Kurátori szöveg a sorozatokhoz

Somogyi Zsófia, a Pictorial Collective: Dunaképp című kiállítás kurátora a fotográfusok sorozataihoz írt szövegei.

Németország: Móricz-Sabján Simon

Móricz-Sabján Simon a Duna forrásához utazott: képeket készített az építészeti keretbe foglalt eredethelyről, és annak ellenpárjaként a vízfelületen tükröződő sejtelmes, organikus formákba olvadó zöld lombokról is. Ulm az első nagyobb város, ahol a Duna úgy van jelen, mint Budapesten: ott is a város közepén kígyózik keresztül és ott is határvonalat jelent két, eltérő városrész között. Pest és Buda inkább hangulati, életérzésbeli különbségei mellett itt még élesebb, látványosabb az eltérés. A régi és új városrészek mintha másik idősíkként is tekintenének egymásra. A fotós mindkettőt bejárta, s lencsevégre kapott partot használó embereket, fotózta a partot használó embereket, az izgalmas együttállásokat, a humoros látványokat és a hétköznapi történések különleges kompozícióvá összeálló, a hely hangulatát és szellemiségét szimbolikusan magukba sűrítő pillanatokat.

Ausztria: Mártonfai Dénes

Nagyvárosi szakaszokon izgalmas kérdés, hogy milyen is az a keret, amelybe az ember, és a rajta túllépő, önálló dimenzióként létező város illeszti a folyót. Hogyan módosítja a víz látványát, megítélését, szerepét a folyó épp aktuális kontextusa? Milyen ez a befoglaló szerkezet? Hogyan használják a városiak, milyen hangulatot közvetít, milyen lehet nap mint nap ezek között a „díszletek” között élni? Erre hoz példát Mártonfai Dénes Bécsben készített sorozata, amely elsősorban a hidakat, gátakat, épített kikötőket és az azokat használó embereket mutatja be.  A hétköznapok során itt végzett tevékenységek merevednek ki egy-egy pillanatra, az árupakolástól a jógázáson keresztül a „csakúgyegyüttlevés”-ig, jellemző képet adva egyúttal a kortárs térhasználat jellegzetességeiről is. A fotós humora több képen is jól érzékelhető, például amikor a bánatos, banánnal a kezében ábrázolt, a sportos-hősi formáját éppen levetkőzött Pókembert mindenfajta kiegészítés és extrák nélkül, együttérző csenddel ábrázolja.

Szlovákia: Hirling Bálint

A szlovák Duna szakasz egyszerre mutatja az ember és természet viszonyának két alapvetően lehetséges kapcsolódási modelljét: a Csallóközben kettéváló Duna egyik ága, az Öreg-Duna a viszonylag érintetlen természetben folyik még, amely befogadja az odaérkező, kikapcsolódásra, nyugalomra vágyó embert. A Nagy-Duna szakasz ehhez képest fordított viszonyt mutat: itt az ember az úr, aki a folyót és a tájat a maga képére (azaz igényeire) írta át, erőszakolta bele egy mesterséges rendszerbe. Hirling Bálint sorozatában ez a kettősség  jelenik meg: a fotográfus  a természetközeli, egyúttal emberibb, intimebb oldalt mutatja be,  a  természet és az ember együttéléséből adódó helyzeteket portrékon keresztül láttatja. Másfelől az ember alkotta, a beavatkozástól elidegenedetté vált táj sajátos esztétikáját meglátó, minimalista, geometrikus mintázatokká változtatott látványát ragadta meg fotóin.

Magyarország, Budapest: Stiller Ákos

Stiller Ákos Budapest-sorozata evidens módon, a legtöbb tárlatlátogató által elsőre asszociált Duna-képet mutatja, a főváros által keretezett folyót. A fotós egy sétahajón utazva figyelte meg Budapestet, az utasokat és a Duna két partját. Izgalmas nézőpont: nem azt mutatja be, ahogyan a folyó határozza meg a város képét, hanem megfordítja az irányt, és a folyó felől pillant a városra. S ehhez különösen alkalmas egy turistákat is vivő hajó, mert sok budapesti számára is nyújthat újdonságot ez a perspektíva. Fotókon humorral és izgalmas, a látványt könnyedén képpé komponáló látásmóddal találkozunk, például amikor a hajóból kinézőket nézhetjük, akik épp lencsevégre kerülnek, témává lesznek, miközben a számukra fontos témát épp maguk is fotózzák. Különleges képkivágásban Budapest emblematikus elemei úsznak be a fotóba, mint például a Lánchíd, ahogy a hajó átúszik alatta. A tükröződésben sokszorosított hajóslegény a hajótest nagyszerű szerkezetét, mivoltát is érzékelteti, míg a hajóskapitány látványát lágyan fellazító, a tőle minket elválasztó üvegben tükröződő vízfelület finom utalásféleképpen is tekinthető, hiszen így egyszerre látjuk a vezetőfülkét, a vezetőt, s azt a világot, amely magába foglalja őket, s amelyet minden úttal meg is hódítanak.

Magyarország, Baja: Móricz-Sabján Simon, Végh László

Végh László és Móricz-Sabján Simon képein a vidéki Dunából kapunk némi ízelítőt, ráadásul kétféle módon. Előbbi képein a tőle megszokott módon a különleges képkivágatok, az izgalmas mintázattá változtatott part elemek adnak az érzékeink számára sűrű képeket. Utóbbi fotóin pedig a mindennapok pillanataihoz, történeteihez kerülhetünk közelebb, a víz használatáról kapunk néhol nagy klasszikusok kompozícióit idéző, „vízpart és ember” témájú képeket – és gondolkozhatunk el, vajon milyen történetek zajlásából emelt ki töredékeket a fotós?

Magyarország, Szerbia, Horvátország: Hajdú D. András

Hajdú D. András a Duna magyarországi, szerbiai, és horvátországi szakaszát egy tolóhajóról fotózta – egész pontosan   a hajót és a rajta dolgozók vízhez kötött életét. A fotós egy hosszabb, több országon átívelő hajóutat követett nyomon. Ahogy a Duna környezettől, országtól függetlenül „önmaga” marad folyása közben, úgy igaz ez a hajósok életére is: a sajátosságok, jellemzők nem változnak, hiába úszik már más ország partjai között a „vasszörny”, ahogy a fotográfus nevezte a hétezer tonnás hajót. Képein a hajósélet mindennapjai   a takarítás, a hajó működtetése, az esti lazítás egészen különleges szépségű látványokként jelennek meg. Mintha valami extra koreográfia mentén lennének megkomponálva a jelenetek, olyan különleges alakzatokká állnak össze a szerkezetek, emberek, mozdulatok, színek és mintázatok.

Szerbia: Urbán Ádám

Urbán Ádám a Duna egyik különösen izgalmas szakaszán, Szerbiában, egy homokos partrészen, a Szabadság híd alatti újvidéki strandon fotózott. A strandfunkciók mellett közösségi eseményeknek is helyet adó parton készítette el portrésorozatát olyan emberekről, akik nagyon kötődnek a strandhoz és a Dunához. A Duna mentén fekvő strand egy sor elemében hasonlít a tengerparti testvéréhez, ilyen az aranyhomok és a napernyők erdeje is.  Nem egy távlati kép éppen erre a kettősségre játszik rá, a „mintha” érzést támasztva alá. A fotók a világítóan erős színeikkel részben az erős napfényt érzékeltetik, ugyanakkor valami mesterkéltséget is érzünk, mintha nem csak a „strand ” lenne egy koncepció eredménye, hanem a közönsége is valamilyen szempontból „kitalálta” volna magát.

Szerbia/Horvátország: Mohai Balázs:

Kengyia szigetén készítette sorozatát Mohai Balázs. A pontosan a Duna felénél lévő szigeten ma nyolcan élnek, de nem csak emiatt különleges helyszín ez. A lakóinak – bár horvátok –, a sziget elhelyezkedése miatt minden alkalommal, amikor horvát területre igyekeznek, át kell lépniük a szerb határt. Életük számos szürreális és szinte megoldhatatlan bürokratikus nehézséggel terhelt, ők mégis inkább függetlennek, egy külön világként élik meg szigetüket. Mintha a Senki szigetén lennének. Mohai Balázs pedig ezt az idilli(nek megélt) létet, a természettel való harmóniát, az időtlen, az „álomi” világot mutatja meg finom beleérzéssel készült, szépséges lírai képekben.  Ezt a köztes világban való lebegést nyilván pontosan érzik, hiszen valójában tényleg láthatatlanok, a határ bármelyik oldaláról is nézzük őket: hivatalos, földi státuszuk a jelen hivatalok és szabályok számára lényegében megfoghatatlan.

Bulgária: Bácsi Róbert László

Bácsi Róbert László a bulgáriai Lom városából indulva fotózta a Duna mentén a folyóhoz és a vele szoros egységben élők hétköznapi pillanatait. Bár a képek nemrég készültek, mégis az az érzésünk, mintha időutazáson vettünk volna részt. A falusi környezet, a halászok és hajóik, vagy épp a tehéncsordák látványa messzire visz nagyvárosi mindennapjainktól,  a mindent átható szegénység, a pusztulás egy másik világot mutat – például az új idők szelét követni próbáló konditerem aurájában, tárgyaiban, egész közegében.  Falusias környezettel vagy a szegénység által szétrágott tárgyakkal, enteriőrökkel máshol is, szűkebb környezetünkben is találkozhatunk. Csakhogy ez a szegénység itt mintha abból fakadna, hogy megállt az idő, s a mindent meghatározó szovjet korszak   nem múlt volna el. Nem csak szimbólumai, hanem mindent átható kultúrája, jellegzetességei is itt maradtak, és csak öregszenek, de nem lehet tőlük megszabadulni. A Lenin-portré a helyén marad, a lombok pedig talán soha nem növik be teljesen a vörös csillagos emlékművet.

Románia: Végh László

Végh László képein az élet egyszerű, átlagos pillanatai rendeződnek sokszor különleges mintázatokká, állnak össze kiemelhető és kiemelendő kompozíciókká. A fotókon a színek és formák játéka a szemnek nyújt élvezetet, ugyanakkor a belőlük kibomló tartalom sokat mesél. A Dunaképp tárlat egyik emblematikus, a kiállítás lényegét szimbolikusan magába sűrítő képén mintha egy rácsos ajtón keresztül néznénk a vízre egy kompról. Másutt a fotós humorával szembesülünk, amikor a két világ, az épített és a természetes környezet találkozásának jelképeként például kecskék színes foltjai oldják-írják át a lámpaoszlop betontalapzatát. Megint máshol szárításra ítélt halak alkotnak különös sormintát, hogy csillogó felületükkel adjanak kontrasztot fekete hátterüknek. A vihar utáni takarítás képén az emberalakok szinte eltörpülnek a levert és összegubancolódott faágak sűrűjében. A hétköznapok titkos esztétikai és lényegüket magukba sűrítő szimbolikus dimenziói válnak láthatóvá ezeken a fotókon.