Fotószuprematisták

A kiállítás megtekinthető:
2014. január 27. – 2014. március 14.
mindennap 11 és 19 óra között.
Ünnepnapokon zárva.
Capa Központ
Kurátor: Szombathy Bálint

A képzőművészeti szemléletű kortárs magyar fotográfiában kirajzolódik egy különösen érdekes – mindeddig nem igazán tudatosított – vonulat, amely egyrészt a festészet (képzőművészet), másrészt a konceptuális fénykép felől értelmezhető. Létük szinte egymás ellenében tételeződött, tekintve, hogy a konceptuális művészet an garde festészetellenes volt egészen a hetvenes évek közepéig, az elsődleges, elementáris piktúra megjelenéséig. A konceptuális fotónak voltak Magyarországon művelői, a nyelvi tájékozódású redukciós festészetnek azonban nem (kivéve talán néhány radikálisabb, de megkésett enformel teljesítményt).

A Fotószuprematisták kiállítás koncepcióját a művészettörténet jeles eseménye: a szuprematizmus születésének száz esztendős évfordulója ihlette. Bár a szuprematizmus első kiáltványa 1915-ben jelent meg, Kazimir Malevics két évvel korábban alkotta meg tárgyi vonatkozásokat elvető festményeinek első sorozatát. A művészettörténet-írás tehát 1913-at tekinti eme korszakos, nagy hatású irányzat születési évének. A tárlat koncepciója tekintetében a szuprematizmust elsősorban a dologi világtól való elrugaszkodása, és érzékenysége miatt fontos, nem pedig mértani formákra épülő jelbeszéde révén. Szombathy Bálint, a kiállítás kurátora olyan rokon lelkeket szólított meg a kortárs magyar fotográfusok közül, akiknek a munkásságát huzamosabb ideje figyelemmel kíséri, és szenzibilitásuk miatt közel érezte magához gondolkodásmódjukat. A tiszta érzékenység malevicsi ideája mindhárom szerzőnél erőteljesen jelen van, ám a fotográfiai nyelvhasználatban eltérések mutatkoznak. Ám éppen e fokozatok közötti különbségek szemléltetik leghűbben annak a mitikus emberi törekvésnek a mindenkori időszerűségét, hogy elrugaszkodjon az éteri magasságok, az isteni szférák felé. A kiállításon látható alkotások azonban nem programszerű mintaként viszonyulnak a szuprematista hagyományhoz, vagyis nem illusztrálni kívánják Malevics doktrínáját. A szuprematista attitűd eleve jelen van a munkákban, egy hosszú önfejlesztési folyamat eredményeként.

A magát képzőművészként és szabadkézi fotográfusként meghatározó Minyó Szert Károly egyénileg kiművelt technikai-nyelvi eljárása önmagában is egy különös határsávban nyilvánul meg, mivel ötvözi a manuális festészetet, és a mechanikai eszközökkel létrehozott fényképészetet. A művész hagyományos módon, festékkel alapozza meg a vásznat, annak száradását követően pedig fényérzékeny emulzióval keni át. Végül síkfilm negatívval fedi be és átvilágítja. A széles gesztusokkal, szabadon lefestett világos felületeken foltokban, illuminációs látomásként bukkan fel a tárgyi világ egy-két beazonosítható eleme, vagy a metaforikus ködben botorkáló – önmagát kereső – ember. Minden képe egyedi táblakép, amely kézzel felrakott emulzióhasználattal, és hagyományos analóg labortechnikával készül. Minyó különleges fotóperformanszain elsötétített helyiségbe biciklit tekerve, annak lámpájával világítja meg a gondosan előkészített vászonra rögzített síkfilmet, majd szivaccsal előhívó emulziót ken a felületre. Eljárásában a kép a nézők előtt hívódik elő, hangsúlyosan szemléltetve a kézi kidolgozás gesztusjellegét.

Míg Minyó Szert Károly alkotásain foltokban, enyhe utalásként felismerhető az antropocentrikus világ néhány eleme, addig Robitz Anikó fotói már teljesen eltávolodnak tőle, abba a mértani-absztrakt tartományba, amely nemcsak az érzékenység szintjén, hanem jelhasználatában is megfeleltethető a szuprematista formanyelvnek. Egy szigorúan definiált jelvilágban mozgunk. Konstruált, manipulált jeleknek tűnnek, de mégsem azok. Robitz következetes alkotó, nem alkalmaz külső beavatkozást a képeken, vagyis nem konstrukció eredményei, hanem különös és figyelmes látásmódjának eredményei. Talán senki sem gondolná, hogy a fotográfus a világ megapoliszait járva kapja lencsevégre a számára érdekfeszítő mikrovilág-részleteket a kortárs mértani építészet zugaiban. Teljesen egyéni és eredeti látásmódot képvisel, amely ritka vonulat a kortárs magyar fotográfiában, történeti előképei pedig Bauhaus esztétikájában keresendők.

Szombathy Bálint fotómunkái teljes mértékben mellőzik a fényképezőgépet mint eszközt. Az alkotások egy valaha használt távközlési eszköz, a telefotó (képtávíró) létrehozta hibás képekből jönnek létre. A mintegy 200 egyedi darabot számláló gyűjteményt a 80-as években hozta létre, a kollekcióból készült szűkebb válogatást 2011-ben mutatta be első ízben a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Házban. A kiállításon lépésről-lépésre szemléltette, hogyan esik szét részeire a felismerhető, anyagi kötöttségű világ. Hogyan válnak ezek a részek fokozatosan egyre felismerhetetlenebbé, hogy végül is a semmiben állapodjanak meg. A sorozat utolsó darabjai monokróm alkotások, szürkés vagy fekete négyzeteikben visszaköszön a mechanikai-tömegkommunikációs nyelv véletlen hibáinak nyomán született tiszta érzékenység.

Alkotók:
Minyó Szert Károly, Robitz Anikó, Szombathy Bálint