Simon Márton: Minden élő

Nekem itt most minden élőlény történetét kéne elmesélnem e kiállítás kapcsán, holott maga a kiállítás épp annak a lehetetlenségét mutatja fel, hogy ez az elmesélés meg tudna valaha is történni. Nem tud. Két okból sem.

Az egyik az, hogy nincs mit mesélni.

Az érzéseink azt hazudják nekünk, hogy a világ valamilyen, holott ez egészen egyszerűen nincs így. Az érzékeink is azt hazudják nekünk, hogy a világ valamilyen, holott ez egészen egyszerűen nincs így. A világ bennünk valamilyen, csakhogy a világ nincs bennünk, épp fordítva. A történetek rajtunk kívül nem léteznek. Egy rókának nincsen születésnapja. Egy felhő nem tervez. Egy fán nincs mit mesélni. Egy hullámon nincs mit mesélni. Az eszpartófű levelein nincs mit mesélni. A világon nincs mit elmesélni.  A világ van. Mi pedig érzékeinkkel vagyunk rá, a világra, erre a valóságra, mint a keresztre fölszegezve, ismerjük Pilinszkyt, ahogy Simone Weilt idézi. Mi nézünk. Jobb esetben legalább erre rájövünk, hogy épp nézünk. A biológiában az öntudat legminimálisabb kritériumának a benyomások közötti rendszerszintű rangsorolás képességét tekintik. Minden más innentől lesz megemészthetetlenül bonyolult, menve odáig, hogy mit keresünk mi itt, mert arról nincsen ötlet sem, nem is lehet. De miért?

Ez a fent említett másik ok, amit a kínai Buddhista filozófia szolgáltat, bár a Deleuze-Guattari szerzőpárostól is bármikor származhatna. Azért, mert a világ nem közelíthető meg sem állítással, sem tagadással. (Kérdésekkel talán igen?)

Akkor mi bizonyos? Kevés dolog.

Bizonyos, hogy minden élőlény, minden osztályba, rendbe, törzsbe és fajba sorolt élőlény, ismert és ismeretlen, minden, ami ma rendelkezik az élet attribútumaival e bolygó felszínén, amin állunk, nagyjából 4 milliárd éve kezdte. Minden élőlény, ami jelenleg az élet attribútumaival rendelkezik ezen a bolygón, egy négymilliárd éve tartó megszakítatlan folyamat eleme. Kint a fák ugyanúgy, mint mi magunk. A jelenlétünk nem bizonyít mást, mint hogy évmilliárdokon keresztül minden ősünk sikeresen életképes utódot nemzett. Egy négymilliárd éve megszakítatlan lánc utolsó láncszemeiként állunk itt mindannyian.

A közös ősünk viszont nem a Közös Évának elnevezett afrikai australopitechus, akinek a genetikai lenyomatát ott hordjuk a mitokondriumunkban. A közös ősünk az a LUCA (last universal common ancestor), ami egy évmilliárdokkal korábban létezett prokarióta, vagyis sejtmag nélküli egysejtű volt. Minden felhangot nélkülöző puszta tény, hogy az összes jelenlévő létforma egyetlen, a láthatatlanságig apró élőlénytől származik. A semmi széléről jött ez az egész.

És ha ebbe a térbe is begurul, mint egy vasgolyó, a kérdés, hogy mit keresünk mi itt, a helyzet adja meg rá a választ is. A semmit. Azt a semmit, ami nem semmi és nem valami, nem állítható és nem tagadható, nem közelíthető meg és nem távolítható el tőlünk. A felfoghatóság vékony hártyáján túli mindent akarjuk, amiből mind vagyunk és lettünk és voltunk és leszünk egy időben, és amiről csakis annyit tudunk biztosan, hogy amiatt nem fogunk soha hozzáférni, mert mi magunk álljuk el a hozzá vezető utat. De csak amíg élünk. Mert amint meghalunk, rögtön a kezünkbe adatik. Sőt az agyunkba. A szánkba. Mint egy végső demoszthenészi kő, hogy dadogás nélkül ki tudjuk végre mondani a – semmit.

A hegy, a felhő, a tenger át tud nyúlni önmagán. Felszakítani finoman a hártyát puszta jelenléttel. Akár egy alvó madárraj, a koromfekete égen úszva a belül robajló, távoli ösztönök felé. Úgy menni. Úgy megyünk.

■■■

Inderwelt – A Szív szútra (részlet) vendégszöveg

A forma üresség, az üresség forma; az üresség nem más, mint forma, a forma nem más, mint üresség. Nincs üresség a formán kívül, nincs forma az ürességen kívül. Ugyanígy az érzékelés, a fogalom és a tudatosság is üresség. Sáriputra, így minden dharma is üresség: nincsenek megkülönböztető jellemzőik, nem keletkeznek és nem szűnnek meg, nem szennyezettek és nem tiszták, nem csökkennek és nem növekszenek.

Ezért Sáriputra, az ürességben nincs forma, érzés, érzékelés, fogalom és tudatosság; nincs szem, fül, orr, nyelv, test és tudat; nincs forma, hang, szag, íz, tapintás és tudati tárgyak. Nincs semmi a látás minőségétől a gondolat minőségéig, egészen a szellemi tudatosság minőségéig nincs semmi. Nincsenek nidanák, nincs nem-tudás. Nincs semmi a nem-tudástól az öregségig és halálig, sem ezek megszűnése nincs. Nincs szenvedés, nincs annak oka, nincs annak megszűnése, ösvény sincs és bölcsesség sincs.

(Utána: Tarkovszkij – Andrej Rubljov, a történetet elmesélni a harangöntő fiáról. (Kiöntjük a harangot, mégsincs ott.))

■■■

(Az állhatatosság kertje) saját

A létezés maga ritmus, a történések végtelen, nem hallható, de belátható dallamtalan dallama. A hidrogén-hélium fúzió mozdulatlan robbanásai, a fotoszintézis csöndje, a dagály, az apály, az alvó sivatag rezzenetlen hidege. Villámcsapások. Vulkánkitörések. Hurrikánok. Áramlatok. Hóviharok. Erdők.

Áll az erdő a halvány, téli ég alatt, kitartott hang. Nincs lelke, helye kitartott hang. Egyszerre mozdulnak levelek, nincsenek számai, kitartott hang. Nincs határa, kezdete és vége, kitartott hang. Nincs története, növekedése van, és hullása van és jelenléte van. Kitartott hang. Nem mehet be semmi az erdőbe és nem jöhet ki belőle, mert aminek nincs határa, az nem enged be és nem enged ki sem. Mindannyian az erdőben állunk. Ott fekszünk éjszaka álmatlanul. Hallgatjuk a kattogó hallgatást.

Növekedés és bomlás integet, a távolodó hely integet, az idő, a fejszecsillogású idő integet, úton van állva. Ragyog benne minden, ami nem tudható, az ismeretlen ismeretlenek lángoló bokrai.

Voltak évmilliók, amikor nem léteztek még gombák a földön, amik lebontották volna a kidőlt fákat. Az erdőkben évezredekig fekhettek érintetlenül a törzsek.

Az erdő követ minket. Nem leszünk itt, mire utolér. Pedig utol fog. Az éjszakai eget résmentesen beborítják a csillagok. Attól, hogy nem látjuk őket, attól még igen.

■■■

(A sövény) kiegészített vendégszöveg

„Érdekes filozófiai iskolája még a kínai buddhizmusnak a Hua-jen iskola, amelynek harmadik pátriárkája, Fa-cang (643-712) volt a valódi alapítója. Tanai szerint minden dolog egy időben létezik, de mindennek két aspektusa van, statikus és dinamikus. Fa-cang ennek szemléltetésére, amikor a dolgot el akarta magyarázni a trónbitorló Wu Cö-t’ien császárnőnek, állítólag egy arany oroszlánt vett a kezébe, amelyben is az arany a statikus szubsztancia s az oroszlán a dinamikus forma.” (Tőkei Ferenc)

Fa-cang

Tanulmány az Arany Oroszlánról (Vagyis: Tanulmány a sövényről)

Az aranynak nincs magától való természete. Követvén a kézműves ügyes munkáját mint előfeltételét, annak következményeként keletkezik az oroszlán.

(Mondhatnánk: A növekedésnek nincs magától való természete. Követvén a természet ügyes munkáját mint előfeltételét, annak következményeként keletkezik a sövény.)

Azt jelenti, hogy az oroszlán jellege üres, az egyedüli valóság az arany. Az oroszlán nem létező, míg az arany lényege szerint nem nemlétező. Ezért a nevük is más: anyag és üresség. Az ürességnek nincs magától való jellege, csak az anyag segítségével mutatkozik meg. így nem akadályozza meg a képzelt létezést.

(Mondhatnánk: A sövény jellege üres, az egyedüli valóság a növekedés. Az sövény nem létező, míg az növekedés lényege szerint nem nemlétező.)

Az oroszlán érzelmeink által létezik. Az oroszlán létezőnek látszik, ennek neve a másra való támaszkodás. Az arany természete nem változik, s ezért nevezzük Teljes Valóságnak.

(Mondhatnánk: A sövény érzelmeink által létezik. A sövény létezőnek látszik, ennek neve a másra való támaszkodás. A növekedés természete nem változik, s ezért nevezzük Teljes Valóságnak.)

Mihelyt az arany teljesen magába fogadta az oroszlánt, az aranyon kívül nem létezik olyan oroszlán-jelleg, amely megtalálható lenne.

(Mondhatnánk: Mihelyt a növekedés teljesen magába fogadta a sövényt, a növekedésen kívül nem létezik olyan sövény-jelleg, amely megtalálható lenne.)

Amikor azt látjuk, létrejött az oroszlán, csupán az arany jött létre, s az aranyon kívül semmiféle más dolog nem létezik. Az oroszlánnak hiába van létrejövése és pusztulása, az arany lényegének alapjában véve nincs sem növekedése, sem fogyatkozása.

(Amikor azt látjuk, létrejött a sövény, csupán a növekedés jött létre, s a növekedésen kívül semmiféle más dolog nem létezik. A sövénynek hiába van létrejövése és pusztulása, a növekedés lényegének alapjában véve nincs sem növekedése, sem fogyatkozása.)

És ha az utolsó oroszlán kihalt, akkor is lesz olyan, hogy oroszlán?

■■■

(Levél) vendégszöveg

Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa

■■■

(Erdő) saját

Az öreg szerzetes, aki hosszú életét néma meditációval és fáradhatatlan vándorlással töltötte, felült végső betegágyán és a körülötte ülő tanítványok nagy meglepetésére beszélni kezdett: egész életemben azt a helyet kerestem, ahol nincs senki. Jártam hegycsúcsokon, szakadékokban, arany vetésben és árnyas bambuszligetben. Felperzselt falvakban és üres városokban. Sivatagokon át. Hómezőkön. Tavak mélyén. Óceánok partján. Azt az egyetlen helyet kerestem végig, ahol nincs senki. De bárhová mentem is, végül én magam, én mindenütt ott voltam.

■■■

(Minden forma megreped) saját

A rózsa az rózsa az rózsa az rózsa. A tüske az tüske az tüske az tüske.

Az egér hátára növesztett fül mit hall? A tökéletes mimikri, maga a szimulákrum. Haszna van, értelme nincs. Lehet-e gerinccel hallani? És mit hallok majd én, ha levágják az egér hátáról a fület és rávarrják a koponyámra. Mondjuk a homlokom közepére. Meghallom vajon végre a pusztulás összhangzatait? Miféle roncs vagyok, hogy más roncsok darabokra szedésével kell működésben tartani engem? És mire jó, hogy működésben vagyok?

Szeretek élni, mondom magam elé, akkor is, ha úgy érzem, e két szó semmit nem jelent, pláne ez a kombinációjuk. Hiszek az akceleracionizmusban, technooptimista vagyok, naiv növény. Létezik nagyobb jó.

Létezik nagyobb jó. Hogyne létezne. Cammogva közelít felénk, folyik a nyála, zabál fel mindent éppen körülöttünk. Vigyorog. Elég undorító. Meg kell simogatni a fejét, mert különben nekünk esik és felfal egy perc alatt. Megesz, mint az időjárást. Jégsapkákat. Golf-áramlatot. Erszényes farkast. A nagyobb jó. Ez a kisgömböc.

Elhiszem lassan lassan lassan majd az összes hazugságot, mert fáradt vagyok az igazságért vitatkozni.

Az igazság az, hogy megrepedt a formám és átfolytam valami másba. Rámnőtt ez a hús. Belenőttem ebbe a húsba. Tüske vagyok.

A tüske arra való, hogy a növény rámutasson vele a mindenségre. Én vagyok a mutatás.

■■■

Felvezetés: ezek a metszetek úgy néznek ki, mint a kovamoszatok, elsőre azt hittem, azok, és nem tudtam ezt elengedni, bár tudtam, hogy tévedek.

Pallas nagylexikona // Kovamoszatok (növ., Bacillaria aceae, Diatomaceae, oszlókafélék), az algákhoz tartozó magán vagy csoportosulva élő számos növényke. Sejtjök egy v. több; protoplazmagomolyában barna (diatomin), sőt zöld festék van, de keményítő nincs benne; átsajátító működésük első látható eredménye a zsíros olaj. Sejtjök falát a kovasav oly sűrün járja át, hogy elpusztulhatatlan marad s ennélfogva a föld kérgének fölépítéséhez is hozzájárul (p. a tokaji kártyakő). A kova azonban nem egyenletesen járja át a sejtfalat, hanem két lapos teknőben, melyek mindegyike a szélén olyképen peremes, hogy a fedőteknő pereme a fenékteknőét iskátulafödél módjára fogja körül. A teknő lapjának felszine nem sima, hanem bordásan, recésen v. szemölcsösen vastagodik. Az élő sejt rendesen nem növekszik. Szaporodása feleződéssel következik be. Az eddig ismeretes 1500 faját az együtt- vagy különélés, a teknő alakja és minősége, végre a festőplazma gomolyainak száma szerint csoportosítják. Édes és sós vizben néha annyira elszaporodnak, hogy tőle a viz szines lesz. A teknők összehalmozódásából képződött földet vagy port tripolaföld, simítópor, csiszoló pala néven köszörülésre, csiszolásra, simításra használják (p. Szurdok-Püspöki tripolája a Mátrában). V. ö. Filarszky, A K.-ról, Term.-tud. Közl., Pótfüzet 1892. L. még Bekérgezés.

■■■

(Változatok az Én-re) saját

Rómában a Galleria Borghese-ben található életem egyik legszorongatóbb, mégis megvilágító erejű szoborélménye. A földszinten van, hátul, a teraszra vezető ajtóval szemben, alig néhány méterre Caravaggio zsigeri szépségű Dávidjától, (ami a festő önarcképéül szolgáló Góliát fejét, levágott fejét fogja).

A szobor, amiről beszélek egy büszt, egy mellszobor, az ókori Egyiptomból származik. Hiába böngésztem most a galéria oldalát, nem találom, tehát kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni.

A szobor tehát egy büszt, világos tompa barna színű, az anyagát nem tudom, kopottas, sőt ütött-kopott. Akit ábrázol, nem eldönthető, férfi-e vagy nő, mivel ezt a szobrot, ami talán eleve torzó lehetett, az évezredek elkezdték visszakoptatni kaviccsá. Kontúrjai elvesztek, szemei szikkadt dolinák, homloka törött cseppkő, kaparások, karistolás, kopás nyomai rajta mindenhol. Félúton megrekedt, kifelé a formátlanságból, vissza a formátlanságba.

Mitől volt ez a furcsa formájú kődarab számomra olyannyira revelatív? Attól, hogy elkezdett visszakopni az időbe, ki a térből, ki a létezésből, amelybe betüremkedett. Olyan lett, mint egy fókuszhiba a valóságban. Nem is lehet igazán látni, mert csak abba az irányba nézel, de ledobja magáról a tekinteted. Az ott egy arc helye, nem egy arc.

Ez itt egy arc helye. Van itt valahol egy arcnak egy hely, de az arc esetlegessége kétségbeejtő, holott – és ez ismét a lényeg – nincs ott. Csak úgy látjuk, hogy ott van. De ha elég soká nézzük, észrevehető, hogy nincs ott semmi. Behatolás van a térbe, amelyet ismerős formaként azonosít a reflex, holott nem más maga sem, mint a koszosfehér, kalciumban gazdag, félelemtelen kövekre ragasztott pillanatnyi látszat. A koponyának nevezett kő tartja, mint Dávid, a saját levágott fejét diadalmasan és leleplezőn. Én nem én vagyok, hanem ennek a fehéres kőnek a belsejében pulzáló szürke massza.

Repül a parittyából a koponya, mint egy bolygó, mindennek a mélyén, a semmin át örökre.

((Utána: „Az angyal ott volt a kőben, csak ki kellett szabadítani.” Ez a formátlan kődarab az angyal.))

■■■

(Kert) saját

((Komorebi – külön szó a levelek (fa fény) szivárgás / menekülés moreru morasu / víz gyök mellett a halottgyök, mellett az eső))

Kiköltöztünk a kertből, nem volt olyan iszonyú. Ki kellett költözzünk, mondták, hogy költözzünk ki. Hogy költözhetünk. Költözni kell. Kellett. Úgy döntöttünk, hogy kiköltözünk. Ki kellett, kérték. Mondták. Szerettünk volna kiköltözni. Kijövünk, úgy voltunk vele, hogy kijövünk. Szerettük nagyon. Kiköltöztünk.

Összeszedtük a dolgainkat, nem volt kevés, mert sokáig éltünk a kertben, de összeszedtük, bedobozoltuk, leválogattuk, sok mindent kidobtunk. Kellett, logikus volt. Fegyelmezett rendben, a lehető legkevesebb érzelem bevonásával elkezdtük, dobozok és zsákok, zsákok és dobozok, és zsákok és zsákok és zsákok és dobozok. Ismerősök is segítettek a pakolással. Sokan. Jöttek autókkal. Volt sok kis kör. Elhoztuk, ami egy-egy kocsiba befért. Aztán jött a nagy kör, mert mindig van egy nagy kör, jött minden, amit nem lehet csak úgy kézben vinni. Könyvek, ruhák. Történetek. Vittük a Dunapartot, Tiszapartot, az öreg Skodát, az öreg Suzukit, vittük a legós dobozokat, a gyűlölt zeneórákat, a furulyát, a trombitát, a hegedűt, a birkákat a gát oldalában, a kiadós veréseket, a vedlő nyárfákat, a kútnál mélyebb gyerekmagányt, a mountain bikeokat, a lábtöréseket, vittük a pubertást, a plafont, a rettegést mindenkitől, a lukas cipőket, ócska mondatokat, mind a kisstílű szenvedést, olcsó örömöt, mennyi szédülést, mennyi hányingert, mennyi testszagot, vittük az anyád halálát, az apám halálát, a tengernyi hajnalni járkálást, a citromszagú nyomort, pakoltunk ki a kertből, mert elég volt, mert úgy döntöttünk, hogy kijövünk, hogy igenis. Kiköltözünk a kertből.

Aztán vissza kellett még menni, mert nem fért föl minden a kocsira.
Aztán vissza kellett még egyszer menni, mert kiderült, hogy egy csomó minden ott maradt.
Aztán megint vissza kellett menni, mert egy-két dolog még mindig nem volt meg, és kiderült, hogy ott hagytuk. Aztán megint vissza kellett menni. Aztán megint vissza kellett menni. Aztán megint vissza kellett menni.

És most itt állunk még mindig, újra a kertben és tele van a cuccainkkal. Itt van az egész, mintha sosem kezdtünk volna el költözni. Nem tudunk se lépni se lélegezni. Nem dől ránk semmi, úgy nyom agyon a levelek közt átszűrődő fény.

Tüdőnk lombjai árulást szerveznek. Lábaink elcsomagolva múzeumokban. Kihalt fajok nevezik át érzéseinket általunk ismeretlen nyelven és rendszer szerint. A korona leszakad. A gyümölcsben a féreg menekül a szív elől.

Lesz egy pont, ahol szenvedés nem jön létre többé. Ez még nem az a pont.

■■■

Totem Conflatura

BUDDHA TŰZBESZÉDE  (vendégszöveg)

MAHÁVAGGA I. 21.

Amikor a Magasztos elegendőnek látta az Uruvélában töltött időt, tovább vándorolt Gajászísza felé, nagyszámú szerzetes kíséretében. Ezer szerzetes kísérte, akik előzőleg mind­annyian remeték voltak. Ott Gajá város mellett, a Gajászísza hegyen tartózkodott a Magasztos az ezer szerzetes társaságában. Ekkor a Magasztos így beszélt a szerzetesekhez:

– Minden lángban áll, szerzetesek. Mi minden áll lángban szerzetesek?

Lángban áll a szem, szerzetesek. Lángban állnak a jelenségek, lángban áll a látás, lángban állnak a látványok, lángban állnak a látványok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a fül szerzetesek. Lángban állnak a hangok, lángban áll a hallás, lángban állnak a hallomások. Lángban állnak a hallomások okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az orr, szerzetesek. Lángban állnak a szagok, lángban áll a szaglás, lángban állnak az illatok, lángban állnak az illatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a nyelv, szerzetesek. Lángban állnak az ízek, lángban áll az ízlelés, lángban állnak az ízlelés okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll a test, szerzetesek. Lángban állnak a tárgyak, lángban áll az érintés, lángban állnak az érintkezések, lángban állnak az érintkezések okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Lángban áll az értelem, szerzetesek. Lángban állnak az igazságok, lángban áll a gondolkozás, lángban állnak a gondolatok, lángban állnak a gondolatok okozta érzések, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak. Mi gyújtotta lángra? A szenvedély tüze, a harag tüze, a balgaság tüze gyújtotta lángra; a születés, az öregség, a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek.

Ha egy okos, nemes tanítvány ezt belátja, akkor elfordul a szemtől, elfordul a jelenségtől, elfordul a látástól, elfordul a látványoktól, elfordul a látványok okozta érzésektől, akár kellemesek, akár fájdalmasak, akár sem kellemesek, sem fájdalmasak.

Elfordul a fültől is, elfordul a hangoktól, elfordul a hallástól […].

Elfordul az orrtól is, elfordul a szagoktól, elfordul a szaglástól […].

Elfordul a nyelvtől is, elfordul az ízektől, elfordul az ízleléstől […].

Elfordul a testtől is, elfordul a tárgyaktól, elfordul az érintéstől […].

Elfordul az értelemtől is, elfordul az igazságoktól, elfordul a gondolkozástól, elfordul a gondolatoktól […].

Ha mindezektől elfordult, eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén megszabadul. Ha megszabadult, tudatára ébred: “Megszabadultam”, s felismeri, hogy megszűntek a születések, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, nincs többé köze az élethez.

■■■

(Zárás: ha tetszik, ha nem, ha tudunk valamit tenni, ha nem: benne vagyunk, mind, ebben az óriási, épp összeomlani látszó rendszerben.)

Elhangzott Simon Márton költő tárlatvezetésén 2022. december 6-án a Hipotézis: Levél minden című kiállításban.