ENGLISH
Kezdőlap/ Mielőtt kapiskálni kezdtem volna / Zánka / Jakab Juli

Mielőtt kapiskálni kezdtem volna / Zánka / Jakab Juli

Az észlelés egy fülledt nyári kora estére datálható. Nem volt ebben semmi különösebb tervezettség, mármint nem volt cél, hogy kellemes időben érkezzen. Ezért aztán nem is tudta meg soha, hogy lehetett volna latyakos tél, esős ősz vagy későfagyos tavasz is. A helyszín sem volt kőbe vésve. Mielőtt bárki azt feltételezné, hogy ennyire átgondolatlanul vágott bele egy ekkora expedícióba, fontos elmondani az ilyen volumenű projektekről, hogy mindig kell némi tervezett mozgástér. Kell a kreativitás. Kell a spontaneitás. Ha valakinek nincs ezekhez affinitása, sőt, esetleg kifejezetten mereven ragaszkodnak az előre eltervezettekhez, akkor azoknak egyszerűen nem való a dimenzióugrás. De ezt sem kell mellre szívni, ki ilyen, ki olyan, ki amolyan típus, mindenki másban jó, ugye. 

És tegyük mögé, hogy azért tájékozódott előre, amennyire kellett. A helyi vezetők egy része állítja, hogy a területükön található az ún. szívcsakra, valamiféle energetikai középpontja a bolygónak, az ilyesmi mindig érdeklődésre tarthat számot. Elvileg. A valóságban egyik olyan, mint a másik. Persze, jobb, mint a hivatalban robotolni, illetve inkább mondjuk úgy, könnyű azzal érvelni, hogy fiam, robotolhatnál a hivatalban is, értékeld a szabadságot, hogy jössz-mész, utazol, világot látsz! De ezt a munkát is meg lehet unni, az ember alig lát valamit a vonatkozó világból, mert csak odamegy, felmér, mindezt álca alatt, aztán többnyire lakhatatlannak nyilvánít és ennyi volt a kaland, a nagy felfedezés megint elmaradt. Az utazás meg kimerítő, aztán ott van a jetlag, az akklimatizáció… rengeteg felesleges macera és egy fél oldal se jut érte a történelemkönyvekben. 

Éppen itt tartott a teljesen felesleges önhergelésben, kinézett a kabin kis, kerek ablakán – a kabinnak egyébként széles panorámaablakai voltak, csak a szerző hajlamos a mákonyos múltba révedezésre – a szerk. – és meglátta a Balatont. Helyes kis tócsa! gondolta, aztán hirtelen ötlettől vezérelve elindította a landolási protokollt és kikapcsolta a nyomkövetőt. Lehetőség szerint senki se cseszegesse egy ideig, fedezzen fel élhető bolygót az, akinek hét anyja van, ő meg hadd pihenjen már egyet. 

Négylábú állatok között landolt. “Pázsit” – állapította meg autentikus robothangon mindentudó segítője, aki valóban mesterséges intelligencia volt, ahogy a zöldellő gyep, amin az űrhajóból kilépve ácsorgott, valóban pázsit. A négylábú állatok (“kecske” jött azonnal a segítség) egykedvűen nézték az idegent, tekintetükből kiolvasható volt, hogy láttak ők már mindenféle népet, nagy meglepetést senki sem tud okozni. 

Mivel az ácsorgás továbbra is fennállt, megállapította, hogy a gravitáció ereje igen erős. Már megint. Istenem, sóhajtott fel. Gravitáció, pázsit, kecske. Miért nem ezek keresnek maguknak új lakóhelyet, tele van a padlás az ilyen bolygókkal! Barátságosan meglapogatta az egyik kecskét, aztán fejcsóválva tovább battyogott. A ‘Zánka’ feliratú tábla előtt elidőzött. Talán az eddigiek alapján is egyértelmű, hogy közel járt az általános, életközepi válsághoz, nevezhetjük kiégésnek is, mindenesetre volt azért még néhány dolog, ami valamennyire fel tudta villanyozni. Imádott például elgyönyörködni más civilizációk különleges kommunikációs megoldásain. Ez a fehér lap, rajta a fekete vonalakkal, ez nyilvánvalóan jelent valamit. Micsoda ügyes ötlet! Mindig van valami új, valami meglepő csavar, mikor az ember már belefásul a gondolatba, hogy mindent látott. “Zánka, falu, vezető emlősök által lakott terület” sietett a segítségére kedvesen részben létező barátja. 

Ahogy egyre beljebb haladt a faluba, ambivalens érzései kerekedtek: örült a nyugalomnak és annak, hogy végre kinyújtóztathatja a tagjait, de közben a magány érzése is kerülgetni kezdte, vészesen közelített egy újabb önsajnáló belső tiráda.  

“Vörös róka” sietett a segítség, mikor megállt a láthatóan strukturáltan épített kőhalom mellett, amelyen hatalmas, világító piros állat képe díszelgett. Bizonyára valamiféle oltár lehet, mélázott, aztán ijedtében métereket ugrott hátra: halk nyöszörgés kíséretében közeledett valami. Gurult is, repült is. Gyors analizálás után egyértelműen kiderült, hogy egy része szerves, egy másik része szervetlen, mégis egy egésznek tűnt a jelenés. Korábbi gondolatmenetére visszacsatlakozva hangosan is kimondta azt, ami csak egy érzet volt, mégis egészen biztos volt benne, hogy egyben az igazság is: ez volt a vezető emlős. Ő maga sem tudta, miért, de követni kezdte. A jelenés egy darabig közepes tempóval kacskaringózott előtte, aztán lassulni kezdett, befordult egy szépen rendben tartott, világos színű kőhalom nyílásán és megállt. “Udvar”, igen, igen, köszönjük, de most figyeljük meg inkább a domináns fajt, “ember, bicikli”, köszönöm, akkor tehát az emberbiciklit. Az emberbicikli ekkor leszállt szervetlen részéről, így elkülöníthetővé vált maga az élőlény és a szállító eszköze. Alsó nyúlványain beljebb sétált a kőhalommal szegélyezett szabad téren. “Zene” került megnevezésre a kellemes inger, ami pulzálva hullámzani kezdett odabentről.  

Ahogy maga is befordult, emberbiciklik tömegével találta szemben magát. Mind átszellemülten imbolyogtak a zene ritmusára, közben egyszerre kommunikáltak hangokkal és a mozgásokkal is. Ahogy már említettem, hősünk egyik kedves hobbija a nyelvészet volt. 

Az emberbiciklik elsőre teljesen egyformának tűntek: a kivetülésük hosszúkás, felül pedig egy gömbölyületen a beszédnyílás. Egészen közel hajolt a nyíláshoz, hogy megvizsgáljon egy hosszú szőrű példányt. 

“…Káli istennőt ábrázolja, Jakócs Dorka festette, nem ismered? Fent, Pesten tetovál, a munkái között sok az ilyen nőies pffff-ff-fff… bocs, csak rászállt egy szösz a számra, de leszedtem. Na, szóval Káli istennő…” 

Akkor tehát maradok egy darabig, gondolta, immár a földön fekve és kicsit csatakosan. 

Jakab Juli

Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni
Fotó: Horváth Katalin Fanni