Garry Winogrand: Women Are Beautiful
A kiállítás megtekinthető:
2018. július 17. – 2018. szeptember 30.
mindennap 11 és 19 óra között.
Ünnepnapokon zárva.
Capa Központ
Kurátor: Csizek Gabriella
A kiállítás Lola Garrido gyűjteményéből válogat.
Együttműködő partner: diCHromA Photography
Garry Winogrand, „az utcai fényképészet úttörője” gyors és pontos időzítéssel, különleges látószögekből örökítette meg a 60-as és 70-es évek Amerikáját, s benne a Nőt. A feminizmus második hullámának idején és a szexuális forradalom korában Winogrand lencséjén keresztül a mindennapok világában – uszodában, partikon, az utcán – mutatkozik meg az élettel teli, magabiztos, boldog, szabad, lázadó és szép nő alakja.
Az 1960-as években változás következett be a nők attitűdjében, amely a magánéleti (belső) és a nyilvános (külső) szabadság intenzív megélésében gyökerezett. Garry Winogrand fényképezőgépének lencséje minden másnál érzékletesebben mutatja be ezt a társadalmi változást: egy évtizedet felölelő képei egyedi és páratlan dokumentáció formájában örökítik meg a nőiség életteli forradalmát a fotótörténet számára. Az utcák hercegeként is ismert Winogrand arról kapta ezt a becenevét, hogy aprólékos portrékat készített a nyilvános térben hétköznapi dolguk után járó nőkről, mozdulataikat ezáltal alakzatok és formák erőteljes lenyomatává nemesítve.
Winogrand nem törekszik kompozíciós pontosságra. Újra és újra figyelmen kívül hagyja a művészet formai elemeire vonatkozó alapvető tanításokat, hogy a pillanat mesterévé váljon. Winograndről úgy tartják, hogy sok szempontból Robert Frank esztétikumát viszi tovább és munkájában az egyensúly Franktől ismert szándékos hiánya visszhangzik. Ahogy Frank mondta: „lehet valami csak egy apróság a fotón, és mégis rendkívül fontos”. Ennek a megközelítésnek a metaforikus kerete nem más, mint magának a valóság megélésének az összevisszasága. Fényképezőgépével Winogrand a kompozíción keresztül rögzít minden részletet és mesterkéltség nélkül ábrázolja alanyait. Kedvenc kontextusa a város, ahol az épületeken, járdákon, közlekedési lámpákon és az embereken keresztül veszi górcső alá az emberi lépték korlátait.
A Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) című albuma 1975-ben jelent meg, képek gyűjteményébe foglalva Winograndnek a nők állandó fotózása iránti elkötelezettségét: legyen az uszodákban, kávézókban, elegáns partikon vagy – mindenekelőtt – New York utcáin. Az aktok és stúdióban készül portrék mellőzésével Winogrand azt kutatja, hogyan fejeződik ki a nők szexualitása öltözetükön, frizurájukon, gesztusaikon, nevetésükön és suttogásukon keresztül.
A MoMA ismert kurátora, John Szarkowski így írt róla egyszer: „[Winogrand] életszeretete, amely erősebb benne a művészet tiszteleténél, képessé teszi arra, hogy még saját korának komédiájával is szembenézzen”. (A New Documents kiállítás fali szövege, 1967. február 28. – május 7.) Nőkről készült sorozata nem csupán egy felületes esszé a szépség új típusairól: társadalomtudományi elmélkedés is a nők szabadságáért küzdő ellenkultúráról és tiltakozásokról. Lehetetlen azonban figyelmen kívül hagyni a szépség esztétikumát, amely testet ölt ezeken a nőkön keresztül, ahogy szabadon, magabiztos testképükkel visszhangzik bennük az amerikai nagyszerűség új korszaka. Winogrand elfogult és hideg stílusát az absztrakt expresszionizmussal is kapcsolatba szokták hozni, felidézve a műfaj mestereinek hangsúlyos, rézsútos ecsetvonásait.
Winogrand folyamatában örökíti meg az életet, örömöt találva a fotók alanyaiban és a képekben egyaránt. Az általa bemutatott nők életvidámak, magabiztosak, boldogok és gátlásoktól mentesek. Saját útjukat járják, és egyre vonzóbbá válnak, ahogy megélik a szabadságot és fellázadnak a kor „mit mondanak majd mások” zsarnoksága ellen. Ha Robert Frank volt az 1950-es évek megkerülhetetlen fotográfusa, Garry Winograndról is elmondható ugyanez a saját korában: az 1960-as évek egyik legnagyobbja volt.
Winogrand munkái megtalálhatók a legnagyobb múzeumok gyűjteményeiben, a MoMA-tól a Tate-en keresztül a Centre Pompidou-ig. (Lola Garrido)
Garry Winogrand (1928–1984), a második világháború utáni amerikai élet éles szemű megfigyelője, az ötvenes évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig tartó időszak társadalmi változásainak kiváló fotográfusa. Az új kulturális modell kialakulásának és folyamatos változásának a társadalomban közegben megjelenő vonatkozásai kerülnek figyelme középpontjába, életműve a világ fotóművészeti közegében alapvető fontosságú, egyúttal az amerikai kultúrtörténet meghatározó képi dokumentációja is.
A pillanatfelvétel (snapshot) esztétikáját saját képi fogalmazásmódjába olvasztva alakította ki összetéveszthetetlen stílusát, védjegyévé téve a mozgásfolyamatok megörökítésének különös módját. A pillanat dinamikája senki mással össze nem téveszthető módon szinte szétrobbantja képeit, mintha nemcsak az adott pillanat, hanem az azt megelőző és az azt követő is ott lebegne lehetőségként. Filmszerű felvételei a mindennapi élet tűpontos dokumentumaiként életszerűen ábrázolnak, a képhatárok közé szerkesztett káosz érzetét adják.
Képszerkesztési elvei felrúgják a klasszikus szabályokat, meglepő nézőpontokat, spontán és bizarr pillanatokat választva. Különös, gyakran ferde horizontokkal ötvözött utcai portréi társadalmi tájképként is meghatározhatók. Az így kölcsönhatásba kerülő városi tájak és emberek addig még sosem ábrázolt relációja jelenik meg, megmutatva a háború okozta traumák utáni lehetőségekkel, reménnyel teli világot, amelyben a felszabadultság, a szabadság keresése és megélése ötvöződik a sosem tudható végkifejlet bizonytalanságával. Az utcát a városi lét titkokkal teli színházaként látja, a minden lehetséges világaként mutatja be. Fényképez férfiakat, nőket, csoportokat, tömegeket és ismeretleneket, a városi léthez tartozó szituációkat és történéseket pedig már-már arcpirító közelségből örökíti meg. Leica 35mm-es fényképezőgépén a nagylátószögű objektívet előre beállítva hihetetlen gyorsasággal készíti képeit, a körülötte lévők gyakran észre sem veszik ezt a szempillantásnyi idő alatt lezajló „fény-képpé-változtatást”.
Winogrand egyik „hőse” Walker Evans, aki a harmincas évek Amerikáját, a Nagy Gazdasági Világválság időszakában tette láthatóvá. Különösen egy későbbi sorozata tett rá erőteljes hatást: az 1938 és 1941 között készült Metró Portrék/Subway Portrait széria. A hordozható, kisméretű, szinte észrevétlenül használható fényképezőgépek és a fényérzékenyebb filmek rövidebb expozíciós időtartama miatt az emberek póztalan, őszinte, érzelmekkel teli arcukat mutatták az elkészült fényképeken. Varázslatos portrék születtek e csendes megfigyelés nyomán, mintha Wim Wenders Berlin felett az égjének angyalai is ott utaztak volna. Bár Winogrand célja és munkamódszere más volt, a szerepnélküliség, az önfeledt megmutatkozásban lévő emberek ábrázolása egész pályafutását meghatározta. Abszolút vonatkoztatási pontnak tartotta Robert Frank munkásságát és az ő 1958-ban megjelent The Americans című kötetét.
Garry Winogrand a New York-i Bronxban kelet-európai szülők gyermekeként született. Édesanyja Varsóból, édesapja Budapestről emigrált az Újvilágba. Középiskolai tanulmányai után belép az Egyesült Államok hadseregébe, majd művészeti képzésben vett részt több egyetemen, miközben folytatta a katonai szolgálat alatt elkezdett fotográfia tevékenységét. Már ekkor páratlan energiát fektetett a fényképezésbe, ami ezután létmódjává vált. Mindig is a fényképezés érdekelte és a fénykép maga mint önálló entitás, képeinek további sorsa már sokkal kevésbé volt fontos a számára. Hamar megtalálta saját útját, erőteljes stílusát. Nem folytatta az utcai fényképészet, a „street photography” hagyományait, hanem megújította azt. Az emberi természet megnyilvánulásai érdekelték, fáradthatatlanul tanulmányozta a köztereken való viselkedést.
Winogrand fényképeit a New York-i Modern Művészetek Múzeumában (MoMA) számos alkalommal bemutatták, elsőként a The Family of Man (1955) című ikonikus kiállítás keretében, amelynek kurátora Edward Steichen, a MoMA Fotográfiai Gyűjteményének akkori igazgatója volt. Ezt a tárlatot 2003-ban az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította.
Első önálló kiállítása New Yorkban, az Image Galleryben volt 1959-ben. Ezt követően főképpen az amerikai kortársak munkáit bemutató, a fotográfiai látásmódot újrafogalmazó csoportos kiállítások résztvevője Lee Friedlander, Duane Michals, Bruce Davidson és Diane Arbus mellett.
Háromszor nyerte el a Guggenheim Ösztöndíjat (Guggenheim Fellowship 1964, 1969, 1979), ami lehetővé tette számára, hogy éveken keresztül foglalkozzon egy, a korszakban meghatározó erejű és olykor új jelenséggel, majd annak eredményét, a fotográfiákat kiállításokban mutassa be, könyvekben jelentesse meg. Első alkalommal az „amerikai élet” tanulmányozása és bemutatása volt elnyert pályázatának témája és célja, és ez a téma vált egész életművének a fő alkotóelemévé is. 1969-es ösztöndíjában a média hatását vizsgálta a nyilvános események tükrében, ez akkoriban új jelenségnek számított. Az elkészült képekből a MoMA-ban rendeztek egyéni kiállítást és megjelent a Public Relations című könyve (1977) is. A harmadik Guggenheim-ösztöndíja során az Egyesült Államok déli és nyugati részét járta be, a társadalmi kérdéseket és folyamatokat vizsgálta az idő tükrében.
Első könyve, Az Állatok (The Animals, 1969), amelynek a fotói a Bronx Állatkertben és a Coney Island Akváriumban készültek, az emberek és állatok kapcsolatát és viselkedését kutató képeinek gyűjteménye. Életében ezenkívül három fotóalbuma jelent még meg.
Tudomásunk szerint az egyetlen kötet, amelynek szerkesztésében tevőlegesen is részt vett, az 1975-ben megjelent Women Are Beautiful (A nők gyönyörűek) című album. John Szarkowskival, a MoMA kurátorával sok száz kép közül választották ki azt a nyolcvanötöt, ami a könyvben megjelent. A képek megmutatják, hogy a feminizmus második hullámának idején és a szexuális forradalom korában hogyan látta Winogrand – uszodában, partikon, az utcán, a mindennapokban – az élettel teli, magabiztos, boldog, szabad, lázadó és szép nő alakját. A szépség fogalmát életszerűen mutatta be, a megfelelés nélküli pillanatokban. A viselkedés nélküli őszinte és vonzó szépség krónikása volt.
Fiatalon, ötvenhat évesen, hirtelen halt meg. Kétezerötszáz tekercs elő sem hívott, hatezerötszáz tekercs fel nem dolgozott filmet és mintegy háromezer válogatásra előkészített kontaktot hagyott maga után. Életművének feldolgozása és kutatása még most is tart. (Csizek Gabriella)