azonnal meghalt. Szörnyű dolgok történnek itt, és maguk ebben részt vesznek?

– Pont ez a lényeg. Ez a védelem a támadásokkal szemben. Csak nem azért zavarja ez magát, mert maga is valamiféle illetéktelen behatoló? Mondja: csak nem maga is olyan vírusféleség? Vagy baktérium?

– … Ó, nem dehogy. Már hogy lennék baktérium. Lát rajtam egyetlenegy riboszómát? Azt sem tudom, mi az, hogy baktérium.

– Hát akkor kicsoda maga? Még be sem mutatkozott.

— Ó, igaza van, bocsásson meg, ez tényleg bárdolatlanságra vall. A nevem Covid, küsztihand.

– Covid? Ön külföldi?

– Dehogy, dehogy. Hanem… én… Hol is vagyunk most? Magácskának minek is tetszik lenni pontosan?

– Magyar vagyok. Ez Magyarország.

– Ó persze, persze, nos, én is magyar vagyok. Csak a dédszüleim voltak betelepülők, ezért hangzik ilyen külföldiesen a név.

– Maguk migránsok?

– Neeeem, dehogy, szó sincs ilyesmiről, még csak az kellene. Hanem az őseim még Anjou Károly Róbert kíséretében jöttek megmenteni a hazát, de aztán a család elmagyarosodott. Szerencsére. Igazából nem is Covid a nevem, hanem Kovi, de ez is csak afféle becenév, mert a teljes nevem Dr. Kovács István.

– Doktor? Remélem, nem valami filozófus vagy szociológus.

– Nem.

– Vagy talán pszichológus? Az tényleg mindennek az alja lenne. Manapság minden hülye doktor lesz.

– Természetesen orvosdoktor vagyok.

– Ne szórakozzon, hiszen most mondta, hogy azt sem tudja, hogy mi az a baktérium. Miféle orvos maga? Aha, most lebukott. Hazugságon kaptam. Menjen innen, hallja, vagy hívom a lymphocitákat, és akkor megnézheti magát.

– Igenis szakorvos vagyok, mi több, kutatóorvos, csak éppen nem bakteriológus, ezért nem értek a baktériumokhoz. Nincs ezen semmi csodálkozni való. Korunkban minden annyira specializált. Ön talán tisztában van a neurotranszmitterek ingerület-átviteli folyamataival a kémiai szinapszisokon? Na látja, hogy nem. Pedig az agy itt van egy köpésnyire öntől; már megbocsásson.

– Egyáltalán honnan csöppent maga ide, Kovács úr?

– Én is pont ilyen helyen születtem, mint ön, aztán a társaimmal kivándoroltunk. A villamoson történt.

– A villamoson? Ön utazott villamoson? Milyen volt?

– Ó, nagyszerű. Csupa fém és üveg meg műanyag. Textil borítású ülőkék meg háttámlák; és az a sok ember. Rengeteg a fény, és ez csodálatos, bár veszélyes is. Mármint az úvé sugárzás. Számos kollégámat érte utol a végzet a villamoson. De hát az utazás mindig is veszélyekkel járt, ez az ára.

– Ön világlátott ember. Gratulálok. Én nem büszkélkedhetem ilyesmivel, szerény munkás vagyok, dolgozó nő, ahogy látja.

– Csak ne szerénykedjen, a munkások hétköznapi hősök. De én már bemutatkoztam, most magán a sor. Ha szabad kérnem.

– Nazális Epithel vagyok, kehelysejt. Nyálkatermelő.

– Nyálka. Milyen izgalmas! Milyen erotikus. És csodálatos neve van. Mint egy antik görög sorsdráma hősnője. Ha érdekli a nagyvilág, a távoli tájak, én szívesen mesélek önnek bármiről. Mély és ösztönös vonzalmat érzek ön iránt.

– Éppenséggel ön is szimpatikus nekem. De tudja, központi előírásokat követünk a biztonság miatt, és még mindig nem vagyok róla meggyőződve, hogy ön tökéletesen megbízható, ezért nem engedhetem közel magamhoz. Nem látok például önön anyagcserére utaló jeleket. Van önnek egyáltalán anyagcseréje? Egyáltalán élőlény ön, vagy… valami, valami más?

– Anyagcsere? Izé, hát persze, persze, hogyne lenne?

– Akkor hol az ATP-je? Az adenozin-5’-trifoszfátja.

– Igen, nos a trifoszfát, igen, igen. Van olyan nekem, csak nem látszik, mert anaerob organizmus vagyok. Más vagyok, mint a többi, de mi éppen ezért illünk össze önnel. Kiegészítenénk egymást.

– Hol a sejtmembrán? Hol a sejtmagja?

– Nem lehet mindenkinek sejtmagja. A prokariótáknak sincs olyan, mégis rendes emberek. Ne kerteljünk, látom magán, hogy tetszem önnek. Vallja be, hogy éppúgy tetszem önnek, ahogy engem ön vonz. Mire várunk, hiszen olyan kevés időnk van. Nézze ezt az enzimemet. Na? Tudom, hogy ez… Hogy ez önnek jól fog esni.

– Tényleg tetszik, de mégsem lehet. Tudja, mennyi mindent beszélnek a vírusokról, akik megtévesztenek bennünket a megnyerő, nagyvilági modorukkal, aztán ha a sejtmembrán mögé jutottak, csak kihasználnak, meghekkelik a szerveinket, és vírusgyárrá alakítanak bennünket. Tehát ismételten kérdezem: hol van a purin bázisa?

– Igen, nos, a purin bázis. Hol is van, az előbb még itt volt, biztosan beakadt valamibe út közben. Ön nem tudja, miken mentem keresztül, mire idáig jutottam, legyen már egy kicsit empatikus, és bízzon bennem. Most már mindenképpen be kell engednie, mert tényleg nincs meg az a bázis, és anélkül nem fog menni a metabolizmus, és én kinyiffanok. A lelkére venné a halálomat?

– Én felelősséggel tartozom a többiekért. Nem gondolhatok csak magamra.

– Ó, tehát szeret! Most magácska szólta el magát. Tehát szeret engem, szeretne velem lenni. Most már biztos, hogy boldogok leszünk, csak hallgasson a magában lakozó jó érzésre.

– De hogyan higgyek magának, ha folyton hazudik? Azt a lelkemre kellene vennem, ha ön meghal anyagcsere híján, de azért nem tartozom felelősséggel, hogy a többi becsületes embert megfertőzöm maga miatt?

— Ugyan, mindannyian, folyton füllentünk. Hazugság még a művészet is. A festő pingál valamit, és odaírja címnek, hogy az az auvers-i templom, pedig nyilvánvaló, hogy az nem templom, hanem festék.

– Az nem hazugság, hanem mimézis, a valóság leképezése.

– És amikor azt mondjuk, hogy s.e.j.t.? Ez a mondás talán olyan, mint magácska? Nem olyan, mert ez füllentés. De még a füllentések sem egyformák, mert latinul a sejt nem sejt, hanem cella.

– Cellula. Már megint lebukott. Hogy mondhatja, hogy orvos, amikor még a cellulát sem tudja?

– Ne akarja elterelni a figyelmet a lényegről, hogy maga a civilizáció is füllentés, sőt már az élet eleve füllentés. Ott van például a kecske vagy a fehér cápa vagy a tengeri uborka. Azok nem civilizáltak, de vannak sejtjeik, és az ő sejtjeiknek sincs köze ahhoz, hogy s.e.j.t., vagy hogy c.e.l.l.a.

– Cellula.

– Ahogy akarja, de kérem, engedjen be, mert fogy az időm. Örökre bánni fogja, ha most itt elpusztulok, amikor együtt boldogok lehetnénk. Kérem, legyen belátással, hiszen hasznos protein vagyok. Ön is jól jár, mert beépíthet engem a plazmájába, és még szaporodhatunk is együtt. Kérem, jöjjön hozzám feleségül! Nézze, térdelek maga előtt.

– Azt meg hogyan gondolja?

– Templomi esküvővel.

– Ezzel nem vesz le a lábamról, nem vagyok vallásos.

– Ne mondja, hogy nem hisz a régi értékekben. A tisztelet, a szeretet, a rend, a család…  Biztos vagyok benne, hogy a nagyszüleinek még templomi esküvője volt. És még az is lehet, hogy magácska is volt velük a templomban gyerekkorában.

– Voltam. A nagyanyám vitt. Igaza lehet a civilizációval, a nagyanyám is folyton hazudott nekem. Nem azt mondta, hogy ne hajoljak ki az ablakon, mert könnyen kieshetek, hanem hogy ha kihajolok, felnyúl értem egy láthatatlan kéz, és leránt. És hogy a nagyapám maga a Sátán. Szerettem a nagyanyámat.

– Igen, mind így vagyunk ezzel. Bizonyára a szülei is…

– Apám azt mondta, hogy a színjátszás és a fodrász szakma a tudati fejlődésünk révén ki fog halni, mert nem produktívak. És ha nem tanulok rendesen, elvisz pszichológushoz, és akkor szégyellhetem magam. Esze ágában sem volt elvinni, mert azt ő szégyellte volna. Szerettem az apukámat. A tanáraim pedig…

– Semmi baj, semmi baj, tessék itt van a zsebkendőm. Látja, az Isten is egymásnak teremtett bennünket. De hiszen maga is érzi. Vagy nem érzi ezt az enzimemet, amely szerelemre gyújtja önt.

– Érzem. De nem szabad engednem a vágynak, mert… mert veszélyes.

– Csak bízzon bennem, és engedje el magát. Én is érzem, hogy szeret. Érzem a sejthártyáján – ó, az a vékony, rózsaszín, semmi kis sejthártya –, érzem a sejthártyáján a dokkoló fehérjét. Most már akkor is engem választana, ha a szíve mélyén tudná, hogy a vesztébe hanyatlik.

– Oh, milyen költői. Nem bánom, mondja a jelszót: mi a fogadó receptorom?

– Ismerem jól: ACE2.

– Most megölelhet. Mi a fehérjeemésztő enzimem?

– TMPRSS2 proteáz.

– Gyere beljebb.

Elhangzott a Nyolc hét. Magyar fotográfusok a járvány idején című kiállítás megnyitóján 2020. július 7-én a Capa Központban.