Szikra Renáta megnyitóbeszéde

Kedves Egybegyűltek!

Amikor Judit felkért, hogy nyissam meg Martinkó Márk kiállítását, akkor biztos inkább a zöldérzékenységemre apellált, mintsem a fotó műfajával való kapcsolatomra. Régóta ismerjük egymást, tudta, mire számíthat. Így hát, amikor a következőkben összefoglalom, mi minden jutott eszembe a Mesterséges zöld sorozatot látva, akkor mindenképpen a a kertekkel, növényekkel és mindenfajta zölddel lelkesen, többnyire amatőr módon foglalkozó művészettörténész szemszögéből teszem ezt. A fotótechnikai részletekhez nem értek, így arra hagyatkozom, amit a fotós láttatni akar velem, a látványra asszociálok, amit kétségkívül bonyolult eszközökkel ért el.

Mesterséges zöld

Már csak a cím miatt sem tehetnénk másként, de ezen a fotósorozaton valahogy egyébként is rögtön a zöldet keresi, a zöldre fókuszál a szemünk. És rögtön azt is kutatja, hogy valódi, eleven, fotószintetizáló zöldet látunk-e vagy növénypótlékot, művirágot, műfüvet, műfenyőt, amelyek szelíden porosodó leveleikkel jól ismert módon összeszürkülnek az ember épített környezetével. A fotók egységesnek hatnak, a sorozat minden eleme variáció egy hétköznapian szürke vagy ahhoz nagyon hasonló, mégis sokkal nyugtalanítóbbnak ható, megrendezett szituációra. A képeken embernélküli üres terek: parkolóház, földalatti bunker, elhagyatott ipari csarnok, alagút, vagy kihalt irodaépület látható, és egy vagy több felismerhetően vagy feltételezhetően növényi létforma. Az egyik képen a természetes napfény is végleg elbúcsúzik (bár lehet, hogy az is inkább egy atomvillanás), helyét a zárt földalatti terekben bántóan éles, hideg-fehér mesterséges fényforrások, egyéni módon applikált neoncsövek veszik át, kint pedig a sötét éjszaka. A zöldet keressük, de ránézésre sokszor azt sem tudjuk, kivel, mivel van dolgunk. A megrögzött urbánusok között alig akad olyan, aki a füvön és a borostyánon kívül tudja a városi környezettel egyébként kompatibilis növények nevét. A fákat és a bokrokat (de még a követ és betont feltörő, egységesen gaznak titulált, egyébként már csak túlélési stratégiájuk miatt is figyelemre méltó partizán növényeket) eleve biodíszletként kezeljük, nem élőlényként, és semmiképpen sem olyan érző lényként, amihez valami közünk lenne.

Pedig ha a természetről van szó csak úgy általában, akkor kifejezetten romantikusak vagyunk, amit most szó szerint értek. Az az érzés, hogy a szabad természetben, erdőben sétálva (sőt egyáltalán az, hogy az erdőben sétálunk, bolyongunk, minden különösebb ok vagy praktikus cél nélkül) a tüdőnket friss éltető levegő és lelkünket valami emelkedett érzés járja át és hogy ez jó, nos, ilyesmit csak a 18. század vége óta érez, vagy fogalmaz meg az ember. Korábban az őt körülvevő természetet a létét alapjaiban fenyegető vadonnak élte meg (minél régebbre megyünk vissza az emberiség történetében annál inkább), amelyben kiszámíthatatlan, félelmetes erők munkálnak, és ahol a túlélés csak a természet megzabolázásával, vagy leigázásával biztosítható. A felvilágosodás megújuló természettudománya, az olthatatlan kíváncsiság, ami a világ természeti jelenségeinek lényegére, működésére irányult, erre a viszonyra is rávilágított, de fordított is rajta. Miképpen Rousseau természetes emberképe, úgy Goethe vagy Alexander von Humboldt a kozmosz egészét megragadó természetfilozófiája is abban a meggyőződésben fogant, hogy az ember a természet része és jó esetben egy vele, vagyis hogy nincs szakadék a szubjektív én és a természet objektív valósága között (ahogy ezt nálam precízebben Friedrich Schelling fogalmazta meg). A természetben harmóniát keresünk és találunk. A romantika irodalma ezen a talajon virágzott ki, ahogy az épített tájat romlatlan, szabad természetnek álcázó tájképi kert műfaja is, és ez a perspektíva máig jelen van hétköznapi természettapasztalatainkban.

A meghívóra kiválasztott képet különösen sokáig néztem, próbáltam beazonosítani, felfejteni homályos részleteit is – bár ebben az esetben nem merült fel bennem a kétely, hogy ez egy ilyenformán létező helyszín, használatban lévő tér lenne. A ki tudja milyen célra épített nyomasztó földalatti tér itt díszlet vagy a színpad maga, ami keretet ad a zöldnek. Leginkább egy légópincére vagy atombunkerre emlékeztet, talán valami természeti katasztrófa, végső összeomlás előtt vagy már utána. A kép középpontjában karóra szépen tekeredő, nyírott műbukszus bokrok állnak csinos földkupacban. A látvány a történeti kertstílusok közül a francia barokk kertek mértanias parterjeinek képét vetíti elénk úgy, hogy pusztán megidéz két kis díszfát abból a katonás seregből, mely egykor a virágágyakat szegélyezte (és később minden tehetősebb magánkert elmaradhatatlan dísze lett). Nem haszonnövények, még csak nem is olyan különlegesen értékes növényszobrok, mint egy másik fotón látható bonszai fa, mégis fontosnak tartotta az, aki ide helyezte őket, hogy megmaradjanak. Átmentésről lehet szó, kultúrtörténeti örökségünk egyik elemének átplántálása egy másik korba és világba. Ilyet több fotón látunk, néhol egyenesen intravénásan, mesterséges fénnyel táplálják, különös rítusok szerint gondozzák  a betonra halmozott földbe ültetett, vagy mennyezetről belógatott fácskákat. A két bukszus előhívja, emlékezetünkbe idézi a fenti világban szerzett érzéki tapasztalatot, melyet a színek, fények, illatok, nedvesség vagy szárazság, és a hangok pillanatról pillanatra változó elegye biztosít számunkra egy kertben.

A gondozott kerteket és parkokat világégés idején mindig a normalitás biztosítékának, igazodási pontnak tekintették. A túlélést ugyanis nemcsak a bombatölcsérek porhanyóssá tett ágyásába ültetett vetemény biztosította, hanem a szétbombázott Aleppóban a körforgalom szigetében folyton újratelepített növények, a cserepes túlélők, vagy a sivatagban letáboroztatott katonák sátrai elé terített zöld műfű.

A fotón a háttérben, a beton és a szikla találkozásánál gerillamódon betörő, teret hódító zöld foltokat látunk, valami moha vagy sötétet is bíró zuzmóféle, esetleg a nyirkos sötétet kifejezetten kedvelő penész virágzik. Ebben a posztnaturális térben Martinkó Márk a való élet lehetőségeit állítja kontrasztba a bukszusok által megidézett virtuális paradicsommal.

Nemrég olvastam Andrea Wulf regényszerűen izgalmas könyvét Humboldtról, akit kiapadhatatlan kíváncsisága a még ismeretlen növény- és állatfajok vizsgálatára és kontinenseket átszelő szinte elképzelhetetlenül viszontagságos expedíciókra indította, és elgondolkodtatott, vajon milyen arányban osztozunk a bolygón a miénktől eltérő létformákkal. Növények mindenhol vannak – hol sűrűbben, hol ritkábban, hol aszottan tengődve vagy mindent felhabzsoló dzsungel formájában. Növények nélkül elképzelhetetlen az élet ezen a bolygón, a miénk is. Ezer szálon kapcsolódunk egymáshoz, egyetlen organikus, lüktető – sebzett élőlény vagyunk, ahogy ezt már a 19. század elején megsejtette és hirdette is Humboldt. Ő még olvasott a növényekben, és azok felfedték előtte a természeti folyamatokat mozgásban tartó globális erőt. Saját szemével látta, hogy pusztul, szennyeződik a pionírok nyomán benépesült új kontinens, látta az őserdők irtását, ami a 19. század végére már elképesztő méreteket öltött és a helyzet azóta a Föld minden pontján csak súlyosbodott. Martinkó Márk szürke-zöld /beton-növény installációján, ami mintegy három dimenzióba fordítja a fotószituációt, szédületesen gyorsan változik a számláló színkódja, ami az erdőterületek eltűnését hektárra lebontva méri. A kivágott, felégetett vagy erdőtűznek áldozatul eső területek nőnek ilyen rohamosan, ilyen képeket folyamatosan kapunk a szomszéd Horvátországból is, ahol a hegyek erodálódását és ebből fakadó kopárságát többek közt sok évszázaddal ezelőtt a Velence megépítésére felhasznált irdatlan mennyiségű kitermelt fa okozta.

Sokféle forgatókönyv létezik a jövőre vonatkozóan, de az igazán gyomorszorító az olyan pragmatikus előrelátás és növényvédelem (saját pusztításunk ellenében), mint a Spitzbergák egyik szigetén, a sarkkörön túl, 2008-ban megnyitott Nemzetközi Magbank léte. Génkészlete a világszerte ismert élelmiszernövények magvait gyűjti és tárolja egy esetleges globális környezeti katasztrófa esetére. Teszi ezt -18 fokon, mert így lefagyasztva több száz évig elállnak a magok. A gyakorlatilag távvezérelt magbunker folyosói és raktárai 120 méter mélyen ágyazódnak a földbe: a mesterséges fénnyel megvilágított betonfolyosókról hermetikusan lezárható termek nyílnak széfekkel, amelyekben magok milliárdjai rejtőznek. Hibernált élet van a betonfalak között. A körülöttünk lévő fotók erre is emlékeztetnek.

Én azért mégsem a növényeket féltem, jóval szívósabbak, mint mi vagyunk. Gladiátorküzdelmet folytatnak a túlélésért, még ideális környezetben is. Lesznek köztük, akik mindenen átverekszik magukat, és még akkor is virulnak majd egy mérgezett, lepusztult világban, amikor mi már régen egy könnyebb utat választva virtuális paradicsomba helyeztük át magunkat, amit képzeletünk és nem utolsósorban a minket most körülvevő zöldről gyűjtött tapasztalataink teremtettek, és ahová nosztalgikus emlékeinket menekítettük ma még élhető környezetünkről. Ez is csak a közeljövő egyik társadalmi figyelemelterelő gépezete lesz majd, és ez sem ment fel minket a saját pusztításunkkal és felelőtlen életformánkkal való szembenézés alól.

Köszönöm a figyelmüket, a kiállítást megnyitom.