Kemény Zsófi megnyitóbeszéde

Ahogy nézegetem a képeket, beugrom magamnak: ó, én! Beugrik, hogy én is hétköznapi vagyok, de mégis minden pillanatomban van bennem valami abszurd. Hogy én is ezek a képek vagyok. Mint mikor körömollóval akarsz lépcsőzetet vágni a saját frizurádba, de túlvágsz egy tincset, ami aztán állandóan égnek áll. Hogy a csókálló rúzs a szájjal együtt kopik le, és az épp lekopó rúzs ad textúrát a szájnak. Hogy inkább nem teszek állításokat, nehogy valakinél kihúzzam a gyufát, a gyufaskatulyában pedig egy tiszavirág mumifikálódott holttestét tartom 18 éves korom óta. Nosztalgikus emlékem a tiszavirágzás.

Motorcsónakban ülök, ötcentis, repülő molylepkeszerű lények mindenhol, alig lehet tőlük látni, egy napjuk van élni és baszni, úgyhogy belehúztak, mint akik be vannak spurizva. Harcsabajszú ember mutatja nekünk őket, pedig elég szembeszökő, szembe szökő, úgy fizikailag, mint eszmeileg, a harcsabajszú magyarázza, hogy ez milyen gyönyörű. Én meg elhiszem neki, hogy ez gyönyörű, tiszavirághullák zuhannak, a csónak alján gyűlnek, lassan bokáig érnek a hullák, folyton koppannak. A vízen is lebegnek a hullák. Egy tiszavirághullát a harcsabajszú elrak egy gyufaskatulyába, és tudom, hogy akkor ezt most nekem meg kell őriznem a legjobb esetben is örökre, pedighát mérhetetlenül nemszép. Nevetni próbálok, de félek, hogy egy ilyen lény belerepül a számba, ha kinyitom. Szerintem a tiszavirág a lélekállatom.

Talán Gulyás Miklósnak is. Mert a tiszavirág nem egy állat, végképp nem növény, hanem egy kitüntetett pillanat. Csak míg ezeken a fotókon ez egy gondosan kiválasztott pillanat, a tiszavirágoknál nem tudatos. Nem tudom, ismerik-e a BeReal alkalmazást. A világ leghaszontalanabb alkalmazása. Mindennap egy adott pillanatban az alkalmazás kiküldi az értesítést, hogy MOST készíts fotót arról, hol vagy, mit csinálsz: innen a név: légy igazi. Persze mivel az egész bolygón ugyanakkor van ez a pillanat, egyszerre töltené fel sokmillió ember a képét, állandóan lefagy. Valamint csak arra jó az egész, hogy kémkedj az ismerőseid után, hol a plátói szerelmed, ahova odamehetsz mintegy véletlenül, hogy aztán elmenekülhess, hol vannak a barátaid igazából, miközben neked mást mondtak, mit csinálnak az ismerősök, ami annyival izgalmasabb, mint a te elfoglaltságod. Na. A tiszavirágoknak a Természet küldi az értesítést évente, hogy na MOST. Most mutasd meg, hogy élsz. És mutatják, és élnek. Bár mind ugyanazt csinálják. Be real.

Ha a természet szól a fotósnak, hogy most lődd el a képet, a város is egy hatalmas tiszavirágzás. Megéled a kamera előtt, nyüzsög, és mutatja a szürreális oldalát. A hétköznapiban felfedezni az egyénit bölcsességre vall. Megszeretni az átlagost az első lépés. Utána szétszálazni, majd originálisra csiszolni a többi lépés együttvéve. Nem mindenki jut el a második lépésig, merthát van, aki még előbb meghal. Ezek a képek kulcsot adnak a bölcsességhez.

Olyanok, mint a nyelvjátékok, csak a szemnek. Szóvicc helyett képvicc. És ezt úgy mondom, hogy szóviccekből élek tíz éve, és a világon a legkomolyabban veszem őket, úgyhogy amikor azt mondom, képvicc, akkor nem lekicsinylem, hanem ponthogy a legfelsőbb polcra helyezem: arra gondolok, arra a legnehezebb műfajra, ami kizökkent, nevettet, ríkat és becsatornáz a nagy közös óceánba, de kirángat mégis a megszokott mederből. Ami leás a tudat legmélyéig, és felkapargatja a letapadt meszesedést. Ami ébren tart. Mint az olyan mondatok, amiknek nem tudod kitalálni előre a végét. Sorozatok, amiket nem tudsz leszpojlerezni magadnak. Képek, amiknél résen kell lenned, mert kapsz persze kompozíciókat is, de minden képen a természetesség dominál, és meg kell keresned azt az abszurd mozzanatot, ami felrobbantja az agyadat. Ez a játék. És olyan világban élünk, ahol az agyunkat már borzasztóan kevés dolog robbantja fel, mert annyi agyat robbantgatunk mi magunk is. Például videojátékokban. Én nem amúgy, csak az ismerőseim ismerőseinek az ismerősei.

Hú de lennék a saját kontextusom! Szabadság, nosztalgia, e kettő kell nekem. És e kettőt itt maximálisan meg is kapom.