Somogyi Zsófia megnyitóbeszéde

Kedves Megjelentek!

Örülök, hogy ennyien eljöttetek vendégségbe Hangay Enikő világába. Ez a kiállítótér ugyanis ismét szobává, lakássá változott, ahol most az alkotó által sokféle módon belakott valóságban nézelődhetünk. Körben a falakon többféleképpen megidézett belső és külső terek képei váltakoznak. A padlót különféle burkolatok, szőnyegek, kövezetek képei folytatják s nyitják ki egy-egy külön világba. Ha igazán jól akarjuk látni őket, le kell guggolnunk hozzájuk, és így mintha benézhetnénk azokba a járatokba, amelyeket megnyitnak. Felettük lágyan ívelő vonalú bútorok jönnek szép sorban: fiókos szekrények, polcok, televízió, asztal székekkel. A fiókokban mindenféle lapul: olyasmi, amihez sejthető valamilyen személyes kapcsolódás a művész részéről, és olyan is, amihez nem tudjuk, miért, de mégis ragaszkodott az alkotó. Szép összevisszaságban együtt laknak a fiókokban látvány-emlékek, szürreális együttállásban elkapott tárgyak kompozíciói, éppen-hogy-elkapott árnyak és jelenetek fotói. Megőrzésre érdemes, ám másként és egyébként megfoghatatlan érzetek és momentumok öltenek testet és raktározódnak ezekben a bútorokban. Aztán része a berendezésnek néhány fotó és festmény a falakon. Vannak köztük valódi, családi albumból való, fotóként működő fotográfiák, és képmássá avatott, csak a keretezés által arcképpé váló képek is. A televízión a Tandem lélek című műsor megy éppen: egy repülő madár képe kapcsolódik össze egy rajzolttal, a kétféle minőség, a kétféle képi megvalósulás együttesen alkotja a látványt. A székeken a párnák kerekded formára vágott, ide-szabott mintázatok a bútorok hófehér, lágyan kerekített valóságától egészen eltérő dimenzióból való képekből. Ajtók is nyílnak: amúgy nem tudjuk, valójában hová, nem tudjuk, honnan valók, csak azt, hogy tértől és időtől függetlenül funkcionálnak most itt. A plafonon a lámpák alatt, a függönyök előtt egy játékló szárnyal, emelkedik felül minden földi szabályon és földhözragadt értelmezésen, s változik repülő Táltossá éppen. Körbetekintve pedig a szemmagasság felett mintha ablakok sávja nyílna meg, külső terek, városi látképek, épületrészletek sorolódnak egymás után, szinte olyan éles váltásokban, ahogy a tekintet rebben egyik látványról a másikra, amikor végre lehetőséget kap. S aztán ezek a látvány-montázsok eggyé olvadnak bennünk is nézelődéskor, ahogy itt összesimulnak egy sorrá. Így folyhat át a fényes parkettán a tekintetünk a babaházról a valódi épületekre és vissza a kis ház belsejébe, amely képsor által a gyermek és felnőtt univerzumok közötti léptékváltás is evidenciává lesz. Összemetsződik benne a gyermek és felnőtt intim szféra, és bizonyítja, miszerint más perspektívából nézzük őket, de mégis mennyire hasonlít a kettő. Akkor is, ha a mi nappalinkba várhatóan nem fogja betenni egy zebra a lábát, ahogy egy valamire való babaszobába viszont bármikor megérkezhet. Persze, ha a zebra az abszurditás megvalósulásának egy formája, akkor könnyedén beláthatjuk, hogy ez utóbbi nálunk is gyakran vendég.

A magasan kiállított képsorok tünékeny képei, pláne finom összhangjuk, egymást folytató jellegük egy kicsit könnyebben megvizsgálható, elemezhető lenne, és könnyebben elmerülhetnénk bennük, ha közelebb lennének. De valójában pontosan azt mutatja elhelyezésük is, amilyenek maguk is: nekünk, kívülállóknak nehezen hozzáférhetőek ezek az illékony mozzanatokat őrző képek, végső soron tényleg csak sejthetjük, hogy milyen lehetett az a pillanat, az az elillanó árnyék, hogy vajon miért pont az a sziluett vagy forma lett érdekes és megragadásra méltó, miért pont azt vetette össze az alkotó következővel, és így tovább.

Különleges világot rendezett be nekünk Hangay Enikő. Saját életének díszleteit válogatta össze lágy mozdulatokkal, és tette körénk valahogy úgy, hogy mi is érzékeljük: hogyan tartják meg mindezek őt magát és családját. Hogyan rendezik be számára és számukra a világot bútorok gyanánt. Hogyan őrzik, ami fontos, hogyan keretezik azt, amilyenek ők, ahogyan a világot látják maguk körül, hogyan foglalják magukba azt, ami nekik szép, hogyan simul össze a körülöttük lévő tárgyi és nem-tárgyi világ egy befoglaló közeggé, amely csak így, együtt lehet teljes.

És ez a végtelen finom egyben látás más típusú dimenziókra is érzékeny. Mintha a bőrébe tudna bújni (ahogy az anyák sokszor valóban pontosan ennyire rá tudnak érezni gyerekeikre), úgy illeszti be kislányát egy szoba képébe, amely szobában mi őt látjuk, és körülötte azt, ahogyan ő láthatja mindezt: éles kontúrok, erős színek mintázataként, közel sem akként a valóságként, amiként mi. A szinte foltokként alig kirajzolódó látványok a vonalas keretekben határolódnak le és emelődnek ki, s ezt a vonalasságot a több típusú grafikai megoldások erősítik és jelzik ennek a vonalakra absztrahált világnak a sokféleségét. Például akkor is, amikor nem egy kép kerete vagy bútor gyermekrajzokkal szövődik be, álomszépen és vizuálisan is izgalmasan megvalósítva és egyúttal szimbolizálva, hogy az általunk keretezett, tehát leválasztott, kiválasztott valóság-képeket hogyan írják körbe (szó szerint) gyermekeink hozzátételei, s válik ettől minden egyedivé, játékossá és az övékévé is.

A rajzolt képek fotóvá válnak, a fotók grafikai megoldásokkal kerülnek elénk. A kép mint olyan kerül játékba a sokféle médium egybekomponálásával, amelyek így együtt alkotják a világot körülöttünk. A felnőtt és a gyermekvilág sajátos pillantásai keverednek, a fotográfus, a nő és az anya puha tekintetei és a karcosabb, letisztultabb látványok együttesen működve hoznak létre közös erőteret.

Voltaképpen egy személyes napló oldalai tárulnak elénk, apró jegyzetekkel, a gyerekek belerajzolásaival, részletesen kifejtett gondolatmenetekkel, szabadon áradó asszociációkkal, a körbevevő törékeny világ finom, de értő elemzésével. A bármiért fontos vagy éppen csak jellemző, de nagyon is meghatározó, ott-lévő pillanatok egybegyűjtésével.

Jó tárlatnézést kívánok!

Somogyi Zsófia

Elhangzott Hangay Enikő Hét szekrény című kiállításának megnyitóján 2019. március 27-én a Capa Központban.