Vékás Magdolna megnyitóbeszéde

Kedves Egybegyűltek!

Kezdjük azzal, hogy mi is az, hogy valóság?

A Wikipédia ezt írja: „a valóság a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége: minden, ami létezik. A valóság alapvető jellemzője az, hogy anyagi, tárgyilagos, vagyis független a megfigyelőtől, annak ismereteitől, értékítéletétől és nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket…Ha a megismerésre gondolunk, a valóságot lehet teljesen személyhez kötni, mivel az egyén megismerési képességei adják meg a végső következtetéseket. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és ezt alakítja át néha tudat alatt is, ösztönösen. Eszerint a valóság eléggé megfoghatatlan, folyamatosan változó valami és nem zárja ki a végső, teljes, ember számára fel nem fogható valóság létezését sem.”

Na, már most, hogy kerül ide ez az egész? Itt, a falakon látható kiállítás tíz alkotó munkája és egyben tízféle önálló valóságot hordoz magában.

Nézzük is meg ezeket a valóságokat szép sorban!

Mondjuk, vegyük elő a Németh Sz. Péter fotóján látható Határ úti házban élő család valóságát. Számukra mennyire lehet a valóság része a Schmied Andi által megörökített New York-i felhőkarcolóban lévő luxusotthon világa?

És a fényűző környezet lakója milyen viszonyban lehet a Kállai Márton sorozatában szereplő százhetvenes lélekszámú Visnyeszéplakon élő családok valóságával?

És Visnyeszéplak természetes környezetének nyugodalmas valóságából felfogható-e a közép-amerikai tájon és embereken elkövetett erőszak brutális valósága, melyet Koleszár Adél munkája tár elénk?

És egy olyan társadalomban élő embernek, ahol sem az ember, sem az emberélet nem számít, és bármi bármikor megtörténhet, mennyire lehet a valóság része az a mély szeretet és hallatlan erőfeszítés, amelyet Rostás Bianka közvetít nekünk egy beteg gyereket örökbefogadó szülő sorsát bemutatva?

És az, aki minden energiáját ráfordítja egy valószínűleg rövid élettartamú gyerek jólétére, hol találja meg a valóságot a Nyíri Julianna által képpé merevedett sziklák, kövek majdnem mozdíthatatlan örök valóságában?

És az önmagától mozdulni nem tudó, méltóságteljes sziklának mikor válhat valósággá az M3 (jó, mostanában nem mindig), de többnyire örökmozgó, zajos valósága, amit Ficsór Zsolt képein láthatunk?

És a hármas metrón tülekedő embermasszának mennyiben juthat eszébe (különösen, ha a lábára lép valaki), hogy valóságos lehet Gáldi Vinkó Andi Magyarország iránt érzett fura szeretete és megbocsátása?

És végül, de nem utolsó sorban eljutottunk oda, hogy a Vékony Dorottya által bemutatott fejlődésben lévő kazahok számára vajon valaha valóságos lehet-e az idegen kultúrák Máté Balázs által közvetített objektív megítélése?

És most elérkeztünk az objektivitáshoz.

A fotográfiáról sok ostobaságot mondanak, többek között azt is, hogy a pillanat művészete. Hát, ahogy itt körbe nézek, nagyon hosszú pillanatokat látok.

És, visszatérve az objektivitáshoz, ebben a szóban benne van a fotográfus legfontosabb munkaeszköze, az objektív, amely nélkül nem tud alkotni, és amely nélkül nem tudja szubjektíven a világ elé tárni gondolatait, belső világát.

Kérem, nézzenek körül az itt látható számos valóságban!

Elhangzott a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2017 című kiállítás megnyitóján 2018. február 12-én a Capa Központban.