Komár Tamás megnyitóbeszéde

János. Annyi mindenben hasonlítunk te meg én.

Például, mindketten Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származunk. Én a Nyírségből, te meg a Szatmári-síkságról, onnan, ahol az Öreg-Túr folyik. Származásunk és elszármazottságunk révén mindketten egyfajta outsiderek is vagyunk: itt, Pesten „szabolcsiak”, otthon meg „pestiek”. Ezt a furcsa, két-szék-közé-ültségünket soha nem fogja megérteni egyetlen notórius otthonmaradó sem.

Aztán hasonlítunk abban is, hogy ugyanott tanultunk: te a MOME-n, én meg az Iparon. Ráadásul sikereink is összekötnek: te, aki sikeresen elvégezted az egyetemet, én meg az, aki sikeresen kirúgatta magát anno.

De közös pont például a Lahmacun rádió egykor volt, hétfő esti műsora, a Kezek a sebekben is. Én csináltam, te pedig mint kiderült: hallgattad. Végső soron bevallhatjuk, hogy emiatt a műsor miatt kerültem most ide, hogy megnyissam első egyéni kiállításodat. Szóval, megint úgy mint régen: én beszélek a mikrofonba, te pedig hallgatod. Kimondhatjuk tehát, hogy a te tiszteletedre celebrálom ezt az utolsó utáni Kezek a sebekben epizódot.

Hát, íme: a párhuzamosok egyszer csak tényleg találkoznak. Mint a folyó két partja, ha kellő messzeségbe emeled a tekintetedet. Engem személy szerint a mesebeli folyók hoznak tűzbe leginkább. Az élők és holtak birodalmát elválasztó Sztüx, amely kilenc kanyarulatával fut az alvilág mélyére, egészen Hádész trónszéke alá. Vagy a Nùng, amin a másnapos Willard százados hajózik le, hogy beteljesítse a megbuggyant Kurtz ezredes végzetét. Mától pedig a te folyód, az Öreg-Túr is becsörgedezett a kedvenc mesebeli folyóim sorába.

Mesebeli, hiszen láthatóan tele van történetekkel. És ezeket a történeteket te meséled és persze mesélik mindazok a helyiek, akik a kamerád elé álltak az elmúlt három évben.

Az első dolog, ami azonnal feltűnik az öreg-túri történeteidet elnézve, az az, hogy milyen őszinték. Őszinték, mert törékenyek, és őszinték, mert nem látjuk rajtuk feszengeni a képek szereplőit. Pedig, mi szabolcs-szatmáriak aztán nagyon tudunk feszengeni. Tisztára, mint az amerikai őslakosok: mintha hinnénk abban, hogy ha illetéktelen kéz és szem készít rólunk felvételt, azzal lelkünk egy darabját lopja el a kamera. Képeid tehát egy titokról mesélnek. Egy titokról, aminek ismeretében olyan arcát mutatja az öreg-túri ember, amilyen arcot csak akkor mutat, amikor maximálisan megbízik abban, aki a képet készíti róla. Képeid számomra tehát ezt a titkos kapcsolatot mesélik. Ha megengeded, én hamarosan feltárom majd ezt a titkot, ám, hogy érthető legyen, előbb hadd kanyarodjak el kissé a képeidtől.

Képzeld, János, amióta befejeztem a Kezek a sebekben műsoromat, azóta egy könyvet írok, aminek a címe az lesz, hogy Kezek a sebekben. A szinte mindenre kiterjedő outsiderségem persze irodalmi munkásságomon és hozzáértésemen is utolérhető. Egyszerűen fogalmazva tehát: rájöttem, hogy tanácsokra van szükségem az írással kapcsolatban. Így találtam rá egy bizonyos Jean-Paul Sartre nevű fazon Mi az irodalom? című esszégyűjteményére, amelyben többek között azt boncolgatja Jean-Paul Sartre, hogy kinek és miért ír az író. Belejöttünk már ma este a keresztnevek használatába, úgyhogy, most röviden összefoglalom, hogy milyen kapcsolatot tárt fel alkotó és az alkotás szemlélője között Jean-Paul.

Jean-Paul először is megállapítja, hogy minden észlelésünk annak tudatával jár együtt, hogy az ember valósága folyamatosan „feltár”, vagyis, hogy e realitás jóvoltából „van” a lét, más szóval, a dolgok az ember révén fejeződnek ki; a világban való jelenlétünk sokszorozza meg az összefüggéseket, mi létesítünk kapcsolatot, mondhatni, észlelésünknek köszönhető, hogy mondjuk, egy évezredek óta halott csillag épp a légkörünkbe érő utolsó fénye, a hold sarlója és egy sötét folyó – így együtt, a táj, mint elénk táruló látvány egységében mutatkozik meg. Tehát minden egyes cselekedetünk nyomán a világ egy új arcát tárja fel. Tudjuk, hogy mi tárjuk fel a létet, de tudjuk azt is, hogy nem mi hoztuk létre. Egy táj, ha hátat fordítunk neki, tanúk nélküli sötét készenlétben lapul tovább. Így hát ahhoz a belső bizonyossághoz, hogy „feltárunk”, még egy bizonyosság járul, mégpedig az, hogy a „feltárt” dolog számára valójában lényegtelenek vagyunk.

Az alkotás aktusa viszont csak egy részleges pillanata egy mű létrehozásának: mondhatni, csak a mű fele készül el az művész által. Ha egy alkotó egymagában létezne, írhatna, festhetne, fényképezhetne, amennyit csak akar, műve mint tárgy valójában sosem születne meg, ő pedig lerakhatná a tollat, az ecsetet, a kamerát aztán teljes joggal kétségbeeshetne. Az alkotás művelete kölcsönhatásként magában foglalja a mű vizsgálatát, azaz elolvasását, vagy megnézését – az alkotó és az néző közös erőfeszítése hozza létre a szellemi alkotást. Művészet tehát csak másokért és mások által van.

Egyszóval a néző tudatosan feltár és alkot egyszerre, alkotva feltár és feltárása révén alkot.

Minthogy az alkotás csak a mű elolvasásában vagy megnézésében teljesülhet ki, a művész másokra kénytelen bízni a befejezését mindannak, amit ő elkezdett, s minthogy egyedül az olvasó vagy néző tudatán keresztül érezheti magát lényegesnek a műve számára – minden valódi műalkotás egy felhívás. Felhívás arra, hogy a néző fejezze be az alkotó által elkezdett művet.

Ezen felhívás során pedig az alkotó a néző szabadságához folyamodik, hogy működjön közre művének megalkotásában. Egy műalkotás tehát nem szolgálja a szabadságot, hanem igényli azt. A műalkotás tehát azért érték, mert felhívás szabadságunk gyakorlására.

Ha felhívom, felkérem az olvasómat, hogy fejezze be az általam kezdett vállalkozást, akkor magától értetődőleg tiszta szabadságnak, tiszta alkotóerőnek, feltétel nélküli aktivitásnak tekintem őt.

Ilyen módon lesz a műalkotás nézése a nemesség iskolája; az író nem egy elvont szabadság alkalmazását kívánja az olvasótól, hanem egész személyiségének latba vetését, szenvedélyeivel, elfogultságaival, rokonszenveivel, temperamentumával, értékrendjével együtt. A nézőben ilyenkor aktivizálódik a szabadság, tetőtől-talpig átjárja és átalakítja belsőjének legsötétebb rétegeit és a végén, maga az ember magasabbra emelkedik. Ezért lehetséges az, hogy keményszívűnek ismert emberek forró könnyeket ontanak képzelt sorscsapások olvasása közben, mert egy pillanatra azzá váltak, amik lehetnének, ha nem azzal töltötték volna az életüket, hogy önmaguk előtt leplezzék szabadságukat. Az író tehát azért ír, és azért készít képeket a fotográfus, hogy az olvasó/néző szabadságához forduljon: arra kéri ezt a szabadságot, hogy tegye létezővé a művét. Sőt, még azt is kívánja, hogy a néző viszonozza a bizalmat, melyben az alkotó részesített őt.

Elismerni egymás szabadságát egy felhívás egyben arra, hogy maguk is igényeljék a szabadságot. Itt jegyzi meg Jean-Paul, hogy mi is az olvasás másik fontos tulajdonsága: minél inkább éljük saját szabadságunkat, annál inkább elismerjük a másikét; minél többet kíván a másik mitőlünk annál többet követelünk mi is. Ily módon az én szabadságom, miközben megnyilvánul, feltárja a másik szabadságát. A műalkotás végső létrejötte tehát, bármelyik oldaláról is közelítjük meg: az emberek szabadságába vetett bizalmának aktusa. Vagy, ha úgy tetszik: szabadság híján nem jöhet létre művészet.

És hogy hogyan kerülnek bele ebbe a szabadságrelációba történeted látványosan fesztelen szereplői? Nyilván úgy, hogy öreg-túri meséid hősei valójában nem kitalált alakok. Ők azok, amik és amiknek látszanak, azaz: a te saját szabadságába vetett bizalmad aktusának szereplői. Akik a te szabadságodnak hála önmagukat is szabadnak és fesztelennek érezhetik. Épp úgy, mint (ahogy azt Jean-Paultól megtanultuk) mi nézők is, akik, ha elég szabadságot vagyunk képesek gyakorolni, akkor legyőzve a távolság és a felületes előítéletek korlátait, szabad és fesztelen, hús-vér emberekként ott állunk mi is az Öreg-Túr partján szereplőiddel és veled, János.

Elhangzott Szabó R. János Történetek az Öreg-Túr mentén című kiállítás megnyitóján 2021. december 8-án, a Capa Központban.