Németh Gábor megnyitóbeszéde

Et in Arcadia ego

1985. május 29­-én a Bajnokcsapatok Európa Kupájának döntőjét néztem a televízióban. A Juventus játszott a Liverpoollal. A brüsszeli Heysel­-stadion egyik támfala ledőlt, harminckilencen vesztették életüket, többségükben az angol ultrák elől menekülő olasz szurkolók. A pályán mindenfelé végsőkig kétségbe esett emberek tántorogtak, szeretteiket keresve. Egy kövér olasz, Juventus-­sállal a nyakában, éppen a kezdőkörön rohant át, amikor váratlanul megtorpant, térdre vetette magát, és két karját az ég felé nyújtva imádkozni kezdett. Egy fotós észrevette, odarohant, de a férfi föltápászkodott, mire a megfelelő értékre állította az objektívet. Ekkor odalépett hozzá, és megkérte, térdeljen vissza, hogy elkészíthesse a képet.

Ami miatt soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot, mégsem ez a fölfoghatatlan kérés volt, hanem az, hogy a csillapíthatatlanul zokogó olasz habozás nélkül teljesítette.

A sajtó a hatalom eszköze, mantrázta Lakatos elvtárs a MÚOSZ­-iskolában, ökölbe szorítva a kezét, egyre kevésbé régen. Majd megkérdezem a Szigetit, ma is tud­-e még ezen olyan jóízűt röhögni, mint harminc éve, amikor a padtársam volt.

Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényének főhőse szerelmének klimpírozása – értsd: az egész világ – ellen egy fénykép felidézésével védekezik. Ez a fénykép nemcsak a kisregény születésének idejében volt világhírű, az is marad, föltehetően mindaddig, amíg emberek fényképeket nézegetnek ezen a Földön.
Önök is azonnal rá fognak ismerni.
Esküdni mernék, hogy a legtöbben itt a teremben látni is fogjuk, az úgynevezett lelki szemeinkkel. A képet Malcolm Browne készítette Vietnamban, 1963. június 11-­én. 1963-­ban az év sajtófotója volt, 1964­-ben megkapta érte a Pulitzer-­díjat.

A legjobbkor vagy a legrosszabb helyen, és elviszel minden díjat.
Sokáig úgy gondoltam, csak a lehető legközelebb kell menned a minél szörnyűbbhöz. Persze az se árt, ha tudsz fényképezni, mert akkor nem hiába mentél oda, el is hozol onnan valamit. Mindazonáltal ez az eljárás, amit egyébként bőséggel igazolt vissza a mindenkori World Press Photo zsűrije, végtelenül gyanúsnak látszott.

A fiú – írja Hajnóczy – „[Az égő szerzetesre gondolt néha napi munkája közben télen, amikor kőművesek mellett dolgozott egy rákoskeresztúri építkezésen. Mint új belépő, nem kapott vattakabátot, ami melegíthette volna.] A szerzetes mögött rezzenéstelen arcú férfiak álltak, és nézték a lángokkal borított papot. A háttérben egy bicikli kereke, és kissé előbbre, az égi férfitól jobbra vastag törzsű fa látszott, amelynek egy gépkocsiabroncs támasztatott. (…)
Az képtelenségnek tűnt, hogy erről beszéljen a mindenen kacagó Krisztinának, hogy megosszon vele mindent, szorongását és félelmeit is. Mert a fiú többek között félt az éjszakától és a haláltól; talán ez volt az ok, hogy ezeket a képeket akkor otthon, albérleti szobájában tartotta, mint aki ilyen módon akar megszabadulni félelmeitől, szembenézni velük, tudomásul véve azt: ilyen dolgok is megtörténnek a világon.”

A Perzsiában másutt is olvashatunk képleírásokat, ezek azonban a fikció szerint alkoholista főhősének delíriumban fogant látomásait rögzítik. A hagyaték viszont azt bizonyítja, hogy ezek között is jócskán akadnak szigorú értelemben vett ekphrasisok, azaz képleírások – Hajnóczy ugyanis dossziékba gyűjtötte azokat az újságokból kivágott képeket, amelyek hatásától nem tudott szabadulni, és regényének írásakor ezek szolgáltak inspirációs forrásul. Természetük szerint képleírások voltak, látomásként viszont oly mértékben múlták fölül a képzeletet, hogy az olvasók, laikusok és hivatásosak egyaránt, a szerző valóságos vagy képzelt delíriumaként, tehát tiszta konstrukcióként fogadták el őket.

Poussin híres, 1640­-es festményének nagy karriert befutott sírfelirata – „Et in Arcadia ego” – azóta is vitára készteti az elemzőket. Van, aki úgy fordítja, „Árkádiában is én”, a mondat alanyát a Halállal azonosítja. Memento mori, üzeni a felirat. Mások viszont úgy értelmezik: „Én is (voltam) Árkádiában”. Mintha a halott beszélne: részese voltam a boldogságnak.
Így vagy úgy, egykor bármelyik sajtófotó képaláírása lehetett volna.

A valóság virtualizálódásának folyamata mára fölszámolta a szemtanúság értelmét. A sajtófotó egykor hír volt, hír és a szöveg referenciája, igazolta, hogy valóban megtörtént, amiről a lap beszámolt, nem az újságíró találta ki. Hát, azért itt egy kicsit sok volt a Photoshop, bökött az egyik képre Szigeti Tamás, amikor végigkalauzolt a kiállításon.
Képet nem vagdosunk szíhe­szóha, kéhem, mondaná a Hadics, raccsolta Ritter Ali bácsi 1983­ban, és csóválta hozzá a fejét.
Ghóf Bethlen István és kíséhete a mezőgazdasági kiállításon, kéhem.
És a Ghóf Bethlen nyíllal akkuhátusan megjelölve.
Képaláíhás: A nyíllal megjelölt a miniszterelnök!
De csak ő volt a képen, kérem, meg a díjnyehtes mahhák. Meht a többieket, kéhem, az egész kíséhetet, tehjedelmi okoból, levágta a mettőh.
Édes Istenem. Ali bácsi, Vili bácsi.
Vajon mit szólnának a Photoshophoz?

A jó fotós tudja, hogy az ábrázolás istenkísértés, és néha a szó nem éppen filozófiai, hanem szoros értelmében. Néha gyakorolja is ezt a tudást. Pár hete például lefényképeztem a telefonommal az egyik mai díjazottat, nevét az anyukájára tekintettel fedje jótékony homály, terepmunkán voltunk, elhagyott ipartelep magasába vezető, húszméteres létra tetején billegett egy nagytotál végett, a vasat félig már fölzabálta a rozsda, az alsó fokát valakik behajtogatták, hogy senkinek eszébe se jusson fölmászni oda.
Ő meg szépen visszahajtogatta, hogy beférjen. Amikor végre lejött, megkérdeztem, hogy tudott fölmászni oda. Fogalma sincsen, válaszolta, és vigyorgott hozzá, mint egy kisgyerek.

Nem tudok jobbat, járjanak körbe, válasszanak egy képet, ahogy tegnap én is. Talán jól jön majd, amikor félünk az éjszakától és haláltól.