Máté Balázs megnyitóbeszéde

„A nézés: választási aktus” – írja John Berger. (1) Mivel a fotográfia elsődleges instrumentuma a szem, a látás, szerintem a fenti gondolat mentén talán nem túlzás úgy elképzelni egy fotókiállítást, hogy ott azt nézzük, ahogy a képeket készítők néznek: a választásaiknak, döntéseiknek láncolatát, illetve ezek végeredményét, azt, ahová ezek a vektorok mutatnak. Ezek a képek most nekünk, látogatóknak, nézőknek szólnak, valamilyen értelemben arra az időre, amíg a kiállított képeket nézzük, részben átengedjük a tekintetünket a kiállító alkotóknak, és hagyjuk nekik, hogy irányítsák azt, amit, és ahogyan nézünk — egyszóval, hogy helyettünk válasszanak. Természetesen nem maradéktalanul adjuk át az irányítást, nem az ő szemükkel látunk: a falakra installált, sokszor ebben a formában talán soha nem is létezett, de most mégis reprodukált, újraalkotott látványokra rakódik rá az, ahogy mi nézzük őket, hogy mi mit veszünk észre, és mit tartunk belőlük fontosnak, így a mi saját perspektívánk és az alkotóké összeadódik, keveredik, reakcióba lép egymással és valami új, korábban nem létezett nézőpont jön létre.

Jellegéből adódóan ez a beszámoló tárlat egy sűrű, vagy akár egyenesen túltelített kiállítás: tíz kiválasztott alkotó egész éves munkájának összefoglalt eredménye jelenik meg a falakon – összeadva tíz évnyi munka –, ahol úgy kell a sorozatoknak a lehető legtöbbet megmutatni és átadni magukból, hogy eközben egymásnak is teret engednek. Szerintem ez nehéz feladat.

Amikor először láttam az elkészült képanyagokat, és olvastam a szövegeket, tudván, hogy ma beszélnem kell a kiállításról, volt bennem egy kis remény, hogy találok valamiféle vezérfonalat, amire az összes munka felfűzhető, egy elemet, ami mindegyikben fellelhető. Szerencsére és természetesen – nem találtam ilyet. Ez a kiállítás egy pillanatfelvétel, egy horizontális látkép hazai, fiatal, kortárs fotográfusokról, egymástól nagyon különböző alkotói gyakorlatokkal bíró egyének heterogén csoportjáról. Az egyedüli biztosnak mondható közös elem, hogy a 2021-es évre mindannyian elnyerték a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjat.

Mégis, talán mert így működik egy kiállítótér, vagy talán mert a kiállítók kis túlzással ugyanannak a fotós generációnak a tagjai, akik ugyanabban a kulturális és történelmi helyzetben élnek, a bemutatott munkák reakcióba, de legalábbis párbeszédbe lépnek egymással.

Biró Dávid, Bognár Benedek és Rédling Hanna munkáiban közös momentum a kontrollvesztés kollektív élménye, a közös narratívák felbomlása a posztmodernben, valamint a 21. századi technológiák — pl. arcfelismerő szoftverek, dezinformációs hadjáratok, mesterséges tudatállapotok és VR — hatalmi struktúrák által történő felhasználásának a veszélye, illetve az erre válaszként adott elkerülő-önvédelmi stratégiák vizsgálata.

Balogh Viktória, Fromm Balázs, Piti Marcell és Zoltai András munkáiban egyaránt hangsúlyosan jelenik meg a helyhez kötöttség: megfigyelésük fókuszába az ember és a közvetlen környezete közti dinamikát, az autonómia meg- vagy visszaszerzésére való igényt helyezték, az ember és az őt körülvevő miliő közötti harmóniát vagy kiszolgáltatott viszonyt tanulmányozva.

Végül Bartha Máté, Darab Zsuzsa és Zagyvai Sári munkái óvatosan összeköthetőek a „jelentéstulajdonítás” elvont fogalmán keresztül. Ugyan az egyéni témáik sokfélék: a megismerés határainak felderítésétől és a jelentésalkotás mikéntjének kutatásától a különböző digitális és analóg képi minőségek szembeállításáig húzódnak – engem legalábbis –, mind a három munka ugyanennyire elgondolkodtat a fotográfia működéséről is, és magáról az érzékelésről általában.

Leírva (kimondva) ezeket, talán mintha mégis lenne valami, ami az összes munkán végighúzódik: csaknem mindegyik sorozat kifelé figyel, a világot és annak jelenségeit, folyamatait értelmezi, a befelé forduló önvizsgálat, identitáskeresés helyett. Talán az önboncolgatás korának lassan vége – átkerülnek a hangsúlyok. Volt „pécsis”-ként azt gondolom, hogy ez az ösztöndíj egy-egy pálya során valódi és sok esetben sorsfordító lehetőséget jelent, és egyben keretet is. Nézőként pedig azt, hogy a hazai kortárs fotográfia egy meghatározó pillanata minden évben ez a beszámoló kiállítás, és ugyanennyire az a következő évfolyam tagjainak kihirdetése is. Ugyanakkor valamilyen értelemben a nézőnek is lehetőség ez: talán evidens, de néha mégis emlékeztetnem kell magam arra, hogy a kiállítás az az elsődleges felület, ahol a képeket eredetiben láthatjuk (ha létezik ilyen): ez az a platform, ahol az alkotóknak a legtöbb eszköz áll a rendelkezésükre, hogy olyan látványokat hozzanak létre, ami szándékukban áll. Ezek a képek szerintem sokkal inkább ilyenek, mintsem amilyenek akkor lesznek, amikor utóéletükre indulnak a kiállítás után a digitális univerzumban, és ahol még sokszor fogunk találkozni velük.

Szintén John Berger írja a következőt: „A látás a szavak előtt jár. A gyermek előbb nézi és felismeri a dolgokat, s csak azután tanul meg beszélni. A látás azonban más értelemben is a szavak előtt jár: kijelöli a helyünket a környező világban. Szavakkal értelmezzük a világot, ám szavaink sosem képesek megváltoztatni azt a tényt, hogy a világ körülvesz bennünket. A látott és tudott dolgok közötti viszony sosem végleges.” (2) Mivel a „látás a szavak előtt jár”, most arra kérem a megjelenteket, hogy igyekezzenek ezt a rövid beszédet és a falakon olvasható szövegeket néhány percre teljesen elfelejteni, és nézzék meg a képeket.

Köszönöm a figyelmet.

(1) John BERGER: Mindennapi képeink. Ford.: Berger András, 1990.
(2) U.o.

Elhangzott a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2021 kiállítás megnyitóján 2022. február 17-én, a Capa Központban.