Szigethy Anna megnyitóbeszéde / Opening remarks by Anna Szigethy

Fotó/Photo: Capa Központ/Capa Center

***Please scroll down for the English version***

Rövid életű svéd nyelvtanulmányaim (középiskolás Bergman filmklub hatására megvásárolt és egy hétig lelkesen forgatott svéd társalgás könyvecske…) során próbáltam először megérteni valamit abból, hogy tőlünk északabbra milyen is a táj, miért olyanok az emberek, amilyenek. Amennyire csak halvány elképzelésem lett erről, annyira világos képet mutatnak most az itt bemutatott művek a falakon.

Nemcsak ilyen, de ilyen is, ami egy északi embernek a világ. Amit hozzáad a valami nagy közöshöz, Európában gyökerező kultúratérképünkhöz.

A fotográfia – nevezzük képzőművészeti fotónak, képzőművészetnek, vagy maradjunk a fotográfia elnevezésnél – dokumentum funkciója mellett, vagy azon túl egyre inkább konkrét vizuális elemeket köt össze más érzelmekkel, fogalmakkal, helyszínekkel, képekkel.

Morten Barker panorámaképén egy holdbéli tájat látunk, vagy mintha egy űrszonda küldte volna a képeit a Marsról. Ha viszonylag minimalistán megfogalmazott képeket készítünk bármilyen tájról és levesszük az élénk színeket, könnyedén kaphatnánk ilyen szikár, távoli és vonzó holdbéli tájakat. És aztán mégsem.

Mert nem halott ez a táj: elöl a sziklák felruházhatóak a Földön szokásos természetes formákkal, a háttérben megjelenő hegyláncok homályosan vibrálnak (ahogy a reneszánsz óta az előtér cselekményén túl, ha hátrafelé kalandozik a szemünk, ott vannak a dombok, majd fenséges hegyláncok, amelyek a végtelenségig tartanak és kinyitják a horizontot). Ezek adják a megnyugtató érzést, hogy mégiscsak itthon járunk a Földön, ismerős helyeken, hogy az egész olyan, amilyenek mi is vagyunk: fenségesek, ijesztőek és vonzóak egyszerre.

Barker panorámaképe, ez a több, mint kétszáz éve használatos képformátum pedig megadja az élményt, hogy benne állunk a történetben, mintha ott állnánk középen, forogva bekerítene minket a táj.

Emanuel Cederqvist munkáit látva mintha ledobtak volna minket egy helyre, amit kétségbeesetten (?), kíváncsian (?), értelemmel és érzelemmel próbálunk megérteni. Megérteni: lefordítani magunknak, ahogy a művész is teszi. Távolról nézzük, aztán lehajolunk, hogy az apró részleteket is lássuk.

Cederqvist munkája megadja a kulcsot, mit kezdjünk a helyzettel, ha elénk tornyosul egy számunkra ismeretlen táj: a fotók mellett azok szerkesztett változatát is bemutatja. Így irtok ti – így írok én: mintha egy albumban nézegetnénk a tájból „kivett” kompozíciókat, vagy a tájba helyezett, ugyanazt ábrázoló képen csodálkoznánk el.

Nagyon szabad asszociációs lánccal van itt dolgunk, amit összetart a táj és Emanuel Hofling meteorológus személye, akinek képeit, jegyzeteit használta Cederqvist, és akivel többször azonos helyszíneket fotózott munkája során.

Különböző szempontok szerint feldolgozott tájat látunk a sorozat mellett, ami történeti környezetben, egykori jegyzetekben mutatja meg ugyanazt, vagy közvetlen asszociációkat indít el más vizuális formák, régi fényképek beidézésével. A táj és feldolgozása – adhatnánk címként a munkájának. Mindazt, amit el szeretnék mondani erről a helyről, helyzetről – pontosíthatna a művész maga.

Tájképeket, közelieket és nagy látképeket látunk elsőre Philipp Meuser fotóin. Aztán bevillannak részletek, amitől az egész több lesz, mint egy dokumentumfotó. Oda helyezett vagy véletlenszerűen talált tárgyak a természetben, hosszas megfigyelésen alapuló, meglepő képek, amelyek a természeti jelenségeket olyan módon vonják be a fotózás folyamatába, hogy a néző elbizonytalanodva kérdezgesse, ez manipuláció-e, létezik ilyen egyáltalán?

Talán mindegy is, hogy milyen úton-módon készültek Meuser munkái: a lényeg, amit

a kiállítótér falain látunk, egy nagyon személyes, közeli pillanatkép egy helyről, Rügen szigetéről, ami a művész személyes, érzékeny megközelítésével és kiegészítve a beidézett fotókkal, összeáll valami újjá.

A köd, a különböző fényviszonyokban készített felvételek finom rezignált észlelése, rögzítése vegyül nála a rácsodálkozással a természet által létrehozott tökéletes és bonyolult formákra, anyagokra. Különböző helyszíneken készített gyűjtéseket, hasonló formákat, jelenségeket látunk a munkákon, vegyítve a művész asszociációs képeivel, ahogy vizuálisan összeköt távoli helyeket, formákat, tárgyakat.

Tájképeket látunk, völgyet, hegyet, a szokásos tereptárgyakat. Aztán mégsem: a méretből, a fekete-fehér, köddel homályosított vagy finomított formák furcsa hatással vannak ránk egyúttal. Nem az a kérdés, mint gyakran napjaink manipulált fotóinál – hogy vajon tényleg ez van ott, így van ott, ez valóság vagy szerkesztett kép. Ha a kiállítást végignézzük, nagyon ott vagyunk, abban a völgyben, azon a szigeten, azok között a hegyek között. És nemcsak ott vagyunk, hanem sok minden mást is megkérdőjelezünk, a látottak csak kiindulópontokká válnak. Jó kirándulást kívánok minden nézőnek, belső és külső tájakon!

Elhangzott a Távolhatás // Action at a Distance című kiállítás megnyitóján, a Capa Központban, 2018. április 18-án.

//

It was during my short-lived study of the Swedish language (buying a Swedish communication booklet under the influence of a Bergman movie club in secondary school, and skimming through it for a week or so…) that I first tried to understand what the landscape was like to the north of us, and why people there were like they were. By looking at these images, I now understand how little of an idea I actually acquired back then.

The world to a person from the north is not just like this, but it is also like this. And this also adds to our big, common culture-map rooted in Europe.

Besides, or beyond, its documentary function, photography – should it be called fine art photography, fine arts, or just photography –, increasingly connects visual elements with other emotions, concepts, locations, images.

The panorama image of Morten Barker resembles a lunar landscape or looks as if we were looking at the pictures sent by a space probe from Mars. If we created images of any landscape with a relatively minimalistic conceptualization, and we subtracted the bright colors, we could easily get such cold, faraway and attractive, lunar sceneries. And then, maybe not.

Because this landscape is not dead: the rocks in the foreground resemble natural shapes found on Earth, the mountain chains in the background appear in a mist of gloomy vibration. It is similar to how we look at paintings since the Renaissance: if we look beyond the events in the foreground, there are the hills, and then the majestic mountains, which extend into infinity, and open up the horizon. These provide the reassurance that we are still at home on Earth, in familiar places, and that the whole thing is like what we are: majestic, frightening and attractive at the same time.

Barker’s panorama image, this picture format that has been in use for more than 200 years, provides us with the experience that we are part of the story, standing right in the center, while the swirling landscape encompasses us.

When looking at Emanuel Cederqvist’s works, we feel like we have been thrown into a place, which we try to figure out with desperation (?), with curiosity (?), or with sense and sensibility. To figure out: to translate it for ourselves, just like the artist does. Looking at it from a distance, and then to bend down in order to see the tiny details.

Cederqvist’s work gives us the key to dealing with the situations when an unknown landscape towers up in front of us: besides the photographs, we are also presented with their edited versions. This is how you write – this is how I write: as if we were looking through an album of the compositions “removed” from the landscape, or we would wonder about the same image integrated into the landscape.

We are presented with a very free association chain here, which is held together by the landscape and the person of the meteorologist Emanuel Hofling, whose images and notes are utilized by Cederqvist, who photographed many of the same sites as Hofling.

Besides the series, we see a scenery processed along the lines of different aspects, presenting the same thing in a historical setting, old notes, or sparkling direct associations by evoking other visual forms, or old photographs. We could title his work “The Landscape and Its Processing.” Everything I would like to tell about this place, this situation, – could the artist add in an attempt to be more specific.

At first sight, Philipp Meuser’s photographs present landscapes, close-ups, and large panoramas. Then, details start to pop out, making it all more than mere documentary photography. Artificially placed or accidentally found objects in nature, surprising images based on long-term observation, which integrate the natural phenomena into the photographic process in such a way that makes the viewers doubtfully ask, whether this is a manipulation, or whether this exists at all.

And it may not matter at all how Meuser’s work was created: the essence, what we see on the walls of the exhibition space, is a very personal close-up snapshot of a place, Rügen Island. The images of the place, together with the personal, sensitive approach of the artist, and supplemented by the evoked photographs, cumulate into something new.

In his images, the subtle, resigned perception and capturing of the mist, and the photographs taken in different lighting conditions, are combined with the awe at the perfect and complicated forms and materials created by nature. The works present collections, similar forms, and phenomena captured in different locations, mixed with the associative images of the author, as he visually connects the distant places, shapes and objects.

We see landscapes, valleys, mountains, objects familiar to the eye. And then, maybe not: the size, the black-and-white, the shapes blurred or made subtle by the mist also have a peculiar effect on us. The question is different from what we often raise for the manipulated images of our day, that is, whether this is really what is there, is it there in the same way, is it real or an edited picture. When we look through the exhibition, we are right there, in that valley, on that island, among those mountains. And not only being there but also questioning a lot of other things: what we see becomes merely the starting point. May you enjoy this excursion in these inner and outer landscapes.