ENGLISH
Kezdőlap/ Teljes / Hegyesd / Karafiáth Orsolya

Teljes / Hegyesd / Karafiáth Orsolya

Profi és diszkrét, dobolt Anna fejében. Kapaszkodott is ebbe a két szóba erősen, mert a férfi, a magánnyomozó is erősen indított. Szólítson csak a kishölgy Rókusmókusnak, mondta, és kacsintott mellé, hozzátéve, hogy amúgy az ellenségeinek ő csak Henti, barátai pedig nincsenek, a keze meg izzadt, és rögtön elhadarta, hogy ő nem pletykás, de a referenciái között ott van a híres ez, meg a még híresebb az, és ugye, ne szólj szám, nem fáj a fejem, de mindegyiknél igaza volt a kedves feleségnek, sőt, egyiknél, és egy eltéveszthetetlen mozdulattal Anna elé varázsolta a figurát, még egyéb nyalánkságok is napvilágra kerültek. Kiderültek a dolgok, ez a lényeg, dobogott Anna szíve, és Rókusmókus elé tette az anyagot. Tíz kép volt a borítékban. Fontos a sorrend, suttogta, ott volt a kísérőlevélben. Meg az is, hogy ez segíteni fog megérteni. Mit, gyökkent el Rókusmókus arca, és Anna itt felmerült benne, hogy ő is szívesebben szólítaná inkább Hentinek, de aztán csak nézte, hogy az alak a fotókat pörgeti, majd sorba rakja. Eztán Rókusmókus közölte, mennyi az óradíja, és hogy miképp számolja el a költségtérítést. Anna nagyokat bólintott, a krimikben, amiket annyira imádott, épp így közölték a bajbajutott szépséggel a tarifájukat a sármos detektívek. Igaz, ez az alak nemigen volt rokonítható a Ross MacDonaldnál vagy Chandlernél rajongott figurákkal, se nem Chat Gordon, se nem Marlowe, de az is hétszentség, hogy Anna semmiképp nem akart a nyomozás egyik pontján sem a karjaiba omlani.

Az alak egy órán át nézte a képeket, furcsa szavakat mormolva. Olyanokat, hogy ezek utalnak valamire, nyilvánvaló, meg hogy háromszög, szerelmi talán, bár az túl banális, meg hogy szoknya, a hegy szoknyája tán, és a tó! Itt felkiáltott, hogy ez Hegyesd, bizony, összetéveszthetetlen. Hegyesd? Anna szemöldöke felszaladt. Ez biztos? Hát persze, csapott le Hentihez méltón a szakember, ne jöjjön Anna azzal, és itt már nem kishölgyezte, annyira felháborodott, hogy Hegyesd az semmi, mert ez a környék igenis valami, megérdemli, hogy egyből azonosítsák. De nem úgy, mint egy hullát, mert ez egy élő hely, nagyon is az, mégha a fővárosiak, meg a bebírók hajlamosak is úgy tekinteni rá, mint ami csak oldalági rokona a híres tanúhegyeknek. Hegyesd mindig kiesik a képből, sóhajtott, és Anna megérezte a kapcsolatot a férfi és a táj között. Igen, innen származom, mondta Rókusmókus, ezt megfejteni nincs szükség kriminalisztikai lángelmére. Itt van rögtön ez a bogrács. A hegytetőn, te jó ég. Piknik a magasban, mi? Ilyen is csak valami művészkének juthat az eszébe. Hegyesdnek tényleg hegyes a teteje, igazi csúcs ez! Meg amúgy, itt is a tábla, szóval itt még ne ájuljunk el annyira tőlem. Mindenesetre ott fenn olyan, mintha minden oldalon szakadékba zuhanhatnánk.

Szakadék, suttogta Anna, és eszébe jutott, ahogy a barátjának magyarázza, mit kérdezett tőle aznap a pszichiátere. Hogy Anna, biztos, hogy a szerelme készíti ki? Egészen biztos abban, hogy nincs már amúgy is a szakadék szélén? Ócska egy asszociáció, kapta fel a fejét Rókusmókus, és Anna megijedt, hogy talán hangosan mondta ki a szavakat. Maga mindent kimond? Nem figyel arra, hogy jobb lenne valamit benntartani? Esetleg coachol is a mester, vágott vissza Anna gyengén, de érezte, a férfinak véletlenül igaza van. De nem tudott leállni. És a mikrofon! Arra utalna, hogy ami benne fortyog, azt nem kéne kihangosítani, amíg nem főzi ki a megoldást? Ez nem irodalmi szeminárium, morgott Rókusmókus, de már a következő képre fókuszált. Ismeri ezt a kopasz fószert, nézett Annára, mire Anna, hogy dehogy, azaz emlékezteti valakire a barátja társaságából, de azok a léhűtők őt sohasem érdekelték. Mondjuk ez nem rossz festmény, vette elő nagyítóját a nyomozó, de az furcsa, hogy a hegyszirtről most a tapolcai Y-nok közé vetődtünk, nem? Itt éltem egészen az egyetemig. Igen? Anna elnyomott egy ásítást. Talán a Gróf Feri lehet, mondta tétován Anna, beszélt múltkor a konyhánkban arról, hogy fenn, az Y-nokban van egy rádióstúdió, régi plakátokkal. Nincs véletlen egy Pepsid, mondta hirtelen a nyomozó ekkor, és Anna zavarba jött, hogy nem nincs, és mióta tegeződnek, de Rókusmókus leintette, hogy nem, ez egy régi plakát, még a fiatal Dobó Katával, és ha a Gróf Feri, akkor ő tudja, hogy ez egy játék, mert a Feri bádogból készített plakátokat, és nyilván, azokból visz egyet a házakhoz. Hogy belül is ugyanolyan szürke lehessen minden?, vonta meg a vállát Anna. Dehogy, legyintett a mester. Éppen hogy azért, hogy kikiabálja: nem élhetünk így tovább. De hát ez is régi nóta, ugye, csillant fel Anna szeme, és egy pillanatra azt is elfeledte, hogy ezt a parttalan kitalálósdit ő fizeti. A billentyűk színe! Fekete-fehér, és nyilván, valami hagyományos dal lesz ez. Arról, hogy semmi nem változik. Emlékszem, kezdett mesélni Rókusmókus, milyen volt, amikor leköltöztem a faluba, oda Hegyesre. Kicsit olyan volt az egész, mintha be akarnánk rendezni egy privát skanzent. De a tárgyak, az érzések már csak olyanok, hogy nem a helyi művházba valók. Na, hogy vannak a műparasztok, harsogta már messziről egy régi barátom, Andris, mikor meglátogatott. Az én barátom is Andris, lehellte Anna, de Rókusmókus nem figyelt. Nevetséges voltam, ahogy a traktorra ültem. Ahogy akkor elképzeltük: mindent hátrahagyhatok és egy új, autentikus élet vár itt ránk. Se új nem volt az, se igazi. Esténként sokszor gondoltam arra, hogy a pepsis üveg egy rakéta, beszállok, és aztán örökké csak keringek az űrben. Én is szoktam ilyeneket gondolni, nézett Anna ekkor először a férfi szemébe.  Sőt, még ilyenebbeket is. Hogy inkább mindenki mást repítek fel az űrbe. Nekem végülis olyan jó lenne egyedül a Földön… Na, a mai egy szeánsz lejárt, nézett az órára ekkor Rókusmókus, akiben amúgy már kevesebb lett volna az első benyomás béna, karikatúraszerű figurájából. Várom holnap. Addig megnézem, még hová vezetnek a nyomok. Szinte biztos, hogy ez is olyan, mint minden amúgy: csupa evidencia.

Anna másnap egyáltalán nem akart visszamenni a nyomozóhoz. A képek jelentőségüket vesztették annak tükrében, hogy András aznap sem kereste. Valami patkány haver elmarta tőlem, lett kicsi a nő gyomra. Vagy valami nő? Vagy egyenesen András ilyen gonosz, hogy így, ilyen névtelen, és azonosíthatatlan képekkel hecceli? Kissé túl is hecceltem talán magam, rázkódott össze Anna, lehet csak a barátaim szórakoznak. Vagy András retartáld ismerősei. A nagybetűs Művészek. Annát kicsit hidegen hagyta az egész banda. Persze, örült, hogy Andrásnak ilyen fontos ez, jól is keresett vele, ez is igaz, de azért, ha nagyon őszinte akart lenni, a különös performanceok, meg az állandó festékszag, meg a furán felborult napirend inkább dühítette. Nem is ment vissza az irodába. Beült a kocsijába, és lement Hegyesdre. Most nem mehet oda a házhoz, este előadás lesz, mondta neki egy helyi öreg, akit felvigyázni ültettek a mező szélére. Milyen előadás, kérdezte Anna, mire a férfi zavaros magyarázatba kezdett, hogy mit tudja ő, de hasonlít egy helyi hagyományhoz, a keresztállításhoz, amit ördögűzésre, rontás elhárítására használtak. De én csak fiatalokat látok keringeni a füvön, a tűző napon, vetette ellen Anna, mire az öreg megvonta a vállát. Mindenki máshogy űzi a gonoszt, nemigaz? Tegnap is! Ezek itt levetkőztek, és pucéran táncoltak a lemenő nap fényében. Én innen ugyan nem sokat láttam, mert vakított a fény, de tudtam, hogy anyaszült meztelenek! Anna ködösen már maga előtt is látta őket, a hajlataikat, a fenekük ívét, és lehunyt szeme mögött már ott is volt a bácsi által megidézett tegnapi tánc. Összekeveredtek a testek – ki a férfi és ki a nő, és egyáltalán: ő maga hol van ebben a tébolyult kuszaságban? Benne mozogtak az alakok, a fejében, az érzései legmélyén, tépték a haját belülről, a gyomrában ficánkoltak. Miféle előadás ez? Miért látom őket lehunyt szemmel is? Ekkor egy erős kéz nehezedett a vállára. Tudtam, hogy itt találom, hallotta Rókusmókus hangját. És nem, ezért most nem tartozik semmivel, magamtól jöttem. Miért? Bár Anna hirtelen mintha tudta volna a választ. Nézze, azt hiszem, mindkettőnknek világos, hogy a képeket András küldte. A komponálás! Ez az ő logikája! Ahogy mindegyikben tiszta rím a forma, a bográcsállvány, a megfordított harmonika, a csúcs elrejtése egy földre dobott szalagban! A játékban is ott az alakzat visszhangja, a gép begörbített karmában. De miért, ismételgette Anna. Talán maga is egy vicc? Nem is nyomozó? Rókusmókus széttárta a karját. De, persze hogy az vagyok. De Andrással még együtt jártunk a képzőre. És együtt kezdtük az egészet. Csak aztán én lejöttem ide a Dórával, és… Hát az nem sült le valami jól, mindegy. Én persze nem voltam olyan elismert, mint András. És Dóra, meg aztán a gyerekek, szóval, na mindegy, ez van, ez lett. Pedig minden itt volt ahhoz, hogy dolgozzak, alkossak. De a legnagyobb alkotásom pár tő paradicsom lett a kőkerítés aljában. Lehet, még nem voltam kész a vidékre. Hogy rosszak voltak a kérdéseim. Illetve nem is voltak talán. András ötlete volt a nyomozás is. Illetve egyszer gúnnyal odavágta, hogy a szimatolás lenne nekem való, hisz lám, a nagy kérdések már nem izgatnak, viszont iszonyat vehemenciával bogozom ki Dóra képzelt szerelmi ügyeit. Mindig lenézte az ilyesmit. Ahogy a krimiket is, amiket én mindig imádtam. Én is, nevetett fel Anna, imádom a krimiket, és oké, én is nagyon jó vagyok a kutakodásban, gyanakvásban és nyomkeresésben. Én amúgy fotósnak készültem, mondta hirtelen Rókusmókus. Sokáig fotóztam is, de aztán a munka mellett már nevetségesnek tűnt. Tudod mit, gyere a házhoz. Ahol este a bemutató lesz! Megtennéd, hogy beülsz a színpadra, és itt már önkéntelenül tegezte Annát, aki most nem javította ki, ha lebeszélem az öreg bulldoggal, hogy egy percre beengedjen? Kicsit olyan, mintha a ház teteje maga lenne a hegy, és te a gyomrában élnél, tette még hozzá. De csak addig, amíg a közönség meg nem érkezik. Akik, gondoljuk azt, miattad jönnek, mert látni akarják a nőt, aki mindentől elzárja magát. Mert akkor te vagy az az Anna, akiről András, amikor legutóbb összefutottunk, elmondta, hogy nem tud a közelébe férkőzni, mert Anna elzárt, Annával lenni olyan, mint a Hegyesd tetején a piknik: csak egyvalaki fér a bográcshoz. És Anna ekkor egy szót sem szólt, nem törődött az őrrel sem, odaszaladt a házhoz, beült, és hosszan nézte az üres székeket. A férfi pedig fotózta. És így hogy a helyére került a tizenegyedik kép, a sorozat utolsó darabja, a mű megszületett.

Karafiáth Orsolya

Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd
Barakonyi Szabolcs, Hegyesd