Szikra Renáta megnyitóbeszéde

„Fejben kertészkedni olyan, mint fejben sakkozni?”

Benéz a növény
Tavasszal újra karantén helyzetben voltunk, röghöz kötve. Kertészkedtünk kint és bent. Az online kertészkedés másfél évvel ezelőtt még abszurdnak tűnt volna, de tavaszi online workshopunk valóságos oázis volt. Kertről beszélgettünk, növényekről, emlékekről, tervekről miközben a webkamerán keresztül benézett egy növény. Vagyis nem egy. Folyton belógott a képbe csendestársaink zöldje, mozgó árnyéka, néha képernyőn keresztül egy távoli szoba ablakából néztünk egy távoli környező tájra. Bemutatkozunk és bemutattuk néma lakótársainkat. Kiderült, hogy mivel mostanában sokat vagyunk velük, a sok véletlen pillantás összeadódott, figyelmes nézéssé, megfigyeléssé állt össze. A látás perifériáján érzékelt „zöld” formát öltött, döbbenetes módon folyton változtatta is alakját, kilépett megszokott kontúrjaiból. Interakcióra késztetett, sőt családtaggá vált. Hátunk mögött a szobanövények és a kertlakók összekapcsolódtak. Egy virtuális oázisban kertészkedtünk fejben.

Terápia
A pandémia felerősítette a félelmeinket. Hogy nem térhetünk vissza a régi megszokott életünkhöz. Felértékelődött a nyugalom, az olyan hely, ahol megáll az idő, vagy megnyugtatóan örök körforgását éli a természet, ahol lesz jövő. A kontrollálhatatlan káosz vagy kétségbeesés menekülésre késztethet, ilyenkor felkereshetjük emlékeink kertjét, visszahúzódhatunk menedéket adó beltéri és ház körüli ligetünkbe, ahol nincs tömeg, járvány, zaj, rohanás és kosz. De cselekvésre is ösztönözhet, hiszen elég az illúzió, hogy a világ egy darabján ideális körülményeket teremthetünk, hát teremtünk is paradicsomot valódi és átvitt értelemben egyaránt. Átlépjük határainkat, vállaljuk a következményeit, felismerjük a növényvilág bonyolult kapcsolatrendszerét és szembesülünk azzal, hogy távolról sem uraljuk, pláne nem irányítjuk működését – örülhetünk nagyon, ha nekik is érdekükben áll, ami nekünk. Kompromisszumokat kötünk, új, meghökkentő életstratégiákkal ismerkedünk, folyamatos tanulásban vagyunk, észre sem vesszük és mi alkalmazkodunk. És még csak nem esik nehezünkre. Ilyen, ha az eszképista a tettek mezejére lép. Újrateremtjük emlékeink kertjeit élőben és új, közös kertet művelünk a műhelymunka keretein belül. Terápiás ülésen vagyunk. Mások kertképeivel egészítjük ki saját tapasztalatainkat, de ugyanazt a nyelvet beszéljük. A kert nyelvét, a fotó nyelvét.

Metaforavadászat
Tulajdonképpen csak egyetlen metaforát kellene találni, ami átfordítja valahogy a kertet a fotóba vagy visszafelé a fotográfiát a kertbe. A kert olyan, mint a fotó, mert. Nem olyan, mint a fotó, mert. Vagy nincs egyetlen metafora sem, vagy rengeteg van, és valahol már mindet leírták. Ahogy Mélyi tanárúr kedvence, a nagy német komédiás, Karl Valentin mondta: „Már mindent elmondtak, de még nem mindenki.” Van egy metafora azért, ami itt körbenézve szembeötlő: a fotó olyan, mint egy lepréselt növény a kertből. Először is lapos, másodszor is száraz. Egy herbáriumban állunk. A fotó két dimenzióba sűríti a plasztikus világot, és inkább az elmúlást őrzi meg belőle. A fotográfia az elevenség emléke. Ha képzeletben megidézünk egy kertet, akkor magunkban egy képsorozathoz jutunk, és a részletfotókból mozaikszerűen épül fel egy kertemlék. Valójában itt már az emlékezet és a fotográfia közötti metaforát keressük, ami végtelen útvesztő, talán pont olyan, mint a világ és a kert közötti metafora keresése.

A kert és a fotó
A kertképzetünket már régóta a fotók táplálják, fotók formálják. A híres történeti és kortárs kerteket a legjobb szögekből felvett fotókkal illusztrált képeskönyvekből ismerhetjük, az interneten minden kertet bejárhatunk fényképek és virtuális kerttúrák segítségével. Még más kertjében is körülnézhetünk fentről – hívatlanul, privát szféráját megsértve. A Google maps-en, drónfelvételen nemcsak a diófánk látszik. A fotó erőszakos beavatkozás lehet a mindennapjainkba. A kert maga is erőszakos lehatárolás, térfoglalás, a mindent behálózó bonyolult szövedék darabjának drasztikus leválasztása. A kertről vagy a növényegyedekről készült fotó lehet ennek az aspektusnak a felmutatása, vagy lehetséges, hogy éppen hogy elfedi ezt a tényt. Lehet a megfigyelés eszköze, és nem az alá-fölé rendelt, hanem az elfogadó, egyenjogú viszony felismerésének tanúja. A kertet ugyanúgy lehet többféleképpen nézni, ahogy a fotónak is több nézete van.

Virtuális kertészek
Egyáltalán a kertművelés magányos vagy közösségi műfaj? Lehetséges, hogy a közösségi kert épp annyira közösségi, mint amennyire social media az? A kert definíció szerint csak attól kert, és nem vadon, ha az organikus elemeket valamiféle szellemi konstrukció rendezi. Ez egy barokk kertben járva jól tetten érhető, de a lefotózott kertben – elsőre úgy véljük –, nehéz lenne felismerni. Vagy éppen fordítva: a barokk kert szellemi konstrukcióját elsősorban a légi felvételekről ismerhetjük fel. Ehhez hasonlóan érdekes kérdés, amit ez a projekt felvet: hogy lehet-e többen egyszerre fotózni? Két ember egyéni tapasztalatokra, egyedi élményekre alapozott kertkoncepcióját egymáshoz hajlítani, közös metszetét kijelölni? A teremben körbe pillantva úgy tűnik – ha a szabályokat jól írják körül, lehetséges, mégpedig abban az értelemben, ahogy lehetséges egy közös szellemi konstrukció létrehozása. A fotókat így nézhetjük olyan szemmel, mint a kitüntetett látványokat egy kertben – ilyen lehet a gloriette-től induló pillantás, vagy a vue (azaz látványtengely) a barokk kertben. A fotó a lehető legegyértelműbben irányítja a szemet. A fixált látványok kizárják, lemetszik a kontextust, a homályos zöldet, amit egyébként perifériálisan érzékelünk a tájban. A fotó – minden itt kiállított fotósorozat – meglepően szikáran körvonalazza az egyéni vagy közös szellemi konstrukciót, a kert ideáját.
Az egyetlen pillantás a tér-idő koordinátán rögzített pillanatot feltételez. Itt azonban felbonthatók ezek a merev keretek. Sőt. Felbomlik az idő és a tér. Időben elképzelhetővé válnak a múlt és a jövő kertjei egyaránt. És a tér is új alakot ölt: a valóságban (persze mi a valóság?) egymástól akár száz vagy ezer kilométerre lévő kertek egymás mellé helyezve egyetlen virtuális kert darabjai lehetnek a változatos kertrendező elvek mentén.

Képzeletbeli kert
A fotók egymás mellett olyanok, mint a képzeletbeli múzeum földre (jelen esetben falra) kiterített darabjai. André Malraux több mint hetven éves elképzelése – és az arról készült híres fotó, amely a földön kirakott fekete-fehér fényképeket felülről, egy galériáról letekintve mutatja – valójában olyan, mint egy geometrikus kert, amelyben kedvünkre bolyonghatunk, ha megvan hozzá a jó látószögünk. Hát tegyük meg!

Let’s plant! Műveljük kertjeinket!

Elhangzott a CAPAZINE – LET’S PLANT című kiállítás megnyitóján 2021. október 19-én, a Capa Központban.