Szálinger Balázs megnyitóbeszéde

A magyar vidék értésre adása,
avagy jobb későn, mint soha

Nem kell különösebben a klímaszorongás divatrajongójának lenni ahhoz, hogy az ember tudja: már a következő évtizedekben olyan változások állnak be az általunk ismert világban, hogy nagyjából elbúcsúzhatunk ettől az általunk ismert világtól. Nem is elsősorban a háborúk, nem is az újkori népvándorlás, nem is a felmelegedés, de sokkal inkább az általunk használt energiahordozók vészes elapadása az, ami félelmetes. Főleg mert nem emberi, hanem egy annál is kegyetlenebb, számítóbb, rációbb ráció áll mögötte: a matematika. Elfogy, vége lesz, kész, ki kell találnunk, mi legyen.

Ránk vár a jövőbe nézés, ami kétségtelenül a legnagyobb kihívás, de mellette van-e még dolgunk az éppen távozni készülő civilizációval vagy egyszerűen hagyjuk ott az egyik kilométerkőnél?

Én biztos vagyok benne, hogy van dolgunk, feladatunk van, és nem tudok rá érvet. Olyat biztos nem, ami ebben az elkövetkező új világban érvényes. De nem tudom azt gondolni, hogy a civilizáció fejlődése értelmetlen. Zsákutcássága ellenére se merném értelmetlennek tartani általam ismert és nem ismert felmenőim munkáját, nem érezném, hogy föld van a talpam alatt, ha nem tartanám kötelezőnek a hagyományok ismeretét – és ha ezek a hagyományok elvesznek, a megörökítésüket.

Viszont. Kinek a feladata, hogy ezzel foglalkozzon? A történettudomány, amely úgy szubjektív, hogy önképe szerint az objektivitásra törekszik? A szociológia és a néprajz, ami egyszerűen nem hozzáférhető, nem érdekes a társadalom számára ebben a felgyorsult világban?

Semmi se tud jobban, egyszerűbben, pontosabban és érthetőbben elmélkedni a vesztésre álló, veszésben lévő világ fölött, mint a művészet. Nem is elmélkedés ez, hanem értésre adás.

Ennek a kiállításnak témája és múzsája a magyar vidék, de vajon a magyar vidék rászorul arra, hogy értésünkre adják?

Közös tudatunk sokat tárgyalt és nagyon aktuális témája a magyar vidék, feltűnt? Csak ma mindenféle tévékben és rádiókban ötvenszer elhangzik vagy elhangzott ez a szókapcsolat Kárpát-medence-szerte. Vészesen átpolitizálódott téma, politikai termékké vált, a vele való foglalkozás pedig hatalomtechnikai eszköz. A valóságismeret sajnos nem feltétele ennek, így tehát közhelyek, féligazságok és előítéletek működnek alapvetésként, igazságként és címkeként az emlegetésekor.

Átpolitizálódott kifejezés. Figyeljük csak: – Magyar vidék! – Ezt hogy érted? Pró vagy kontra? Megbélyegzés vagy védekezés? Vád vagy smúzolás? Aktuálpolitika vagy büszkeség vagy földrajz? Mi számít annak, Nyárádmente mondjuk annak számít?

Egyik felől kőkori tudatlanságban hagyott, egyoldalúan tájékoztatott emberek összessége a magyar vidék, akik csak szavazásra meg futószalag mellé kellenek. Másik felől az a világ, ahol még tudják, hol az igazság, mi a normalitás, ahol fejlesztés, fejlődés, térkő, kedélyes falunapok és huncut asszonyok.

Egyik sem igaz ám, nehogy elhiggyük. És mért is ne lehetne mindkettő igaz még úgy is, hogy elsősorban nem magáról a vidékről, hanem egy másik politikai oldalról állít valamit a címke? Mért ne tudna ez a két olvasat egymásnak fegyelmező normalitása lenni? Mondjon már valaki valamit, ami csak és kizárólag valamilyen! Isten, ugye, egyértelműen jó. De valaki vagy valami mást? A kürtőskalács egyértelműen jó? Nem lehet ragacsos, túl édes, egészségtelen, nem lehet teher, amit vinni kell, ami drága és fölösleges, amin összekapnak a gyerekek, amit mégsem kíván a gyerek, és a szülőnek kell megennie vagy kidobnia? És közben mégis jó, hát mért is ne lenne jó a kürtőskalács! És annyi minden még: lehet helytelen helyesírású, vitatott eredetű, lejárt szavatosságú anyagokból készült, lehet etnikai konfliktus alapja, egy kürtőskalácsos bódé lehet városházi korrupció vagy egy arrogáns főnök irritáló meggazdagodásának magva, annyi minden lehet – de nem szeretjük? Mért is ne szeretnénk? Ha nem fogyasztjuk, akkor is… mért is ne szeretnénk úgy, mint valamit, ami mi vagyunk?

Mért ne lehetne mindezekkel együtt is az egyik kétségtelen közösünk?

És a magyar vidék miért lett olyan, amit egyfelől isteníteni, másfelől lenézni kell – vagy ami a legrosszabb: leereszkedően aggódni érte?

Nem lehetne nekünk ez is egy közösünk?

Mi is kellene hozzá? Hát semmi több, tényleg a szeretet. Ha valami bajunk van a szeretet egyik minősített alesetével, a hazaszeretettel, akkor egyszerűen csak szeressük az embert.

Ebben a kiállításban ez a különleges. Elmosódik az emberszeretet és a hazaszeretet közti határ, egymással birkóznak, mint két játékos kölyökmacska.

És az érzelmek! Ha egy-egy pillanatra el is szorul a szívünk, valahol mélyen mosolygunk. És saját magunkon mosolygunk. Ha valamelyik képen elvigyorodunk, ott belül megmar valami fájdalom – és ilyenkor mi fájunk, tényleg mi fájunk! Undor és ölelési vágy, egyszerre, egy tőről, magától értetődően.

Nem az a hazaszeretet, amikor a körzet képviselője a felmatricázott falubusz előtt színpadiasan átnyújtja a slusszkulcsot a polgármesternek. Nem az a hazaszeretet, amikor játszóteret adnak át olyan falvakban, ahol nincs ötven év alatti lakos. Hazaszeretet viszont, ha valaki ezeket a pillanatokat megörökíti. Akkor máris megtörténik a csoda, amire csak a művészet képes. Észrevesszük a különbséget? Mindegy is, hogy ezen a kiállításon szerepel az a fotó vagy valamelyik megyei napilapban: a lényeg, hogy megörökítésre és a szívünkben megőrzésre került valami, ami mi vagyunk, rosszabbik énünk, jobbik énünk, teátrális énünk, hübriszittas, pipogya, szeretnivalóan nyomorult, bohóc, ütött-kopott, elcseszett énünk, az, amely itt volt Európának ezen a vidékén 100 meg 500 évvel ezelőtt is, és már senki, de senki nem tudná kikutatni, hogy ezt a tempót keletről hoztuk magunkkal vagy az itt talált helyiektől tanultuk el.

Mindegy: mi vagyunk, mi lettünk ez.

Aki ezt képtelen szeretni, az forduljon szakemberhez.

Pont a szeretetképtelenség, a zsigeri utálat, falkagondolkodás és személyes önzés tehet arról, hogy nemsokára el kell kotródnunk innen az egész kultúránkkal.

És ha már szeretet… nézzük csak meg a kiállítás címszereplőjét. Petőfi Sándor annak ellenére képes közösünk maradni, hogy, szegényt, őt is húzzák-vonják mindenfelől. Egyfelől progresszív pesti forradalmár, indulatvezérelt és vakmerő, másfelől Magyarvidék Sándor, aki még elpusztulni is csak úgy tud, bocskaiban, hogy a vérével kőre írja, hogy Hazám. Petőfivel kapcsolatban mégsincs társadalmi vita, már visszasimult kedves hőssé, népmeseivé, mindenki által így vagy úgy, de szeretett fiúvá, mifiunkká.

A ma itt kiállító művészeink, amikor az elmúlt egy-két évben az ország valamely Petőfi utcájában megnyomtak egy csengőt vagy leszólítottak valakit, abban a tudatban tehették meg ezt, hogy egy mindenki által szeretett közös ismerős ajánlása volt velük.

Úgy hallottam, a reakciók is ilyenek voltak.

És ez látszik is a képeken: ihletett állapotban készült, szerelmes üzenetek.

Szerelmes üzenetek arról, hogy így látunk, így szeretünk a bolygó ezen felén, ezen a kulturális hordalékon ülve, tudatában vagy nem tudatában, mindegy, de így éljük az életünket itt, a Petőfi utcában, és valójában itt kéne élnie mindenkinek. Nem lesz több Petőfink, nem lesz másik magyar vidékünk, mi ezekkel a tekintetekkel búcsúzunk, és még egyenesen állunk.

Szálinger Balázs