Pfisztner Gábor megnyitóbeszéde

Dobokay Máté: Ag

Jó estét kívánok, szeretettel köszöntök mindenkit Dobokay Máté Ag, azaz argentum, úgy is mint Mengyelejev rendszerének 47. eleme, tehát az Ezüst című kiállításának megnyitása alkalmából.

Ma már talán nem magától értetődő, hogy mi köze is van ennek az elemnek ehhez a helyhez, mi köze van a fotográfiához úgy általában. A bitumen/aszfalt helyett egykor ennek az elemnek, pontosabban a más elemekkel alkotott vegyületeinek, ezüstsóknak jutott egykor az a szerep (dicsőség?), hogy lehetővé váljon a technikai úton – azaz természettudományos elméletekből kiindulva – előállított képrögzítés, valamint már meglévő képek/ábrák/szövegek sokszorosítása.

Tehát nem magától értetődő ennek az elemnek a szerepe, hisz az az eljárásmód, amelyhez kötődött, ma már szinte „kézművesnek” tűnik a tisztán optikai, elektronikus rögzítési technikák és számalapú tárolási módok felől nézve.

De éppen mert a jelenléte, a jelentősége, szerepe ma már nem evidencia, ezrét válhat/válik érdekessé, kerülhet egyszerre csak a figyelem középpontjába: mi is ez az anyag? Hogyan viszonyul ahhoz, ami általa láthatóvá lesz? Hogyan viszonyul ahhoz, ami általa létrejön? Ezek nem a kémikus vagy a vegyész kérdései. Mert ugye ki tudhatná nála jobban? Ezek a kérdések egy sokkal archaikusabb, eredetibb, korábbi kérdésre vezethetők vissza. Még mielőtt lettek volna vegyészek (és kémikusok), voltak azok, akik egy más szempontból közelítettek a természetben rejlő, feltárandó összefüggésekhez, amelyek számukra talányosak, rejtélyesek, titokzatosak voltak. Mai fejjel gondolkodva talán furcsának tűnik az az állítás, hogy a fényképezési eljárások kifejlesztésének egykor több köze lehetett egy ilyen felfogáshoz, az alkímia eljárásmódjaihoz és kérdésfeltevéseihez, mint a szigorú természettudományos szemlélethez. Nem hipotézisekből, empirikusan felhalmozott, rendszerezett ismeretanyagból indultak ki, hogy azokat igazolva, illetve felhasználva jussanak lépésről lépésre egészen a megfelelő megoldásig, hanem találgattak, próbálkoztak, összehordtak mindenféle lehetséges ismeretet, hogy azok valamelyike majd csak megfelelő lesz valamire, eredményre vezethet majd, bár nem tudható előre mi is lenne ez az eredmény. Érdekes történeti adalék, hogy a színes technikához szükséges vegyületeket, kémiai folyamatokat már nem lelkes szobatudósok, a kísérletezés kedvéért próbálkozók dolgozták ki, hanem vegyészek, szakemberek szigorú tudományos módszereik segítségével.

Ezzel az ezüsttel kapcsolatban tehát, itt, ebben az összefüggésben, a tudománynak már nincs kérdése, így mondanivalója számunkra. A mai fotográfiai eljárásoknál nincsen szerepe az ezüstnek és vegyületeinek a képrögzítés folyamatában. Így annak jelenléte, ezáltal jelentősége, szerepe nem magától értetődő. Problémává válik. Kérdéseket provokál. Olyan kérdéseket, hogy mi ez az anyag, mi történik vele a fotográfiainak nevezett folyamatok során, mivé alakul, ha már megjelent a látható kép. Ezek a kérdések olyasmire utalnak, ami egykor technikai és technológiai probléma volt. A végcél, azaz a rögzített látvány megjelenését követően mellékes és érdektelen, vagy később egy ponton még inkább egy megoldandó helyzet – a fémezüst kinyerése az újrahasznosítás érdekében.

De épp ez a mellékes és érdektelen az, ami felkeltette Dobokay Máté figyelmét, aki mintegy – persze egyáltalán nem véletlenül és céltalanul, hanem nagyon is tervszerűen – a „kultúra szemétdombján” matatva egyszer csak rábukkant valamire, ami talán „még jó lehet valamire”. Ugye ismerős? A barkácsoló attitűdje, aki mindenben a még valamire használható eszközt, anyagot módszert véli megsejteni, felismerni. Ezért felhalmoz, megőriz, félretesz, hogy egyszer majd újra kézbe vegye, és felfedezze benne a lehetőséget. A lehetőséget itt egy korábban már „használhatatlan” minősítéssel felcímkézett fotópapírban, az expozíciós idő meghatározása szempontjából nélkülözhetetlen, de azon túl funkcióját és értelmét vesztett tesztcsíkban, használhatatlan, de „gazdasági szempontból” még fontos, mivel ezüst kinyerésére még használható öreg hívóban, a régi hívó felületén kicsapódó vegyületekben stb.

A barkácsoló sajátos módon mindig „jobban” érti azt, amivel dolgozik, mint az, aki céltudatosan, pontos tervek és eljárásrendek szerint, szisztematikusan, rendeltetés- és rendszerszerűen használja ugyanazokat az anyagokat, metódusokat. Jobban érti, mert nem korlátozza őt semmi, csak az anyag maga. Szabadságában áll élni és visszaélni mindazzal, amit az számára nyújthat. Ezért kipróbálhat olyasmit is, ami nem szerepel az előzetes lépések között. Meghitt, személyes viszonyt alakíthat ki velük, amitől a dolgok nem várt alakzatokba rendeződhetnek, szokatlan formákat ölthetnek, amelyek tervszerűtlenek, esetlegesek, meghökkentőek. A véletlen pedig a legcsodásabb felismerésekhez, felfedezésekhez juttathatja el.

A művész azonban nem alkimista és nem is barkácsoló, bricoleur, még ha sok szempontból módszere, megközelítésmódja, felfogása hasonlóságokat is mutathat. Az ötletszerűség, a tervszerűtlenség, az esetlegesség és a véletlen mögött ugyanis módszeresség és egyértelmű szándékok rajzolódnak ki, amely szándékok éppen ezeknek a véletleneknek, esetlegességeknek, a nem eltervezettnek a működésbe hozására irányul, hogy lehetővé tegye őket, hagyja, hogy megtörténjenek, végbe menjenek. Áhítja a véletlent. Mert így mintha csak a természet magából bontaná ki mindezt – autopoiészisz. Ahol nem a technika uralkodik, hanem a költészet jut érvényre. Vannak ennek előzményei, amelyek a fényképezéshez kötődnek. Megnyilvánul ez a felismerés abba, ahogyan Karl Blossfeldt a száraz növények részleteiben felfedezte a fényképezési eljárásban – technikai mozzanat – láthatóvá váló kibomló „ősi formákat” – az ő szóhasználata –, vagy amikor W. H. Fox Talbot a természet festészetének hasonlíthatatlan szépségét vélte felfedezni egy homályos üveglapon, hogy azt rögzítve megtartsa az ott magától, magából kibomló látványt – költészet – a maga egyediségében, megismételhetetlenségében.

Dobokay Máté a maga módján hagyja, hogy ezek a folyamatok – az önkibomlás stb. – végbe menjenek, majd aprólékos munkával foglalja rendszerbe az eredményt, hogy abban felfedezzen egy másik rendet, egy másik gondolati sémát, ami más módon hagyja működni, érvényre juttatni azt, amit a fotográfia eszközkészletének nevezhetnénk.

De hogyan is van ez itt? Amikor beléptek ebbe a térbe és körülpillantottak, furcsa tárgyakkal találkozhattak. Sötét szürkés, foltos fémlapocskákkal, akkurátusan fatartóba illesztve, bekeretezett fehér, szürke vagy foltos papírokkal, csíkos felületek hálóba rendezett képeivel. Absztrakt de organikusan elrendeződő mintázatok fotografikus látványával. Semmi olyasmivel, ami valamiképp is emlékeztetne arra, amit hagyományosan fényképezés alatt értünk (két képtől eltekintve). De talán meg sem lepődnek ezen ma már, bár ha azt halljuk/olvassuk, hogy fénykép, hajlamosak vagyunk még mindig olyasmire gondolni, amin az általunk is látható (vagy annak hitt) világ leképeződése, képe, nyoma jelenik meg. Tulajdonképpen nincs ez itt sem másképp. Csak Dobokay Máté számára más az, ami ebből fontos – nem a „világ”, pontosabban nem úgy, ahogy szokva vagyunk hozzá, látni. Ezáltal irányítja rá a figyelmünket mindarra, amiről itt eddig szó esett. A hagyományosnak tekinthető, kémiai alapúnak nevezett – néha analógnak is hívott – fényképezési eljárás lényegére, egyik lényegére. Az anyagira, arra, amit egyébként nem veszünk tudomásul, amire nem figyelünk, ami nem érdekes, ami ezért láthatatlan marad, elrejtőzik. Arra, ami itt a szó szoros értelmében előtűnik, kibontakozik, alakot ölt, feltárul ezekben a folyamatokban, amelyeket Dobokay Máté szándékosan indít el, kezdeményez, de amelyek eredményeit maga sem láthatja előre, egy valamitől eltekintve, attól az anyagtól, amely minden eljárásnak a középpontjában áll – az ezüst.

De akárcsak egykor Talbot, vagy később Blossfeldt esetében is, mindez akkor nyer értelmet, ha elvonatkoztatunk a természettől, és szigorú értelemben formát adunk neki oly módon, hogy az radikálisan különbözzön természetes állapotának megjelenésmódjától. A rendszerezés pedig, amely eredendően eszköz, önálló entitássá válik, ráirányítva a figyelmet arra, ami mindezen túl ennek a kiállításnak, műegyüttesnek, vagy ha úgy tetszik, egy számos elemből összeszerveződő komplex environmentnek, a kiállításnak mint műnek az egyik lényegi mozzanata: túllépünk a fotográfián mint zárt keretbe foglalt képi látványon, hogy eljussunk a fotográfiához, mint processzushoz, folyamathoz, amely megalapozta egykor ennek minden használati módját, és amelynek igazi szépsége mégis önmagában rejlik.

Elhangzott Dobokay Máté Ag című kiállításának megnyitóján 2019. május 27-én a Capa Központban.