Koronczi Endre megnyitóbeszéde

Jesszusom, mit keresek én itt! (Ráadásul megkötözve!) Biztosan mindenki ismeri ezt az érzést.

Nos, én ennek most az ellenkezőjéről szeretnék beszámolni.
FA sorsdöntő kijelentése szerint én vagyok az évtized legrosszabb fotósa. FA személye most maradjon rejtve – egyébként egy létező kiváló fotográfusról van szó –, illetve az a bizonyos évtized is régen eltelt már, de én büszkén őrzöm ezt a címet. Úgyhogy a kurátorok részéről a legbölcsebb döntés volt, hogy engem kértek fel a kiállítás megnyitására. Ezúton is köszönöm a megtisztelő felkérést.

Egy nemrégiben szerzett filmélménnyel kezdeném, mert ebből szeretném levezetni, miért elképesztően fontos, hogy ma este itt vagyunk. A film egy északi történet, egy számomra oly kedves vidéken (a hómezőkön) játszódik egy pár évszázaddal korábban. Hőseink egy embert próbáló expedícióra vállalkoznak, melynek célja, hogy megnézzék egy földrész legészakibb pontját, és beszámoljanak arról, hogy miként is vannak ott a földrajzi viszonyok. A megállapítás és a beszámoló célja, hogy eldönthessék, Grönland valójában összeér-e a kontinenssel vagy sem. Nyilván a film is, és az én beszámolóm is sok ponton torzít – vagy szándékosan, vagy nem –, de a lényeg az, hogy két szerencsétlen önként vállalkozó amatőr kiránduló szóbeli beszámolóján múlik az, hogy egy kifejezetten nagy kiterjedésű földrajzi egység melyik országhoz, melyik nagyhatalomhoz tartozzon.

A lényeg, amit szeretnék kiemelni, hogy a kérdés megválaszolása érdekében két nem különösebben szavahihető ember elment és megnézte mi a helyzet. MEGNÉZTE. Megnézte, megpróbálta megjegyezni, majd éveken át tartó kalandos és viszontagságos út során visszakínlódták magukat a társadalomba, és elmondták a többieknek, hogy mit láttak, és azok elhitték nekik.

Nem mondom, hogy „régen minden jobb volt”, mert ennél gyűlöletesebb mondat nem létezik, de bevallom, megborzongtam ettől a gondolattól. Most, a XXI. században borzongtam meg, amikor ez teljesen elképzelhetetlen a számunkra. Napjainkban soha nem látott módon és részletességgel dokumentálódik minden pillanatunk, minden mozzanatunkról adatok ezrei keletkeznek, mindenről felvétel készül, minden számtalan szempontból és számtalan különböző eszközzel rögzítve van
à mégsem hiszünk el senkinek semmit.

Ha például innen a Kiscelli Múzeumból el akarok jutni a Deák térig, akkor erről a pár kilométeres útról hihetetlen mennyiségű adat keletkezik. Buszjegyet veszek, bankkártyával fizetek, elsétálok egy tucat biztonsági kamera előtt, a telefonom folyamatos cellainformációkat küld, a Google megkér, hogy értékeljem a Kiscelli Múzeum szolgáltatásait…

###

A bucsai borzalmakról számtalan szemtanú beszámolóját hallhattuk, vannak fotó- és videófelvételek többféle nézőpontból, vannak különböző időpontban készült műholdfelvételek a helyszínekről, melyek alapján a folyamatokra is lehet következtetni, sorolhatnám…
à mégsem hiszünk el senkinek semmit.

Biztos vannak itt a teremben is olyanok, akik megkérdőjelezik a dokumentumok valódiságát és azt állítják, hogy minden felhasznált eszköz csak a propaganda része… vagy ezen az oldalon, vagy a másik oldalon… semmi nem úgy igaz, ahogy látjuk. Semmiben nem bízhatunk, minden csak valamilyen alantas érdek mentén összetákolt manipuláció. A végtelenségig folytathatnám a sajnálkozást az épeszűség elvesztése felett, de most nem erre szeretném az időt pazarolni, csak azt szeretném láttatni, hogy az elmehorizont két ellentétes végpontján helyezkedik el a jelenkor HITETLENsége és az a két ártatlan kiránduló, akinek a szóbeli beszámolója alapján egy sokkal nagyobb terület hovatartozása dőlt el, mint a mai Ukrajna területe.

Mátyás király sokat járt-kelt az országban. Hol fényes hintón, hol rossz szekéren, hol gyalog. Egyszer, mikor éppen fényes kíséretével hajtatott át egy falun, a piac mellett ráhajtott egy nagy, félrevetett malomkőre. A hintaja kereke abban a minutumban összetörött. Bosszankodott Mátyás, kiszállt a hintóból. Meglátta, hogy a piactéren nagy sokadalom tülekedik. Odakiáltott nekik nagy mérgesen: – Hol van a kendtek bírója? – Én volnék az, kérem alássan – állt elő a megszeppent bíró. – Micsoda gondatlanok kendtek? Az ember nekihajt az eldobált malomkőnek, s odavan a kereke! Hallja-e? Mire visszajövök, nekem hengeríttesse el onnan azt a követ, de meg is nyúzassa, mert ha nem, a fejével fizet! – mondta haragosan a király, s egy másik hintóval továbbhajtatott. Nagy bánatba esett a bíró. Hát, jól van, elhengeríteni csak elhengerítették az útból azt a malomkövet, de hogy a mennykőbe gondolta a király, hogy még meg is nyúzassa? Főtt a feje éktelenül, éjjel-nappal. Utoljára már enni se tudott. – Édesapám, mi lelte kendet, hogy olyan nagyon töprenkedik? – kérdezte a bíró leánya.

Nem kell folytatnom a mesét, mindenki ismeri a történetet. De most nem is a történet a fontos, hanem az, ahogy ez a bekezdés idekerült. Semmi különösebb oka, semmi különösebb értelme. Azt a párhuzamosságot, azt a rétegzettséget szerettem volna vele illusztrálni, ahogy a valóságot magyarázó különböző narratívák elcsúsznak egymáshoz képest. Semmi közük egymáshoz. Semmi közük a valósághoz.

Volt egy időszak, mondjuk egy évtized, amikor voltak illúzióink arról, hogy a technikai képnek bizonyító ereje van. Ez egy rövid időszak volt, gyorsan elmúlt. Ma már bizonyítéknak sehol nem fogadják el a fényképet, de nekem úgy tűnik, hogy még a józan eszünknek és a tanult szemünknek sem hiszünk, ha egy fényképről van szó. Mert meg vagyunk győződve róla, hogy a fotó, a kép, a látvány manipulálható. És lám… lám…

No de mire szeretnék kilyukadni? A SZABADSÁG fogalmához szeretnék megérkezni. Ahhoz a hihetetlen értékhez, mely a hitelesség, a valódiság, a normalitás felrobbanása során egy kis melléktermék formájában hullott az ölünkbe. A valóság nagy esztergapadján addig-addig buzeráltuk a munkadarabot, míg az szép lassan elfogyott és kiesett a keretből, és azóta a formátlan csonkok értelmetlenül csapkodnak a tokmányba szorulva. Viszont időközben a leesett forgácsokból remekül megtanultunk építkezni. Az esztergapad alatt fölsöpört, látszólag össze nem illő darabkákból egy másik mátrix is felépíthető. Igen? Felépíthető? Nem tudom. Ez a kérdés!

Ha a technikai képalkotás teljesen elvesztette azt a közvetlen szálat, mely korábban a valósághoz kötötte, akkor, TESSÉK, dolgozzunk ezzel. Igen, a fotóról teljesen leforgácsolódott mindaz, amit korábban a legfőbb jellemzőinek tekintettünk. Ennek következtében a fotó felszabadult! A fotó szabaddá vált. A fotó olyan szabad képalkotási lehetőséggé vált, melynek már nincsenek keretei. Sem tartalmi, sem technikai értelemben. Nem kell már „közelebb menni” a témához, sok esetben már fényképezőgép sem kell a folyamathoz, sem a méret, sem a technika nem szab különösebb határokat à mint ahogy ezt itt a falakon is látjuk.

És tudom, hogy mindez rémísztő közhely, nem is azért kellett ezeknek a mondatoknak elhangozniuk, mert ezeket ne tudná mindenki, hanem a szabadsággal, a szabad képalkotással való összefüggést szeretném kidomborítani.

És ha elszakadtunk a hitelességtől, elszakadtunk a realitástól, elszakadtunk az ábrázolástól, akkor szakadjunk el a vizualitástól is. Felejtsük el a falon függő képek „szépségét”. Engedjük meg magunknak azt az érzést, hogy egy-egy kép esetleg nem tetszik, engedjük meg magunknak azt, hogy egy-egy kép esetleg taszít, és vonzódjunk ahhoz az érzéshez, hogy ezek a képek mind a szabadságot képviselik. A szabad és független alkotás és létrehozás örömét. Ezt látjuk itt a falakon, ennek örülünk, ezért vagyunk itt.

A kiállításmegnyitó szövegeknek nincs semmi értelme. Erről szentül meg vagyok győződve. De, ha mégis azt gondolnánk, hogy azért kell beszélnem, mert a látogatóknak valamilyen támpontra van szükségük, és esetleg eddig hiányolták volna azt, hogy nem a művekről beszéltem, nem értékeltem, nem méltattam őket, akkor útravalónak annyi jótanáccsal szeretnék szolgálni, hogy a képek szemlélése közben…
amíg elsétálnak egyik műtől a másikig, valamint előtte és utána…
esetleg megállapítások fogalmazódnak meg a munkákról…
vagy akik szeretik a kihívásokat, holnap is folytathatják mindezt…

à Szóval minden pillanatban gondoljanak a szabadságra!
Éljék át a szabadságot a legnagyobb plaszticitásában!
Tegyenek minden lépést a szabadság szellemétől átitatva!
Gondolkodjanak és cselekedjenek szabadon!!!
Ebben segítsenek a műtárgyak. Ma is, holnap is, holnapután is.

Gondolta magában a király: – Sokat jöttem-mentem az országban, de ennek a lánynak párját sehol nem találtam. Egy királynak éppen ilyen okos feleség való, el is veszem feleségül. A Mátyás király nem sokat teketóriázott, megkérte a bírótól a lánya kezét. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Elhangzott az EXPERIMENT – Kísérleti fotográfia a kortárs magyar fotóművészetben című kiállítás megnyitóján 2022. május 6-án a Kiscelli Múzeumban.