Till Attila megnyitóbeszéde
Tombor Zoltán úgy kért fel erre a megnyitóra, hogy én mint sorstárs tegyem ezt meg neki, örülne, ha elvállalnám. Nem szoktam kiállításmegnyitókon beszélni, mert félek, hogy nem tudok elég okos, frappáns dolgokat mondani. Most is szorongtam ezen, de a félelmemet elmosta Zoli szóhasználata, hogy sorstársnak hívott. Zoltánnak tehát lett egy „látomása” erről a megnyitóról, én meg úgy éreztem, nem illik kivonni magad egy másik ember látomásából.
Ez egy kemény helyzet, egy nehéz helyzet. Az ember, jelen esetben Tombor Zoltán a kirakatban is megmutatja mi minden lakozik benne. Mennyi minden dolgozik ott belül, fortyog benne és nyomja a lelkét. A fotók és persze a művészet nyújt valami biztonságot, de ez a kiállítás mégis csak egy vallomás is. Tehát nem csak védtelen kitárulkozás vagy inkább feltárulkozás, hanem az önismeretben, a saját magam megfigyelésében és gyógyításában is egy fontos állomás, ami sohasem egy könnyű eljárás. Mindent, amit Zoli ide kirakott, neki is újra meg kell majd emésztenie, meg kell majd élnie, definiálni kell – már megint. Valamiért úgy döntött most erre szüksége van. Lehet, hogy most nincs is nagyon más lehetősége, a józan életének ezt az állomását meg kellett lépnie.
A függő akarva akaratlanul, tudatlanul vagy akár tudatosan mindig élet és halál között lebeg. Lehet, hogy ez mindenki életére elmondható, nem kell ehhez valójában inni vagy drogozni, értelmetlenül sokat szexelni vagy játékteremben elveszíteni két generáció felhalmozott vagyonát. Lehet, hogy minden élet veszélyes, mert bármikor véget érhet. Azonban a függő mintha egyszerre élvezné és szenvedné a létezés kockázatát. Mindig emeli a tétet, hogy ne legyen limit, mert… miért is? Mert utálom a limitet. Mert valójában közelebb akarok lenni a halálhoz, mint az élethez, magam sem tudom miért.
Egy függő ember tulajdonképpen az eksztázist hajszolja. Eksztázis – az ókori görög nyelvben a jelentése: kilépés. A latinban már társul hozzá az önkívületértelem is. Egy rendes függő mindig ki akar lépni. Kilépni az őrjítően unalmas hétköznapokból, lehet, hogy a súlyos lelki terhet jelentő múltból, a munkahelyi hülyeségekből, a magamnak épített karrierből, a saját magam által játszott szerepekből, egyáltalán annyira jó megszabadulni magamtól is! Kilépni az időből, megélni a semmi sem számít csodálatos érzését, totálisan megélni a pillanatot, hogy tényleg most csak én és ez a tapasztalat van, és ez szabadsággal tölt el.
Minél több és sűrűbb és erősebb ez az eksztáziskeresés, annál közelebb sodródunk a megsemmisüléshez, mert persze ezen a világon egy szép napon mindenért fizetni kell. A túlzásokból nem jó dolgok következnek. Ez egy rend, amit te sem úszhatsz meg.
Tombor Zoltán jó pár éve józanul úszik és közben már tudja, szerintem tudni véli, hogy az élet óceánjának vizét nem tudja meginni az utolsó cseppig. Már nem is olyan szomjas, nem is olyan önző, nem is olyan nagyratörő, nagyra vágyó. „Az ember önmaga iránti esztelen szeretetének szikrája már átalakult benne.”