Petrányi Zsolt megnyitóbeszéde

Tisztelt egybegyűltek!

Engedjék meg, hogy a mai megnyitó kicsit konzervatív legyen: szeretném elmondani Önöknek, Nagy András fényképein tulajdonképpen mi látható, hogyan nézzük őket, illetve kísérletet tennék arra, hogy azt is valahogy körülírjam, hogy a kiállítás mit szeretne megmutatni, Önöknek, mint összefüggő sorozat, képinstalláció, mit ábrázol.

Vegyünk mindjárt egy példát. Az egyik kép, egy gépjárművet mutat, oldalnézetből. A felvétel az autó testét csak a hátsó keréktől az elsőig ábrázolja, ezért nehéz megállapítani, hogy milyen típusról van szó, a fényképész talán ezt a tényt egyáltalán nem tartotta fontosnak. A hátsó keréken észrevehető, hogy nincs dísztárcsája, de talán épp ez hívja fel a figyelmet arra, hogy a gumi sáros, sőt, ahogy a szemünk tovább pásztázza a karosszériát, látjuk, hogy az egész autó piszkos, elhanyagolt. A közeli beállítás miatt alig látjuk a hátteret. Az első szélvédő metszetében egy homogén háttér tűnik fel, talán vakolt fal, mely üvegtéglák sorával magasodik az autó fölé, de ez már bizonyosan nincs rajta a képen. Amikor az észrevételeink sorában ideérünk, konstatáljuk, hogy egy álló járművet látunk egy mindennemű dinamikát nélkülöző helyen, ahol a fotós, egy általa választott nézőpontból készített egy felvételt. Kezdjük nem érteni, hogy Nagy András vajon miért épp egy olyan távolságot választott a figyelmét valamiért megragadó képtárgy megörökítésére, ami nem teszi lehetővé, hogy az egész forma ráférjen a fényképre? Miért ment olyan közel, hogy ne látsszon minden, amikor mehetett volna hátrébb, hogy legalább mi láthassuk, hogy mi a helyzet ott az autó körül, hol van, mi van mögötte, hogy hogy néz ki valójában. Azért ment olyan közel, mert nem az autót, hanem a világot akarta megmutatni az autó révén, ami részleteiben tárja fel a karakterét, és nem egészében, mert úgy valóban a körülményekről tájékoztatna, de az itt most nem érdekes, egyáltalán. Számára viszont, és ezt is fontos észrevennünk, a formai elemek, a kép részleteinek a kereten beül való elrendezettsége, vizuális vagy lehet, hogy inkább fotósszakmai élvezetet vált ki. Nézzék csak meg: az autó tetejét lehetetlenül levágja a kép széle, viszont így a csomagtartó bal eleme egy képből kivezető egyenest alkot, ami megismétlődik a két kerék között, a beton osztásával, ami épp ott fut, ahol az ajtó vonala kezdődik. Rajzolatok, egyenesek, görbék sötét és világos – árnyék és fény – foltok összetett rendszerévé válik a valóságnak ez a kimetszett szelete, egy jellemrajzzá, amit meglátva azért mosolygunk megértően, mert a tökéletlenség tárgyi példázatához ennél jobb esettanulmányt nem is találhattunk volna. A kompozíció és a kép szerkezete a szürkék, a hangsúlyos feketék és fehérek világában tárul fel, így válik a fotón ábrázolt részlet, jelenet, vagy személy a valóságtól az általánosság felé elrugaszkodó érdeklődésévé a fényképésznek.

Amikor egyetemre jártam, a művészettörténet szakon Marosi Ernő tartotta az egyik legnehezebb szemináriumot, aminek az volt a megnevezése: műleírás. Ezen az órán nem kellett mást tenni, mint elmondani, hogy a professzorunk által kivetített műalkotáson mi látható, és abból mi következik. Számomra ezeken az alkalmakon kiderült, hogy ha a néző úgy néz meg egy festményt vagy szobrot, hogy szisztematikusan szavakkal megnevezi a részleteket, akkor sokkal hamarabb közel kerül egy mű belső tartalmához, a művész szándékaihoz, mintha az egész alapján szeretné levonni a konklúziót. Ez a módszer nemcsak célravezető Nagy András esetében, de szükségszerű is, mert még ha egyes képei látványosabbak is, a részletek jelentősége azokon is ugyan olyan fontos, mint az előbb leírt esetben.

Itt van például mögöttem egy másik példa, amin egy hetvenes évekbeli modern épülettömböt láthatunk egy utca sarkán, a jobb oldalon pedig egy behajtani tilos táblát. Az épületen vicces feliratokat vehetünk észre, mint „Bombó Mulató”, „élő zene”, „Centrál”, lehet, hogy Budapest külvárosában vagy vidéken járunk. A légkör nyugodt, süt a nap, erős a vetett árnyék, tavasz lehet. Hogy mi az évszak, azt onnan tudhatjuk, hogy a képen áll egy idős hölgy, kezében nagyméretű nejlonszatyorral, és az utcán befelé néz, egy számunkra ismeretlen pontra szegezi tekintetét. Lehet, hogy jön egy autó, azt nézi, minden esetre kiskabátban van, azaz nem lehet annyira meleg. A kép, ha ennyi lenne rajta, egy metafizikus kompozíció lenne, ami leginkább Giorgio de Chirico kompozícióira emlékeztetne bennünket, de nem ennyi van. Van még egy alak, egy a sarkon éppen kiforduló nő, aki bár rövid ujjúban érkezik, lábán szandállal, karját összefonja, mintha tényleg hűvösebb lenne. A hölgy az expozíció pillanatában épp kibukkant a mellékutcából, ráfordul a főútra, és épp ez az a tényező, amin el kell gondolkodnunk: tudhatta-e Nagy András, hogy ez a pillanat be fog következni, vagy ez a véletlennek egy olyan összjátéka, ami a fotográfia művészeti alapját jelenti, a momentumot, ami a valóságot jelentésekkel teli konstellációvá teszi. A két nő viszonyba kerülnek egymással, még ha nem is néznek egymásra: az idős nem siet, vár, valamit néz, a fiatal siet, dolga van – a generációk oly jellemző különbségének szimbóluma. E részlettől a kép már nem Giorgio de Chiriko, hanem Dennis Hopper-idézet, ennyit jelent ez az apróság.

Chrono a kiállítás címe, az időre utal, a fotográfiától elválaszthatatlan expozíciós gesztusra, arra, hogy az hol és mikor történik, de ezen a tárlaton van az időnek egy másik olvasata is, ami az installáció módjára utal. Itt egy sűrűn egymás mellé helyezett képsort látnak, valamiféle filmszalagot, aminek a kockái olyan közel vannak egymás mellett, hogy egymásra hatnak. Különböző helyeken készült felvételek, de ha sokáig nézik az egymás mellettiségüket, észre fogják venni, hogy mégis van közöttük formai kapcsolat, finom asszociáció, a rajzolatok, témák vagy beállítások hasonlóságai vagy ellenpontjai, ami a monoton soron belül mégis játékosságot teremt. A szalagszerű beállítás nyílván szakmai ártalom: Nagy András cinematográfusi gondolkodásmódját tükrözi, a képek egymásutániságának napi átélését, a jelenetek narratíváját, ami mindig egy nagyobb történeti egység részévé teszi az idő megragadott pillanatát. Az itt látható, sorba rendezett képkockák önállóan egy-egy további eseménysort feltételeznek, megnyitják a kimerevített pillanatot egy olyan ismeretlen irányba, amit nem láthatunk. Nem tudjuk, mi történt az expozíció előtt ezeken a helyszíneken, és azt sem tudhatjuk, mi fog történni ott az elkövetkező percekben. Tényleg arra lép-e tovább egy emberalak, vagy tényleg áthalad egy autó a színen, ahogy erre számítani lehet? Nagy András, a fotográfus szerint ez mindegy, mert nem lényeges. Ami fontos, az a tér/idő együttállása, amit csak a fotográfus vesz észre, aki magát a valóságot is úgy kezeli, mint egy összjátékok felé haladó rendszert, aminek metszéspontjait lehetőleg minél többször kell, hogy megörökítse a kamerája. Ez jelenti a fotós felkészültségét, ez a naprakészség és fogékonyság, ami folyamatosan arra készteti, hogy újra és újra exponáljon.

A Chrono kiállítás egy horizontvonal, képek szemmagasságban elhelyezett sora, ami az időről szól, de időt is kér. Felvillanó, esetlen pillanatokat mutat, a pillanat örömét, a véletlen elrendezés meglepetését és felfedezését. Adjuk meg a képeknek a figyelmet, a világban pedig mi is keressük a hasonló pillanatokat, ez az én javaslatom az utánra, hogy megnéztük a kiállítást.

A tárlatot e szavakkal megnyitom.

Elhangzott Nagy András Chrono című kiállításának megnyitóján 2019. március 25-én a Capa Központban.