ENGLISH
Kezdőlap/ Nagy Gergely megnyitóbeszéde

Nagy Gergely megnyitóbeszéde

A rendkívüli állapotról

A zónák, checkpointok, falak, amelyekkel terepmunkája során szembesült, gyerekkora Csehszlovákiájára emlékeztették Martin Kollárt. Ebből is látszik, hogy egy kerítés, egy fal mennyire nem csupán fizikai képződmény, hanem elsődlegesen egy helyzet. Hiszen gyerekkorunk fala, a par excellence kelet-nyugati határ, a teljes háború utáni Európát szimbolizáló demarkációs vonal Berlinben létesült. De persze ott volt mindenütt: minden lépésnél, minden méteren. Örökösen beleütköztünk.

Abban a bizonyos gyerekkori világban – Kollár és én két év különbséggel születtünk – szinte minden a falak, a hivatalosan emelt akadályok, a figyelmeztető piros vonalak örökös jelenlétéről szólt, kerülgettük őket, próbáltuk átjátszani, beléjük ütköztünk, ott is jelen voltak, ahol azt hittük, szabadon mozgunk.

Minden egyes kelet-európai családnak vannak fal-történetei. Még azoknak is, amelyek nem a híres berlini fal árnyékában éltek – akárhova nézünk, választóvonalakról szólnak a történetek. Adminisztratív akadályokkal kiválóan lehet falakat emelni, elválasztani egymástól embereket, életeket. Emlékszünk még? Piros útlevél, kék útlevél, háromévenkénti kiutazási kérelem. Határok vágnak ketté családokat, nem lehet bármit csak úgy átvinni egyik baráti országból sem a másikba. A román vámos megeszi a magyar szaloncukrot és átadja az üres dobozt, elvégre polgári jogok is vannak a világon. A határsávban már leszállítanak a vonatról és megkérdezik, hova is mész és mi dolgod ott, pedig csak Kőszegre, a nagymamához, és palacsintát szeretnél enni.

Mi, magyarok, olyan országban élünk, amely falat bontott. Vasfüggönyt. Hogy érthetőbben mondjam: kerítést. Idézzük fel ezt egy percre: hátborzongató és felemelő élmény volt. Valaminek a vége. Egy világrend lebontásának szimbolikus pillanata.

És akkor ugorjunk egyet: mi, magyarok, olyan országban élünk, amely falat emel. Vasfüggönyt, hogy érthetőbben mondjam: kerítést. Hátborzongató élmény ez is, lesújtó, dermesztő és szégyenteljes pillanat. Valaminek a vége. Ha valakiknek, hát nekünk pontosan tudnunk kellene, mit jelent ez, a szögesdrót, a demarkációs vonal.

Martin Kollár képei láttán elkerülhetetlen, hogy eszünkbe jusson a mi kerítésünk.

A kerítések először a fejekben jönnek létre, a szögesdrót először az agyakat szövi át. Valakik egyszer csak kijelentik: rendkívüli állapot van, beavatkozásra van szükség, a dolgok elválasztására. És máris ismerkedünk a szavakkal, amiket egyszer már bezártunk a történelemkönyvbe: műszaki zár, védmű, határszakasz, határsáv, határvadász és végül elhangzik – egyelőre csak szemérmesen –: tűzparancs.

Minden a rendkívüli állapot deklarálásával kezdődik. Veszélyben vagyunk – mondják központi helyről. És előáll egy fogalomkészlet, felépül az a nyelv, amellyel megteremthető a rendkívüli állapot, kialakítható a fenyegetettség, a gyanakvás, a félelem légköre, és fenntarthatóvá válik, már csak olajozni kell, újabb fogalmakat csöpögtetni: megélhetési bevándorló, terroristagyanús elem, európai kalifátus.

Talán azzal a mondattal kezdődött, valamikor márciusban, amikor a parlamenti vitanapon egy képviselő arról beszélt, hogy a „migránsok” ruháit a határon el kellene égetni, mert betegséget terjesztenek. Senki nem tudja már pontosan, mitől félünk, mi elől zárkózunk el, ki, vagy mi fenyeget bennünket, mégis létrejött a helyzet, amelyet az imént említettem: az a bizonyos mentális kondíció, ami lehetővé teszi a kerítés felhúzását.

És akkor ugorjunk még egyet. Nem tudok eltekinteni attól, hogy hol láthatók Martin Kollár képei. A magyar kulturális intézményrendszer ma ugyanolyan különleges zóna, ugyanolyan önkényesen, szögesdrótokkal szétszabdalt terület, mint a déli határszakasz. Rendkívüli állapotot hirdettek benne, amelyben bármi lehetségessé vált. Le lehetett választani intézményeket, át lehetett irányítani pénzeket, ki lehetett hasítani egész területeket szimbolikus és helyrajzi értelemben is, át lehetett formálni bármit bármivé. Senki nem tudja, mik a valódi okok. Senki nem tudja, hogy a magyar kulturális politika miért száguldott vissza az időben évtizedeket. Ennek a folyamatnak a szimbolikus színterei most az intézmények – ne vegyék, kérem ünneprontásnak, de senki nem tudja, miért lesz egyszer csak Ernst Lajos múzeumából Robert Capa központja. És ahogy Ernst Lajosnak, vagy Friedmann Endrének nincs módja megkérdezni, úgy másoknak sincs.

A kulturális intézmények átszabása az ország átszabásának volt a része. Ma az egész ország egyetlen nagy szabásminta, vörös vonalak, belső határok kusza halmaza. Külön országuk lett a szegényeknek, külön a gazdagoknak, és határmezsgyén él a lecsúszástól félő középosztály. Külön Magyarországuk lett az ellentétes oldali szavazóknak, ahol teljesen más narratívák érvényesek. Külön Magyarországuk lett az országot elhagyóknak: egy másutt megvalósuló Magyarország. És külön Magyarországuk van a menekülteknek, egy tranzitország, amely pengefalból és pályaudvarból áll.

A kiállítás kurátora így fogalmaz: „Fotográfiai módszerekkel semmilyen nézőpont nem igazolható, az igazságot nem lehet kideríteni.”

Attól tartok, szavakkal sem igazolható már semmi. Két magyar nyelv van, az egyiken migráns, a másikon menekült, az egyiken vasfüggöny, a másikon határzár, az egyiken határvédelem, a másikon szégyen, az egyiken áldozat, a másikon „önmagát áldozattá tevő”. A nyelv feloldódott, szertefoszlott a félelem uralta térben. Pontosan ez a rendkívüli állapot, amelyben – ahogy erre Mélyi József egy írásában rámutat – nem válik el a káosz és a normalitás, azaz a kettő összemosódik. Ez az állapot a ráció, a közmegegyezés, a tradíció és a kommunikáció felfüggesztése, végső soron az emberi szabadság felfüggesztése.