ENGLISH
Kezdőlap/ Kőrösi Orsolya megnyitóbeszéde

Kőrösi Orsolya megnyitóbeszéde

Tisztelt Vendégek, elkezdjük a megnyitót.

Fotó: Capa Központ

Nagy szeretettel és barátsággal üdvözlök mindenkit. A kedves ismerősöket, a jó barátokat, a nagyszerű kollégákat.

És külön tisztelettel köszöntöm Nagy Zsuzsanna asszonyt, Dr. Sulyok Tamás köztársasági elnök úr feleségét, és Nagy János államtitkár urat, a Miniszterelnöki Iroda vezetőjét, akinek köszönjük, hogy elvállalta és megnyitja a Kékvándor c. kiállítást.  

És nagy barátsággal szeretném Burger Barna családját is üdvözölni. És külön Feszthammer Fannit, Burger Barna feleségét, sorstársamat, barátomat, akivel együtt jártunk be egy nehéz utat, amin együtt értettük meg, hogy mindig az itt maradóknak a nehezebb. Ahogy Barna mondja, mi is elmondhatjuk, ezt az utat most már mindig magunkban hordozzuk, akkor is, amikor visszatérünk a megszokott életbe. Amiről persze tudjuk, hogy már nem a megszokott élet.    

Szeretném elmondani, ha van megnyitó, amit nagyon vártam, akkor ez az. Ezért állok most is itt, háziasszonyként, mert nem tudtam volna elképzelni, hogy ma ne az enyémek legyenek az első mondatok. Hogy ne beszéljek egy kicsit Barnáról, a CapaKözpontról. Mert tartoztam ezzel a kiállítással hosszú évek óta a jó barátnak és a nagyszerű fotográfusnak. Tudjuk, hogy mindennek megvan a maga története. Elmesélem a miénket is röviden.  

Burger Barnával együtt alapítottuk a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központot. Rengeteg szakmai és emberi segítséget kaptam tőle éveken át, a legutolsó időkig. Volt fontos megbeszélésünk a fejlesztési forrásokról, amikor a telefont Barna füléhez tarottam, majd én olvastam le a szájáról, mit mondott és utána „tolmácsoltam” a szavait. És akkor is segített. Vagy elárulom, csak egy kis, de fontos, meghatározó példát említve, hogy a Capa Központ alapításakor én nem mertem Robert Capa nevét használni. De Barna meggyőzött. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nem engedett.Tudjuk, hogy milyen makacs volt. És igaza volt.

Ezért, amikor befejeztük a Központ fejlesztését, amikor az állandó Robert Capakiállítást is megnyitottuk a 10. évfordulónkon, mindenképpen szerettem volna egy Burger Barna kiállítást rendezni. Megemlékezni arra a sok szakmai és önzetlen emberi segítségre, amit a Capa Központ tőle kapott.  

A választásunk a Kékvándor könyv fotó- és szöveganyagára esett.  De a CapaKözpontban annyira zsúfolt, kötelezettségekkel terhes időszakot éltünk meg/élünk meg állandóan, hogy felhívtam Bernert Zsolt kollégámat, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatóját, hogy befogadná-e a Múzeum a Kékvándor kiállítást.  Őszintén köszönöm, Zsolt az akkori, tétovázás nélküli igenedet, amellyel szakmai együttműködő partnerként, társfinanszírozóként, a méltó helyszínt biztosítva csatlakozott a kiállítás megvalósításához az általad vezetett, egyik leglátogatottabb hazai múzeum, a Magyar Természettudományi Múzeum.

Azóta, hadd fogalmazzak így, a két intézmény az együttműködés – a fenntartónk által is inspirált – szép példáját mutatta be a kiállítás közös rendezésével.

És mindkét intézmény a saját tudását, a lényegét tette hozzá a kiállításhoz: a Múzeum a helyszínt adja, több, mint fél éven keresztül működteti a kiállítást és kiemelkedő szakmai tudásán alapuló programokat szervez gyermekeknek, családoknak, természetjáróknak, hogy a sokmilliós gyűjteményéből válogatva bemutassa azt a flórát és faunát, amivel a kékvándorok az útjuk során találkoznak. A Capa Központ kreatív és innovatív energiái a kurátori koncepcióban, a kiállítás rendezésében, az installálásában mutatkoznak meg. Mi megértettük és megtanultuk tisztelni egy ilyen hatalmas múzeum nyugodtabb világát, fenségét. Bízom benne, hogy ők pedig megértették és megtanulták tisztelni a gyorsan mozduló és művészi látásmóddal teli gondolkozásunkat, aminek egyáltalán nem jelent akadályt néhány, talán nem a legalkalmasabb hely átalakítása, mint pl.  a mosdók bejáratának labirintussá varázsolása. Szerintem szép lett… Őszintén köszönöm még egyszer a barátságodat, a vezetői munkádat, a kollégáid segítségét.

És végül röviden a kiállításról és a fotóalbumról. Barna 2013-14-ben, végzetes betegségének diagnosztizálása előtt egy évvel járta végig a Kéktúrát. Egy-egy szakaszra elkísérték a barátai, köztük az egyik legjobb barát is, az én néhai férjem, Kőrösi Zoltán. Természetesen Barna végig fotózott, sok tízezer képet csinált, de e mellett egy diktafonra is elmondta a gondolatait. Végül Zoli formálta ezt az élményt szép szövegekké. Fannival pár hete beleolvastunk a levelezésükbe, tudjuk, csak azokat vették bele a könyvbe, amit mindketten a magukénak éreztek. Utolsó közös munkájuk volt ez. Talán ezért is hallom magamban hol Barnát, hol Zolit a szövegek olvasása közben… Nagyszerű, hogy a Magyar Természetjáró Szövetség a kiállítás alkalmából megjelentette a régóta hiányzó fotóalbumot, és a Múzeum boltjában most is kapható.  

És mivel mindenki a saját Kéktúráját járja végig, a saját útvonalát alkotja meg, ezért végül elmondom, nekem miről szól ez a kiállítás. Hadd kölcsönözzem Barna és Zoli szavait: Nem meghatódni kell, hanem inkább figyelj. A Kéktúra arról a helyről szól, ahol otthon vagyunk a világban. Arról, hogy miként válhat hazává egy ország. Az országról beszél, amely nem a könyvek oldalain, nem a magasztos gondolatokban haza csupán, hiszen azáltal lesz az otthonunkká, hogy megismerjük és bejárjuk, a részei vagyunk, és alakítjuk. Az útról szól, amelyik folyton változik, s változtat bennünket is, visszavezet a hagyományokhoz és az emlékekhez. Szagokká, ízekké, barátságokká, kövekké, fákká, épületekké, dombokká és hegyekké rajzolja a nagy szavakat.

Köszönöm Csizek Gabriellának, a Capa Központ kurátorának, kollégámnak az érzékeny rendezést. Köszönöm a kollégáimnak a sok-sok-sok munkát, beleadtak mindent tudták, hogy egy kicsit személyes ügyről is van szó. És ezért hálás vagyok. De megismétlem Barna szavait. Nem meghatódni kell, hanem inkább figyelj! És én hozzáteszem: figyelj az életre!